WILHELM.
A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.
Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik, meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott, mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.
Az asszony nyugodtan rám nézett és szólt:
– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint megetessem.
– Agosto, hozzon két kiflit.
Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:
Öt nap Velencében.
Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell etetnie.
Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a program egyik pontját lemorzsolnia.
Kötelességemnek tartottam továbbra is foglalkozni vele.
– Ugy-e, az a férje volt, a ki az imént elment?
– Az volt.
– Bizonyosan nászuton vannak.
– Igen, uram, Wilhelm és én nászuton vagyunk.
(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)
– Régóta?
– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát… Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit otthon, Magdeburgban, a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji… mindezt meg kell nézni…
És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak látnivalóiról.
– És hogy tetszik önnek Velence?
– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a Desdemona palotáját… olyan kedves…
– De ugy látszik, ki van már fáradva.
– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már alig állunk a lábunkon.
– És a kedves férje most hol van?
– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (Männchen-nek nevezte) most kénytelen egyedül mászkálni.
Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, egészséges, kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki egyedül hagyta.
– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.
A szép asszony tiszta tekintetét rám emelte.
– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt esztendeig.
Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.
– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.
Még jobban dühbe jöttem.
– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal, konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s mikor ön végre kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem, iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést, s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.
Ekkor vettem észre, hogy az asszony kérdőleg néz rám.
Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen végiggondoltam. Hol is hagytuk el?
– Képzelem, boldogok voltak, mikor végre egymáséi lettek.
– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre családot alapithat az ember.
Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne? Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, – hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.
Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem, nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel végződik?
Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal megszökni.