AZ EGY ÉLŐ.
Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra, gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.
Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor beragyogta az egész országot.
Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.
Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.
Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve szelleme frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül érvényesültek.
Ez Lendvayné.
Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.
Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények, renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti Rózsá-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.
Mindjárt látjuk, hogy egy igazi művésznő lakásában vagyunk.
– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, – szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel derülten nézve rám.
Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére. Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni a nagy nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról, szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban, szerelemtelen öregségben.
Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a Párisi naplopó cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti Szinház megnyitásakor Árpád ébredésé-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt. Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.
– Ezt szoktam Romeo és Juliá-ban használni, ezzel öltem meg mindig magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.
Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra, szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.
– Fáradt vagyok már, nem nekem való a komédia.
Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü volt s „1850“-es dátum.
– Ezt Nyáry Pál faragta nekem, mikor rab volt az Ujépületben.
Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban, Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból vett márványdarabbal vannak lenyomtatva.
Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám életnek édes visszhangját kelti föl.
Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot, mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.
Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó Kerepesi-uton… Hát a Jövő?