WeRead Powered by ReaderPub
Elbeszélések és tárcák cover

Elbeszélések és tárcák

Chapter 39: VIZIÓ.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

Válogatás rövid elbeszélésekből és tárcákból, amelyek mindennapi jeleneteket és jellemrajzokat tárnak fel: kávéházi és vidéki hangulatokat, emberi vágyakat, függőségeket és anyagi kényszereket. A szövegek éles társadalomrajzzal és részletgazdag leírással mutatják be a kisemberek helyzetét, a hatalmi viszonyok és erkölcsi dilemmák keltette feszült pillanatokat, gyakran ironikus vagy együttérző hangvétellel. Formailag novellák és rövidebb impressziók váltakoznak, így a kötet a hétköznapi élet apró drámáit és humánus mozzanatait ragadja meg.

VIZIÓ.

Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni, kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan, bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?

Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom. Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti lepel…

A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig rátüz a hold s lépései nem hagynak nyomot a hóban. A templom tornyaiban kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.

A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.

S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle. Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s kiálta:

– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat várni. A Halál angyala üdvözöl.

Gábor arkangyal. Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.

A Halál angyala. Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.

Én. Annyit ezer év alatt nem haladt az emberiség, mint ebben a században.

A Halál angyala. És boldogabb ma, mint száz év előtt?

Én (habozva). Nem gondolnám. De többet tud. Száz év előtt nem is álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.

A Halál angyala. A gőzkocsi?

Én. Az is.

A Halál angyala. Elértétek vele a madár sebességét?

Én. Nem. De a telegráffal.

A Halál angyala. Sebesebb az, mint a fény?

Én. Nem. Kikutattuk a mindenség titkait.

A Halál angyala. Magát a földet sem ismeritek még. Ott az éjszaki sark.

Én. Tudjuk, hogy nincs ott semmi.

A Halál angyala. Ezzel csak hizelegtek magatoknak.

Én. Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak, árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…

A Halál angyala. Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná a mérleget, ha…

Én. Ha?

A Halál angyala. Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram, Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.

Én. A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük…

A Halál angyala. Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot: Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?

Gábor arkangyal. Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted lejárt, uj erő következik.

S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott habból való volna. Elindultunk.

Én. A császár, a császár!

Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott, gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után, mint egy sötét átkot… El, el!

Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres alakja, Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák fakadni!

De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…

Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…