TURIN, MÁRCIUS 20.
Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának, megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: Mikor irod már meg a könyvet a turini négy hétről? A levegőbe bámultam. Mi is történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést létesitő részletekre nem emlékeztem.
Most azonban lassanként mindent vissza tudok idézni magam elé.
Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás. Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne érje.
Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább Turin felé.
Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát, talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás alkalmával. S nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének. Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy szóltam:
– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához mennének?
– Nem, – felelték egyhangulag, – ezt valóban nem tennők.
– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs okom vigadni.
Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még beszélgetni is csak halkan beszélgettek. Il generale Kossuth-ot hirből mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.
Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.
Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé, melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása fölött virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését, mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a Budapesti Hirlap-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.
Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista, érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü, komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog. Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában. Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:
– Nem lehet az kérem.
– Hát honnan tudjam én azt meg, hogy a kormányzó ur rosszul lett?
Elbámulva néztem rá.
– Ön, a ki a házban lakik?
– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben, egészen külön lépcsővel.
– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig, ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?
Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl… Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül rosszabbra fordulna.
Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását figyeljük.
A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a hőse. Március 20-án, Kossuth halála napján, este nyolc órakor a háznál, az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve, de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret, gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.
Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap elsején fizetést adott neki.
A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A vonat egy határhid olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:
Isten veled, Kossuth Lajos második hazája.
… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába. Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon ragadott. Tovább, tovább!…
A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt. Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett kézzel, mely láthatólag remegett…
És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.
Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…
… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak a nyolc éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: Majd az ön nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az apjától.
Mit mondanak Bánk bán-ban? Aludjunk. Jó éjszakát.
(1900.)