KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBA.1)
Elmémet visszaforditom a multba és emlékezem.
Óh, de nehéz visszaemlékezni!
Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.
De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései alig viszik előre.
Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.
Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe, egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.
A rossz tehát erősebb, mint a jó. Ne nézz hátra!
És én mégis hátra nézek.
És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett történetek csendülnek meg lelkemben…
Emlékezem…
*
Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.
Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.
Egyszerre megáll a kocsi, a bátyám fölráz.
– Megérkeztünk? – kérdém álmosan.
– Szállj le! – mondá ő felelet helyett.
Egy hidra léptünk, a lovakat meg lehajtották a hid alá itatni.
– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a segesvári csatatér.
Karjával végigmutatott a völgyön, aztán halkan hozzátette:
– Itt esett el Petőfi Sándor.
Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek habjaival a hold sugarai enyelegtek.
– Ha elesett, – tette hozzá a bátyám.
– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás bácsi.
Ujra csönd lett.
– Tudom, mert itt voltam, – folytatta Puskás.
– Látta elesni?
– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak… Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a halált…
És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a szellembajtársakhoz.
– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa kétségbeeséssel bámultunk alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak, együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült, kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján. Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is, elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…
… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.
Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk. Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom. S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét, lemutatott a völgybe és rebegett:
– Most ütötték agyon Petőfit!
Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? Nem, nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére csorogna ott végig a fekete éjszakában.
*
Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára, eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…
Az öreg Puskás végigsimitotta homlokát s igy fejezte be:
– Bizony meghalt Petőfi.
*
Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.
Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás világába.
Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.
Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar lesz, vigyázzunk.
Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró hullámokban szaladt a part felé, mintha ott akarna elbujni.
Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.
Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.
Mi egy nádvágó ember kunyhójába menekültünk.
Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.
S a láp jajgatott.
A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást, nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.
Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…
Kábultan bámultam ki az elemek ütközetébe.
És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasitotta végig a kaoszt.
Mi volt ez?
Talán a küzködő láp lelkének jajszava?
Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja maga előtt a Halált?
És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül, eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján jajgatott a sötétségben.
És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok.
Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt… és csak ez a két hely látta boldognak…
És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival együtt.
Odafordultam társamhoz:
– Hallottad azt a kiáltást?
– Nem hallottam semmit.
– Azt az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon?
– Hallucinálsz, édes fiam.
… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe… jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.
Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg szülöttei e bájos vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá, ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!