A TENGER MUNKÁSAI.
Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“ alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… De hova ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel, mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai Kalózkirálya kezembe nem akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk, mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi, Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak legsavanyubb emlékei közé tartozik.
*
A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok egypár sort irni.
*
Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök. Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb, az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével, s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást. Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból, fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s könnyed magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz népdalt.
*
Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A mézzé vált tenger boldogsága, s a méreggé vált tenger boldogtalansága ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S mikor ez az egy ajkához emeli az arany poharat, akkor kiragadtatik az édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai partokról visszatér… s az asszony ingatag.