AZ EZREDES.
A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.
Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker, sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan köszönt neki.
– Ki az? – kérdém.
– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és leggorombább katona.
Az ezredes stentori hangon kiáltott:
– Hordárok! Egy, kettő, három! Hamar szedjétek le a podgyászt.
Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a földre zuhant.
– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen, ügyesebb embert kérek.
Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat, köpenyeget, kardot.
Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán kifizette a fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől), alázatosan köszönt s elhajtott.
Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az étterembe ment.
– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a multkor, mert kiöntöm az ablakon.
A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.
Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem hallottam.
– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több elsőosztályu utas.
– Slendriánság, spórolás, smucigság, – harsogott a kemény katona.
A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két skatulyával közeledtek.
– Vigyázz! Ne nyomjátok szét! Föl ne forditsátok a skatulyákat!
A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.
– Belém fog kötni, – gondolám.
Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.
A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását. Egyszer csak kitört:
– Mégis csak disznóság, hogy az alagutban nem gyujtanak lámpást.
E pillanatban kiértünk a világosságra.
– Bizony disznóság, – feleltem az ezredesnek.
És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a polgárság közötti jó viszonyt.
Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám, mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.
Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis kalickában kanári madár ugrált.
Én pedig elővettem egy szivart és rá készültem gyujtani.
– Ön rá akar gyujtani? – kérdé az ezredes.
– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. Itt fityegnek a hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen lemondok.
– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.
Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak megszólalt:
– Különben dohányos ember vagyok.
– Igazán? Akkor bizonyosan a szeme fáj, s a füst árt neki.
– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem szenvedhetem, hogy más füstöljön.
Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság és a katonaság közötti stb.
– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon nyájasan.
Az ezredes habozott egy darabig, aztán hirtelen kibökte:
– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot. Már két napja koplalok.
A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.
– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, – több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok még mindig nem tudtak belenyugodni.
Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.
De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.
Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit, kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének vitte.
Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák azt tehették, a mit akartak.
A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:
– ??!!!!!
– De édesem…
– A mint maga parancsolja, édesem.
– !!!!!!!
– Higyje el, Bertám, hogy nekem sejtelmem se volt róla.
– !!!!!
– Ezer örömmel belenyugszom, angyalom.
Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a maga élére.