A CSENGŐDI PUSZTÁN.
Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.
Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette, az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt, de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a füstölést, igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala készen volt.
Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta. Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben, gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele. Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a kávésoknak is csak kell élni.
Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.
Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt, hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.
Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a négyökrös béreseket, a mint szántani indulnak. A ki tizenegy órakor befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.
Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.
Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.
Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.
Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas, szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.
Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta onnan valami fertály órányira van.
Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek Petőfi játszott; elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.
A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi, hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.
– Mit olvas, barátom?
– Petőfi Sándor verseit.
Dankó nagyot nézett.
– Kitől kapta?
– A fiamtól, a ki tavaly nyerte az exámenen.
– Hogy hivják?
– Gyurik Pálnak.
– Ért-e maga szőlőhöz?
– Ahhoz se értenék?
– Azért kérdem, mert látom, hogy birkával foglalkozik.
– Szegény ember azzal foglalkozik, a mi akad.
– De eljönne vincellérnek Csengődre?
– El én.
– Hát majd holnap fölkeresem. Hol lakik?
– Itt, meg innen öt mérföldnyire, meg onnan két mérföldnyire.
– De én nem szaladgálhatok maga után legelőről-legelőre.
– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál kocsmája mellett, a zöld keritésen tul.
– Jól van, Isten áldja meg!
Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is unikum a maga nemében.
Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben vadrózsabokor virágzott.
Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult. Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet. Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért, hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.
Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy jőjjenek áldomásra.
Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: Bizony változás történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!
Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog volt.
Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a nagy eseményt, a vételt tárgyalták.
Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd lelkét.
Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül csoportosultak. Várták a nábob ébredését.
Az áldomásivás megkezdődött.
Az ötödik pohárnál megszólalt a régi gazda:
– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette, megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.
– Csak ki vele.
– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg. Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…
Dankó hallgatott.
– Mondom, nincs nincs jussom hozzá. Csak ha sziveskednék.
Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit, hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak verejtékével öntöztek…
– Jó, ennek a diófának egész termése a magáé. Minden esztendőben.
A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt borozva, megint Dankó elé járult.
– Nagyságos ur, még egy kérésem van.
Dankó a fejét csóválta.
– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…
A parasztnak elakadt a szava. Majd halkabban folytatta:
– Ne tudja meg, szegény, hogy a csengődi földünk idegen kézre került.
Dankó megindultan hallgatott.
– Ne féljen, barátom, körülkerittetem és keresztet is állitok rá.
Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.
Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de elkisérte.
És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive… az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:
– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik.
S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.
Könny gördült végig az arcán.