SÉTA A KELETEN.
Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni, hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni hazánkban.
A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az időjárás szeszélyeitől.
Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember, a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel egyebet.
Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az ember beledöfje a hamisitóba.
De most veszem észre, hogy nem erről akarok én irni. A mi söröző társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.
Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon végighömpölyögni.
Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor snittet rendelt. Igaz, hogy ezt gyakran hallottuk.
Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat, német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.
Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk keleti-tengeri heringekből állt.
Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.
– Ötvenegy, – szólt egy hang.
Általános szenzáció: az elnök tette ezt a megjegyzést.
– Negyvenöt, – szóltam türelmetlenül.
– Ötvenegy, – viszonzá az elnök hidegen.
– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de nem a tengeren.
– A tengeren, – felelt az elnök ridegen.
– Ugyan kérem, elnök ur, mit szól bele a torpedók dolgába.
Az elnök zavarba jött.
– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam torpedót…
– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis mustra-torpedókat látni…
– Nem kérem, Pólában…
– Pólában?
– Igen, mikor a San Sego-n szolgáltam.
– Mi az a San Sego?
– A San Sego az osztrák-magyar hadi flotta legelső torpedónaszádja…
– Maga tengerész volt?
– Három évig.
Nagyot ütöttem az asztalra.
– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?
Az elnök ur egy darabig vonogatta a vállát.
– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem csak részt.
– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.
Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész volt, lehetett sorhajóhadnagy; de mivel fogteknikus, most nem lehet más, mint fogsorhajóhadnagy; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis fogsörhajóhadnagynak nevezhető.
Ez volt rajta a boszum.
Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon hallgataggá teszi az embereket.
Ezt a mult héten is tapasztaltam.
Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.
– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.
A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus cseh hangzása volt. Ilyenforma: Krancsenkruncsek. Tessék ebből kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli puskaropogás.
Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem mindent, a mit ő a messze Keleten látott. Nehezen ment, néha harapófogót alkalmaztam, de ment.
Ő a Zenta hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.
Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége. Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés lesz.
Pár hét alatt aztán rájöttek, hogy ez Kina hadüzenete Európának.
Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.
Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal, kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve visszatérni.
A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket fölmentsék.
Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt, csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt angolsággal igy szólt:
– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.
Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják a riadót.
– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.
– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a japánokhoz.
– Én is, – szólt az orosz.
Az angol gyorsan fölkelt.
– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind ösmerik; előre, Isten nevében.
Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak. Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg elindult.
Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak, az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn érkeztek volna.
– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.
– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a továbbiakban nekem csekély részem volt…
– Miért?
– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az utócsapathoz osztottak be.
– Mit csinált a pincében?
– Unatkoztam.
– Hát miért nem jött ki?
– Nem lehetett.
– A bombák elől menekült oda?
– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől kezdve el kell mondani a dolgot.
– Hát, hogy volt?
– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem össze a fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek bennünket, de kiástak mindannyiunkat…
A vér elhült bennem.
– Senkinek se történt semmi baja?
– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés iszonyuságától…
– Köszönöm.
Fölkeltem és a másik szobába mentem. A gazda utánam jött.
– Nos, ott hagytad a csehet?
– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s mindezzel nem dicsekszik.
Ilyenek a tengerészek.