Elbeszélések és tárcák

AZ EGRI REMETE.

Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.

Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta, hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett, fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk, mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar iró.

Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse magát.

Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest, igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez. Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal foglalkozik. Néha megunja az irást s akkor a müvészetnek itt fölsorolt ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.

Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte s ezért megmaradt szegény embernek.

Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. Elvégezett három gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már akkor Borsodban lakott.

Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha, nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg fogja tudni keresni a kenyerét.

A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük az időt.

A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt, fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról hozta.

Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.

– Biró uram, csináltassa meg a lakásom ablakait, hidegre fordult az idő.

– Nem lehet, tanitó uram, nincs egy krajcár se a község ládájában.

– De igy nem állom ki.

– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre.

Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá jó, finom vörösbor.

– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne csináltatni.

Mire a biró büszkén:

– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.

De a tanitói lak ablakai csinálatlanok maradtak.

Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna. A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik. Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz, melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni). Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak, hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként és évenként.

Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor ezt a summát hallotta. Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A Tanitók Naptára az egyik főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.

Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s megszólitotta a szerkesztőt:

– Mikor osztozunk?

– Miben akar osztozni?

– Azt tetszett mondani, hogy rám ezerháromszáz forint esik…

– Esik, esik, majd ha a lap letörlesztette az adósságát.

– Mennyi adóssága van?

– Hatezer forint.

– És törlődik?

– Erősen. Két éve még csak négyezer forint volt.

Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak az egyik főnyeremény esett a kutba.

A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most már szegény iró.

De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.

Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de hátra is ki lehetett számitani az időt. Meg lehetett belőle mondani, hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy 1920-ban mikor lesz husvét.

De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy embert, a ki eligazodott volna rajta.

A Pokol, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.

Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.

Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.

Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette magának.

A szomszédjai nagyot néztek, mikor odajött.

Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges jó levegőn, a zöld pázsit közt.

Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a hóhér is lakott?

Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet nem tesz egész istenadta nap. Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy iró és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.

Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó régi városára.

Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:

Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:

Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett, prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.

– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni.

– Én se.

– De én sohase énekelek a maga ablaka alatt, hát maga se énekeljen.

– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem nem parancsol.

– De már az a pad, a kin ül, az enyém, abba én parancsolok.

A paraszt rögtön fölkelt.

– Énekelhetek én állva is.

És rögtön rágyujtott egy ujabb nótára.

Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették, kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és bekerittesse a háza elejét.

Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.

Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja A bor és a török világból vett nagy történeti regénye: Az egri csillagok.

Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még számos gyöngyszeme fog kiperegni.