TÖRTÉNET A GOUYON-UTCÁBÓL.
A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment. Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak minél előbb el lehetne már kezdeni.
Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők maradoztak el utána.
A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott aperitif-jét, étvágycsináló pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt. A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat.
– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni. Hová készültök?
Az asszony intett a gyerekeknek, hogy ne szóljanak, de Paul nem állhatta meg.
– A fölvonulást nézzük meg, papa.
– Micsoda fölvonulást?
– A jótékony bazárba.
Bertrand ránézett a feleségére. Az asszony zavartan mosolygott.
– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.
– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand Joseph és ütögette öklével az asztalt.
A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje hadonázó öklét.
– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.
– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon hercegné uj kalapját.
– Jó, jó, csak együnk már.
Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.
Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és gondolkozott.
– Eh, itthon maradok. Mert ha elmegyek, te tilalmam ellenére elviszed őket.
Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl s alá járkált.
– Eh, nem, elmegyek én is megnézni.
– No, látod, – szólt az asszony nevetve, – ez már okos beszéd.
– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni. Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?
Az asszony kiment a konyhába, sirdogált és mosogatott.
– Ne mosogasd az edényeket, gyertek!
Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a fejére, fehér kendőt kötött maga elé és lementek a Gouyon-utcába. A füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.
A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel, mely bámult.
Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével. Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel, kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.
– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól, asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta… Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…
– Hallgass Joseph, hallgass! feddé őt az asszony.
Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült, mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.
– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban. Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…
– Hallgass, Joseph, hallgass!
A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.
Bertrand leugrott a kocsiról.
– Vincent apó bormérésébe, ide szembe megyek egy kis italra.
És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.
Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, mint forró nyárban a távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és összefüggés nélkül kiabálni kezdett.
– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a zürzavarból.
Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit egyszerre ide rázták volna ki.
Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a földön.
Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.
Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös. Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit?
Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné az urát várja.
Nyolc órakor belép Bertrand. Az asszony fölugrik.
– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?
Bertrand nem szól, az asztalra könyököl.
– Megsebesültél?
– Nem. Mentettem.
– Te? Te?
– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok állat.
Végig törölte kormos homlokát.
– Én mentettem ki Luynes hercegnét s átadtam a férjének.
Bertrandné lehajolt a piszkos emberhez, s megcsókolta a kezét.
A gyerekek levetkőzve ültek kis ágyukban. Bertrand oda fordult.
– Hé, kölykök, imádkozzatok!
Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el az imát.
– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok. Akarom.
Egy kis ideig hallgatott, azután ujra szólt:
– És tanuljatok meg egyet: Sohase irigyeljetek senkit!