A TENGER.
A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember mindenhová magával viszi.
Meghivták a kapitányt is, a ki szintén magyar ember volt.
– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.
– Nem öli meg az unalom?
– Az unalom? Ezt egy valódi tengerész nem ismeri.
– Hát mivel foglalkozik?
– Különös kérdés. A tengerrel.
A szárazföldi emberek összemosolyogtak.
– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.
– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, sem érdekesnek. Ilyen szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom és remegek tőle.
– Ezt még kevésbbé értjük, – szólt bele egy földbirtokos.
Ekkor keveredtem bele én is.
– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán, muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.
A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.
– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem, uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.
Megsimogatta a homlokát és lassu hangon folytatta:
– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez! Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár és a tél… silányság.
A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes ellenfél. Erősebb, mint a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.
Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna olyannak, a milyen most.
A kapitány kinyujtotta a jobb kezét.
– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…
Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert? A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös mélységbe… Óh, ez borzalmas!
Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott föld nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi sebek helyét.
Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha, mindig őszinte.
A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan, egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság eszméje?
Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek szétszaggatja őket.
A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A cseppek gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…
*
A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete szállt a fedélzetre.
– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.
Mi sem játszottunk.