STEEVENS.
A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát, azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp áll a dolog a francia, német s különösen az angol gyerekekkel. Ezek, tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval, van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek. S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?
Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.
Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni, kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a kávéházban. Ő azelőtt az Invincible nevü francia hadihajón szolgált, mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni. Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.
És itthon maradtam.
Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a Daily Mail egyik harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a repülő skót nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti zsebkendőjével, a legközelebbi városba siet, s összes pénzét arra forditja, hogy a londoni Daily Mail-nak egy több száz soros tudósitást táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három nap mulva megjelenik a Daily Mail szerkesztőségében, hogy költségeit fölvegye.
– Hány éves ön? – kérdé a szerkesztő.
– Husz.
– Tudja-e, fiatalember, hogy önben kiváló zsurnaliszta rejlik?
– Eddig nem tudtam.
– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása általános föltünést keltett.
– Nagyon örvendek.
– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve hozzá?
– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt már határozottan mondhatom.
– Ön született zsurnaliszta.
– De irodai munkához nincs kedvem, annyit mondhatok.
– Nem is kap. Ön az ugynevezett nagy riportot fogja csinálni.
– Magyarázza meg theoretice, hogy mi az, mert praktice már próbáltam.
Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának idejével, a betük minőségével, szóval az elkerülhetetlen chablonokkal meg kellett ismerkednie.
Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve. Épp olyan ezen a képen, mint a Graphic két hét előtti számában, hol szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: Meghalt Ladysmith-ben, az ostrom alatt, tifuszban.
Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az utolsó, a Lord Kitchenerrel Kartumig cimü, valósággal szenzációt csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre, onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben.
S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy levelet is, mely igy szólt:
A bur parancsnoknak!
Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére, továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel
G. W. Steevens,
a Daily Mail levelezője.
Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik. S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.
A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal: Láttam, Joubert. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette.
Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt, egyedül a Times-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le tágra nyilt szemeit.
Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet kitünő munka hátrahagyásával.