ÉS MÉG SEM MOZOG A FÖLD.
Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld forog.
Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal, földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek, megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.
Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön, kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.
Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik Párdon, akár nem.
Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el hozzá, egy jómódu, okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis könyvtárából.
Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való nap mulattak végig Czipósnál.
– Hát tanitó uram meddig volt ott? – kérdé az öreg Csorba.
– Éjfél után kettőkor jöttem haza.
– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak. A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz körül, mint Blaskó alatt a föld.
Ez megütötte Bokor fülét.
– Hát hogyan forog a föld Blaskó alatt?
Csorba gazda jóizüet nevetett.
– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld forog.
– Aztán kicsoda az a Blaskó?
– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda ujra nevetett.
– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek köll lenni, ha azt tartja.
A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző sajnálkozással tekintett a szeme közé.
– Hát még tanitó uram is hiszi ezt a dolgot?
– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen igaza van.
– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul, azt már soha sem gondoltam volna.
– Hát maga nem hiszi?
– Nem én. Isten ments!
– No, majd elhiszi mindjárt.
Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül. Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek. A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a nap és nappal van.
– Az egy helyben áll.
– Hogy tudja ezt a tanitó ur?
– Tudós emberek, a kik a csillagokban olvasnak, kiszámitották.
– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki sem számitotta még ki.
– Párdon sem lehet máskép, mint ott.
– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet szedni. Hát az nem más?
– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon, meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig áll akár innen nézve, akár Taljánországból.
A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani, most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt. Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy ő most már hiszi, hogy a föld forog.
A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a tudomány szépségéről, a legujabb találmányokról s dicsérgette, hogy ő (Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.
Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról. (Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.
– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a föld forog. De egyre kérem: ne tessék ezt senkinek se mondani.
– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a tudatlan embereknél.
– Azér’ még se tessék elmondani. Vagy tán ellenségem a tanitó ur?
– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.
– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No, tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.
– Mi az?
– Ne tessék rossz néven venni: nem hiszem biz’ én, hogy a föld forog.
– Az árgyélusát, Csorba gazda. Hát mit teszi bolonddá az embert?
– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, aztán meg meg akartam hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz. Hiszi a fene. Istennek ajánlom.
És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki majdnem elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.