A FÜST.
Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!) becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja. Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb, mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól, melyek oly kedveltté teszik.
Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni. Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott, ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam. Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem. Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók, beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy német föltalálja a füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.
Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal, édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes. Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? Sokra vitték az igaz, de meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok, érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek. Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora tökéletlenségének köszönheti nagyságát.
Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik, beteggé lesz.
De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én szivarozásomból, mért ne tegyem?
A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni, gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres, ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz; a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és történeti emlékeken.
A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem kell türelem – csak magyar nadrág.
De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják kivégezni.
Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben. Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.
Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy „csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság megtanulására.
Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak s pipáik tömege által otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje csak szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és ujesztendő napján.
Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó, száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.
Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.
S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért, mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli, melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok, alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól megmentett százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se mentett meg senkit.
Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam, de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.