HARCTÉRI LEVELEZŐK.
Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…
Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak, mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák, másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?
A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, hogy neki a harctéri szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.
Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a Graphic harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt), mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló, két szolga, jó sátor.
De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül, táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert viselt az övében, hat halállal.
Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni s aztán deputációt küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:
Tábornok: Hányan vannak az urak?
– A szolgákkal együtt kétszázan és száz ló.
T.: De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne felére redukálni?
– Lehetetlen. Nem dobhatunk ki senkit.
– Akkor nem viszek el senkit.
– Hogy érti ezt? – kérdé a Times, a ki a szóvivő volt.
– Ugy, hogy nem engedem meg, hogy kövessenek.
– Mi alapon?
– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.
– Megvan már az a rendelet?
– Meglesz!
– Nohát, mi szeretnők azt a hadügyminisztert látni.
És az ujságirók eltávoztak.
Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.
A tábornok magához hivatta a reportereket.
– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló hadoszlop velem jönnek, de colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel tartoznak, különben zavar lesz.
– Elfogadjuk.
Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.
Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani ütközetben, a dervisek ellen, a Daily Telegraph levelezője. Elsőnek hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek végső nyugvó helye fölé.
Egy ilyen tragédiát csinált meg igen szép rajzokban Melton Prior.
Első kép: Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy nincsenek friss harctéri táviratok.
Második kép: Goromba levelet ir to the editor of The Times.
Harmadik kép: A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják a levelezőt.
Negyedik kép: Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára leső sas kering. Vége.
A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni, mondván, hogy az erkölcsi győzelem kétségtelenül a törököké volt, – ezzel sem elégszik meg.
Egy vidám koholmánynyal máig is boszantják Lukácsot.
Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli. Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába és igy szólt:
– Édes Zsigám, ezt sohasem felejtem el neked…
– Kérlek…
– Ugyan hadd el, te is csak igy tettél volna…
– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz, rám mindig bizton számithatsz…
– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna segitségedre… De most gyerünk!
Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban ügettek.
Mócs egyszer csak elkezd keresgélni a zsebeiben s elkáromkodja magát.
– Mi bajod?
– Elfogyott a cigarettám.
– A fenét?
Szünet.
– Ugyan Gyula, adj egypár cigarettát, – szól Mócs.
Lukács bámulva fordul feléje.
– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban, hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy? Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó konstantinápolyi cigarettáimból…
– Jó, jó, azért ne haragudjál, azt hittem, több van…
– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, – dohogott tovább Lukács.
A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn az utódokra.