ALATTVALÓIM.
Nyáron sokkal nagyobb ur szoktam lenni, mint télen. Nyáron nagynak, erősnek, hatalmasnak érzem magam. Télen elmosódom a városi ködben, elkeveredem a százezrek tömegében, elveszek, nem létezem.
De nyáron! Ah, az egészen más. Nyáron elvonulok az én kis sárból tömött parasztházamba s a tornácról szétnézek azon a birodalmon, a melyben én vagyok a király. Nem nagy, de én vagyok az ura s ez a fő. Áll egy vén diófából, valami harminc ákácfából, alattuk pedig zöld gyep terül. Határai észak felől a várdomb, dél felől az utca, kelet és nyugat felől más házak. Alattvalóim is vannak s ezekről bővebben beszélek, mert épp ezek keltik föl bennem azt az érzést, hogy nagy és hatalmas vagyok.
Az eresz alatt fészkel egypár fecske. Még ezekkel vagyok legkevésbbé megelégedve, mert legkevesebbet törődnek velem. Mint tulajdonosról egyáltalán nem vesznek tudomást rólam. A szerencsétlenek azt hiszik, hogy az ő fecskefészkük tulajdonképp a ház, az én házam pedig a földnek egy olyan természetes kinövése, mint a várdomb, melyre viszont én ragasztottam rá kunyhócskámat. S tán még az is kitelik az ostobáktól, hogy engem tekintenek olyan fecske-féle jövevény alaknak, magukat pedig nyaralótulajdonosnak.
Szóval, köztem és fecskéim közt meglehetősen hideg viszony van. Uralkodásom a verebeken kezdődik. A nélkül, hogy becsületükben akarnék gázolni, ki kell jelentenem, hogy a veréb szemtelen és falánk állat. Nem rokonszenves alattvaló, mert csupán rút anyagi érdek köti hozzám. A fecskét már az is rokonszenvessé teszi, hogy magasabb föladatokat tüz maga elé: röptiben kapja el a legyet s elbujt hernyókat szed le fáradságos munkával a fáról. A veréb ellenben a veranda körül ólálkodik s lesi a morzsákat. Tányérnyaló. Tétlenül ugrál a ház körül s fél szemével az asztalra pislant, hogy vajjon mi hull le onnan? S ha kilépek a verandára, ijedten szétrebben. Miért? Mert rossz a lelkiismerete, mert nem bizik bennem és nem szeret, mert tudja, hogy ő se szolgált rá az én rokonszenvemre. Már csak azért is ki nem állhatom őket, mert egész nap zabálnak. Meg is adják az árát, mert mint barátaimtól hallom, nyáron igen sok veréb látható Karlsbadban.
Van két nagyon szerény alattvalóm: egy rigó és egy fülemile. A rigó rendesen a reggelinél szokott fütyülni, a fülemile meg néha éjjel csattog. Egyiket se láttam soha. Ezek a munkájukért nem kérnek fizetést. Nem is sejtik, hogy nekem gyönyörüséget szereznek, arról meg még kevésbbé van sejtelmük, hogy besoroztam őket alattvalóim közé. Szegényeknek, ilyen szerénység mellett rosszul mehet a dolguk a mai világban.
Legjobban imponálok a békáknak. Ezek eszeveszetten menekülnek, a hányszor csak megpillantanak. A természet kétségkivül mindent bölcsen elrendezett. De hogy miért helyezett az én udvaromba békát, erre nem tudok rájönni. Igyekeztem őket magamhoz édesgetni, légygyel, kenyérrel etetni: nem szelidültek meg. Szemükben mindig az a félelmes rém maradtam, a ki egy mozdulattal megölheti őket. Szomoru tapasztalataik lehetnek az emberekről.
És most áttérek azokra az alattvalóimra, a kik szememnek és elmémnek legtöbb gyönyörüséget nyujtanak.
Ezek a hangyák.
Két fa közé hálót feszitettem ki, s abban szoktam heverészni. A háló alatt van egy hatalmas hangyaboly, körülötte három négyszögöl területen sima, homokos föld. Ezen a területen szoktam a hangyák életét a függő ágyból megfigyelni.
Én nem tudom, hogy van-e a hangyának agyveleje, de esze van, az bizonyos.
A hangya gondolkozik és megfigyel. A hangya parancsol és engedelmeskedik. A hangyaország szervezett állam, a melynek törvényeit szigoruan megtartják.
Én csak egyes tüneteket láttam, de a magam nem tudományos módja szerint kerestem köztük az összefüggést s meg is találtam. Nem bánom, ha Herman Ottó urambátyám mosolyog ezen. Sőt kivánom, hogy jól mulasson.
Az én udvari hangyáim majdnem teljesen feketék voltak. Egyszer a Balaton partján rozsdásbarna hangyákat vettem észre. Azonnal kimeritettem az utóbbi bolyból egy ásóra valót s egy kendőbe kötve haza vittem.
Szép, napos idő volt. Az én hangyáim országuk kokoláján s a vidékén mászkáltak. Közel hozzájuk kiöntöttem a magammal hozott földet.
Egy darabig a rozsdás hangyák nem jöttek elő. Meg voltak ijedve, várták, hogy mi lesz. Aztán mikor eltelt öt perc, a nélkül, hogy házuk mozgott volna, lassan-lassan kimásztak a kupacból.
Lassan, vigyázattal haladtak. Idegen, ismeretlen helyen voltak. Meg-megálltak, körülnéztek, szaglálóztak, tapogatóztak.
Akkor egyszerre, egy kupalaku hegy mögött (egy fél dióhéj volt), rábukkantak öt-hat fekete hangyára, kik egy cukormorzsát szállitottak bolyuk felé.
