A VERÉB.
A verébnek legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem mutogatják állatseregletben. Ha csak egyetlen állatsereglet-tulajdonosnak eszébe jutna, valami furcsa külsejü kalickába, vagy pláne ketrecbe, bele tenni öt-hat verebet, mindjárt akadnának elegen, a kik megbámulnák és ritka fajtáju állatnak nyilvánitanák. A világon senki se pártfogolja őket. Még az Uristen se, a ki nem teremtett bögyükbe költözködési hajlamot s igy nincs joguk melegebb délvidékre költözködni, mint a fecskéknek. Itt nyomorognak egész télen köztünk, nyári ruhájukban, a fütetlen szabad ég alatt, mint igazi hajléktalanok, a főváros szárnyas nyomorultjai. És nem akad Neményi Ambrus, a ki melegedő szobákat agitálna össze nekik. Pedig megtehetné, mert valószinü, hogy a verebek épp oly kevéssé keresnék föl e szépen berendezett melegedő szobákat, mint a szegény emberek, kiket pedig Neményi negyedévi ingyen Pester Lloyddal csalogatott.
Az állatvédő egyesületre nézve a főváros milliom verebe nem létezik. Herman Ottó rendőri karhatalommal lerakja a kocsi tulságos terhét, látva, hogy a lovak csak nagy kínnal birják; de sohasem láttam, nem is hallottam, hogy egy nemes gondolkozásu állatvédő verebek által huzott kocsi terhéből lerakatott volna valamit. Lovat ütni nem szabad, mert egy gondosan eldugott tábla, a fővárosnak nem tudom melyik zugában, tiltja azt. De verebet akárhogy üthetsz, senki sem törődik vele, sőt a biztos ur mosolyogva nézi. A veréb, az a proletár, a pária, mely szereti az embert, mert mindenütt vele lakik, s melyet az ember legkevésbbé szeret.
A kutyáról milyen sok megható történetet tudunk mindannyian. Ki ne ismerné azt a derék kutyát, mely nem tudom hány száz mérföldnyire elmegy a gazdája után, ott már csak sirját találja, arra ráfekszik és meghal. Elismerjük, hogy veréb ezt sohse tette még meg, de viszont arra se vetemedett, hogy megveszett volna, a mi a kutyák közt igen gyakori. Pedig a mi kárt egy veszett kutya csinál, azt ezer egészséges kutya se hozza helyre. És jobb ma egy egészséges veréb, mint holnap tiz veszett eb. De ezt a háládatlan ember mind nem veszi figyelembe s szakadatlanul mellőzi a verebet. Egyetlen egy közmondás van, mely a szegény verébnek némileg hizeleg: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.“ De itt is a hangsuly nem a verében nyugszik, hanem a „má“-n, s eredeti szövege igy volna: „Még a hitvány veréb is többet ér, ha ma jutunk hozzá, mint stb.“
Ott a hizelgő macska, mely szintén ellopja az emberek rokonszenvét a veréb elől. Persze, mert tud hizelegni, a mihez a veréb nem ért. Ki meri állitani, hogy látott valamikor verebet valakinek az ölében hizelkedőleg dorombolni? A verébvilág kétségkivül rágalmazónak jelentené ki azt a vakmerőt. A leleményes ember a macskára nem foghatván rá olyan megható történeteket, mint a kutyára, kitalálta, hogy sötétben a macska szeme világit, a szőre pedig (hátrafelé simogatva) szikrázik. Elhiszem, mihelyt akad egy ember, a ki a macskaszem világánál olvasott s bebizonyitja, hogy a jövő században lesznek macskával világitott városok.
Ne irigyeld, szárnyas veréb, e földön csuszó-mászó házi állatok nyugalmas sorsát; keservesen megszolgálják ők a szolga-kenyeret, még haláluk után is. A kutyából lesz kutyabőr s megörökiti nemességét valakinek, a kinek ősei a mohácsi csatában zabot liferáltak a – a töröknek; a macskából pediglen lészen macskaprém, bundák disze s itt is hizelkedőleg simul a márvány-nyakakhoz, ő, a méltatlan elfajulása a tigrisek szabad családjának.
Miért ir uraságod a verebekről? kérdheti tőlem az emberiség, mely azt hiszi, hogy különös ok nélkül nem lehet a lenézett állatokról irni. Van rá okom, – mint Othello szivének az ál-föllázadásra. Budapesten kiütött a verébkérdés.
A minapában egy becsületes polgártársunk éjjel ment haza a lipótvárosi kaszinóból. Mert minden kaszinó ugy van berendezve hazánkban, hogy onnan csak éjjel lehet hazamenni. Az Erzsébet-téren ment keresztül, s egy pad a fák alatt az ülés minden gyönyörével kinálkozott jól vacsorált polgártársunknak. Nem sokáig volt ülnök. A pad kemény volt, s elhatározta, hogy egész testével érezteti a keménységet: kevesebb jut egy részre. Végig feküdt a padon.
S a mint nyitott szemekkel merengett fölfelé, egyszerre bibliai Tóbiássá vált. (Ösmerik ugy-e az öreget, a kinek a fecskével az ösmeretes affaireje volt.)
Az illetőt ma is ápolják a klinikai szemkórházban. Szerencsétlenségére a verebeknek, városatya volt, s nagy lármát ütött balesetével. Bizottságot küldöttek ki, mely szörnyü dolgokat konstatált; a verebek a kocsikat, a kocsisokat, az őrtálló rendőröket, a sétálókat mind tóbiási helyzetbe sodorták, s öreg utcasöprők egy éjjeli erzsébet-téri munka után megkövülve tértek haza.
S most hajtóvadászat lesz a verebekre. A rendőrök Flaubert-puskákkal kivonulnak az Erzsébet-térre, s szörnyü pusztitást tesznek a verebek közt. Pár nap mulva az Erzsébettér átváltozik katalaunumi csatatérré, tele az elesettek holttesteivel. A holttesteket pedig az állampénztár javára eladják a fővárosi vendéglősöknek.