A CALUMPITI GYŐZŐ.
Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani. Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet, melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak volna.
Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák. És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből (talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey a manilai hős cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.
A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen lázban égtek, Hobson tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi emberrel a Merimac hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a mivel a sorsa is eldőlt.
A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban. Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt, nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát fashionable asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.
Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha ellenállást tanusitottak s ostoba módon, gyorsan megadták magukat. A háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a kórházakba kerültek…
Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.
Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk karrierjét.
Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni?
– Még nem tudom, mert az életet nem ismerem.
– Nos, nesze száz dollár, eredj és ösmerd meg az életet.
Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert. Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta, hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre ment s résztvett a cethalászatban. Hazatérve megtette jelentését a kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes gyalogezred parancsnokává.
Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes. Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!
Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni. Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.
Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki kinevezését, az ezred pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani Kanzasz állam kormányzójának.
Kanzasz államban azóta az ujszülött fiuk felét Tunstonra keresztelik.
Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt mondva fiaiknak: Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk. Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket! Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu, császár lesz belőled.
Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit) Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle Hentaller Lobkovitz. Ugy-e, kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.
Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a katonaság kultuszától még egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az amerikai magyar lapokat.
És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak nagyon szegényesen tudunk megélni.