BIRKÓZÁS.
Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat Kemény Gábor nevü gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig bolyongtam volna a tengereken.
Igy kerültem én Marseillebe.
Egy este a kapitányom elvitt a Zöld tehén-hez cimzett tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig leginkább matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji, néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok, vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.
Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.
Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet, melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak, tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák sokszor késelték egymást.
Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.
Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és az elbukott a küzdelem után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa, Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi szinházi élvezet.
A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért. Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.
Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben, egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.
A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.
Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz, negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett, földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte vitte az első dijat. Két hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él, elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.
Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:
– Te az én emberem vagy. Gyere velem és gazdagok leszünk mind a ketten.
Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva.
Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből. Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra, az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel, mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult, közrevettük és kivonultunk.
Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót bifurkáltuk s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két vállával érintve a földet.
A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta, folytatása nem lett.
Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját. Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó. Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti a rendes birkózást.
Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl, Ausztria bajnoka szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak. Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a kik óriási humort találtak abban, hogy valaki Ausztria bajnoka büszke cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, vagy a két vállával érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot Ausztriának.
Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…