IDUSKA.
Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira, a porban játszadoztál.
Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.
Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt mondja, hogy élt 18 évet.
… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy között, zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között. Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak az Isten házába.
A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek. Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák kergetőztek a gyep magas füvében.
Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt, szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.
A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt. Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd s szerelem világa.
De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan boldogok valánk – csak az Iduska sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.
Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott. Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet összeomlott.
Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is bizalmatlansággal tekintenek rá.
Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért, hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a legkitartóbb kártyázó s legnagyobb bánata volt, ha vele fogattuk el a fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.
Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.
Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama. Volt ilyenkor öröm, mulatság.
Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál. A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.
Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.
Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz, hogy halálomig velem maradjon radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz vigaszom, támaszom, ápolóm, leányom, ha már minden lányom elhágy és uj családba lép.
Óh, anyai sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.