ULEDI.
Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus farmer istállójában.
A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a felhőkből.
Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.
Mikor elvégezte, Uledi megszólitotta:
– Mit csináltál most?
– Imádkoztam.
– Mi az?
– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.
– Mi az a keresztény?
– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember ehhez tartozik.
– De te nem vagy fehér ember.
– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót, marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.
– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény lettél, az arcodat is fehérre változtassa?
– Mert akármilyen hatalmas is, egy embert ő sem teremthet kétszer.
Uledi sokáig elgondolkozott, végre megszólalt:
– Beszélhetnél a gazdáddal, vegyen be engem is kereszténynek.
– Minek?
– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a pártfogásába.
– Jó, majd reggel beszélek, de most legeltetni viszem a lovakat.
Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem mondta, elég.
Akkor aztán a legény zokogva, sántán jött vissza az Uledi istállójába.
– Az Isten áldjon meg, hozz egy korsó vizet, hadd mosakodom meg egy kicsit.
Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.
Sokáig tünődött Uledi a sötétben, végre megszólalt:
– Te alszol?
– Nem, – felelt az nyöszörögve.
– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is kaffer kutya maradsz.
Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel beszélgettek.
Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek, gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák.
Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta ott szolgált.
– Mi készül itt öreg, hogy olyan nagy a jövés-menés?
– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.
Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?
Ilyen gondolatok forogtak az ő kis tudatlan kaffer-agyvelejében.
Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott. Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. És Uledi látta, hogy a gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt. Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.
Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.
Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a leghatalmasabbat, az angol Istent látta.
Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis legjobban választott.
De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet, hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.
Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, a farmgyujtók voltak. Megismerte a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán, egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az afrikai sirásók.
Uledi megdöbbent: hát ezek is hiába biztak Istenükben?
A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.
Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap vezetése alatt.
S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:
– Mynheer, pap?
– Az vagyok, fiam.
– Mondja meg nekem, mynheer, melyik a legerősebb Isten?
Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:
– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan imádunk, a ki minden embert teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten parancsára…
– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó Istent imádni.
– Beveszlek.
– De nem tudok imádkozni.
– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni mellettem.