A MAGYAR FŐVÁROS.
A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a Pester Lloyd-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez, mert, – ugymond, – ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy került bele a világirodalomba. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil (francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz), direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem, hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb szeretné, ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: Szegény és kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag Németország számára ingyen dolgozni. Erre aztán küldött – hetven márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan becsületességben szenved.
Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a fenével etettem őt. De az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német import elősegitéséhez.
Ebben a kérdésben a németeket nem lehet a helyes álláspontra terelni.
Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek annyit, mint nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.
Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam, hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna. Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba, mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.
Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji politikát csinálni, nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell támogatniok, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve is, mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa megszünik a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek lenni. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve mindig becses és keresett szövetséges lesz.
A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini Hotel Kaiserhof levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.
Mi következik ebből?
Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás ellen, e mellett szakadatlanul oláhosodnak. Nem egyszer jártam köztük. A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy szindarabot, melyben a normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika. Németországra szegzett tekintettel harsogják a Deutschland, Deutschland über alles-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.
*
A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.
Hol állunk mi ettől az ideáltól?
Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv – német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.
Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?
Mi a magyar nyelv korlátlan, kizárólagos uralmát akarjuk diadalra juttatni.
Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor minden okos ember belátja, hogy az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun gyerekek beszélnek. Mert ez a pesti magyar nyelv, a mit nemcsak az iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan, inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.
Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol, kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint most a franciát.
A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német, illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?
Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet s nem mételyez meg bennünket.
A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban s mivel németül beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta vannak Budapesten.
– Miért nem beszélnek magyarul? – kérdém.
– Ugyan kérem, nincs arra itt semmi szükség.
Ez volt a felelet.
Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok látták, hogy ott a főszolgabiró, angolul folytatták a tanácskozást, a miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.
Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40 esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy haszna van belőle, ha tud.
Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü, idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.
A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az, hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: Landes- und Wechselgerichtsadvocat. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot: az egész városban tisztán horvát minden fölirat.
Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki, Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.