A két csoport meghökkenve nézegette egymást. Tanakodtak. Pár másodperc mulva a fekete hangyák futásnak eredtek lakásuk felé. De nem mind, csak ketten. A többi oldalt szaladt s a szanaszét kószáló kollégákat értesitették a veszedelemről.
Pár perc mulva az összes kint levő hangyák házuk felé siettek, hová időközben a két hirnök megérkezett s pihegve szólt:
– Jönnek a vörös hangyák!
Lent bizonyára félreverték a harangokat és megfujták a riadót. Nem telt bele nyolc perc, az összes nyilásokon tódult ki a fekete hangyasereg. Minden kapunál maradt őrség, a többi csatarendbe állt és előrenyomult.
Legelől haladtak a hirnökök, a kik az utat mutatták. Utánuk a sereg, rendes dandárokra oszolva.
Ezalatt a vörös hangyák, megfeledkezve a veszedelemről, lakmározásnak adták magukat. Azt hitték, hogy Eldorádóba érkeztek, annyi volt a kenyérmorzsa, cukorpor, hus-szilánk. Dőzsöltek, mint a hunok Capuában.
De egy jóllakott kollégájuk fölmászott a dióhéjra s körültekintve a sik mezőn, észrevette a tömött sorokban közeledő fekete sereget.
Én nem tudom, integetett-e vagy kiabált, de a lent lakmározó szibarita vázak egyszerre abbahagyták a tobzódást és tanácskoztak. Pár perc mulva a tisztek fölléptek a dióhéjra s széttekintettek. A többiek rohantak vissza általam odahozott házukba, hogy fegyverre szólitsák a rozsdásbarna népet.
Ekkor én lehajoltam a függő ágyból s egy kemény fadarabbal az előrenyomuló fekete hangyasereg elé hirtelen mély árkot vontam.
Megdöbbenve állt meg a hadsereg.
Mi ez?
Ez az árok eddig nem volt itt. Jól ismertek itt ők minden porszemet s az uj árok roppantul föltünt nekik.
A sereg lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul állt, az előkelőségek pedig a front előtt tanácskoztak. Egyszerre csak fölhangzott a parancs, a hadsereg megfordult és visszafelé kezdett masirozni.
Nézetem szerint az a vélemény jutott tulsulyra, hogy ez az árok föl fogja tartóztatni az ellenséget s igy nincs miért harcba menniök.
Egyszerre csak a sereg ujra megállt. Valami okos hangya azt inditványozta, hogy meg kellene próbálni, csakugyan lehetetlen-e átmenni azon az irtóztató árkon.
Visszamasiroztak s az egész had az árok szélén foglalt állást. Ezalatt az utócsapatok nagy vigyázattal leereszkedtek az árokba s a tulsó oldalon fölkapaszkodtak. Ekkor a tisztek bizonyára belátták, hogy ha az ő népük keresztül tud menni az árkon, bizonyára a vörös hangyáké is képes erre. Tehát lassan elinditották a népet s átmentek.
Itt már rendes hadoszlopokká fejlődtek ki és sokkal lassabban nyomultak előre.
Ezalatt a vörös hangyák, a kik legalább hatszor kevesebben voltak, szintén csatarendbe sorakoztak váruk körül.
A mint a két ellenséges sereg megpillantotta egymást, roppant izgatottságot árut el, meggyorsitotta lépteit és összecsapott. A fekete sereg lassan-lassan átkarolta a vöröset. A vörös sereg egyre összébb szorult. Szinházi gukkeren keresztül néztem őket s ugy vélem, hogy nemcsak harapták, hanem ütötték is egymást.
A feketéknél egészségügyi szolgálat is volt berendezve. Tisztán láttam, hogy a feketék sebesültjeiket a hátukon viszik ki a csatazajból.
A szegény vörösek ezzel nem törődtek. Ők harcoltak, elestek és meghaltak némán. A feketék utolsó emberig fölkoncolták őket.
Hét perc alatt véget ért az ütközet. Ekkor a fekete sereg a holttestekkel boritott csatamezőtől két arasznyira gyült össze s a vezérek tanácskoztak a további teendők fölött.
Intézkedéseik nagyon érdekesek voltak.
Először is kellő segitséggel hazafelé inditották a sebesülteket.
Másodszor: egy jól fegyverzett csapatot elinditottak kémszemlére, kideriteni, hogy honnan csöppentek ide a vörös hangyák.
Harmadszor: egy erős csapatot kiküldtek a halottak eltemetésére.
De előbb a fővezér kiválasztott a vörös hangyák közül három halottat, ugy látszik, az előkelőbb tiszteket s ezeket diadalmi menettel vitték a hátukon a hangyabolyba.
Ezalatt a sebesültvivő szállitmány az árokhoz érkezett s ott tépelődve megállt. Ugy látszik, ezen nem tudtak a jajgatókkal átmenni. Ekkor megsajnáltam őket s szivar-skatulya fájából hamar jó hidat csináltam eléjük.
Három-négy percnyi szünet után észrevették s előbb az épek mentek át rajta, hogy kipróbálják. Azután visszasiettek a sebesültekért s vigan folytatták utjokat.
Az egész hadsereg az én hidamon tért vissza. Azután a halottak eltemetői. Végül a portyázó csapat – de ez már csak estefelé. Ezek sokáig állomásoztak a hid körül. Talán azon tanakodtak, hogy levegőbe kellene röpiteni.
… Aztán hanyatt feküdtem függő ágyamba és a zöld lombok közt föltekintettem a kék égre.
És eszembe jutott: Vajjon mi velünk ki játszik igy, mint én a hangyákkal?