A BUR TOKÁNY.
A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában, melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.
A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a bur báró, Luzsénszky Félix, kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól ismerik, fölolvasásai révén.
Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt szemmel a harci kalandokba rohanjon.
Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért.
Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember, önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik legutolsó példánya.
Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek köpenyegébe burkolják.
Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy porció gulyást.
Lajos pincér, a ki néma rajongással viseltetik a báró iránt, igy susog:
– Nem ajánlom.
– Miért?
– Mert három vendég visszaküldte, kemény.
– Hát mit ajánl?
– Tokányt.
A báró elmosolyodik.
– Tokány? Hozza. S jegyezze meg, a hányszor tokány lesz, mindig hozzon.
Lajos elhozta a tokányt, a báró belekóstolt.
– Vigye el magát az ördög. Ez is kemény.
– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?
A báró nagyot sóhajtott.
– Sohse ettem életemben olyan jó tokányt, mint Dalmanuta előtt.
Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.
Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.
Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.
Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a forró kávé eléggé fölmelegitette őket.
Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.
– Mi az?
– Csatát nyertünk valahol?
– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.
A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek: Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali, Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt volt, a ki egy galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.
Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik kaszinóban.
Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.
– A fene egye meg az álló kibicet. Mi kell?
– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a visszavonulásunkat elvágják.
– Ötöt vissza! – felelt a báró, – a kocsik azonnal fogjanak be.
– Még tizet rá! – szólt Jansen.
Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.
A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben, előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon, hogy Jansen a két zölddel elkergette.
Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol bekeritő csapatokat.
Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.
A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt, egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a lakomát.
Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére vonatkozólag.
Félóra mulva visszatértek.
– Nos, mi lesz? – kérdék.
– Az angolok azonnal támadni fognak.
– És mi? Hátrálunk?
– Nem. Helytállunk.
– Szamárság ilyen helyen ütközetet elfogadni.
– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem lehet másképp.
– Miért?
– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk itt hagyni az angoloknak?
Kiszurt egy darabot s megkóstolta.
– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre, majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a kaffert.
A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek. Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant, egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még óvatosabbá tette.
Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a tokányra.
A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró, paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete kávéval szolgált, s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha ujjászülettek volna.
Egy Dalmanuta felől jövő farmer vágtatott el mellettük.
– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott. Luzsénszky utána sietett.
Viljoen azzal fogadta a bárót:
– De jó volt, hogy helytálltunk.
– Miért?
– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé megyünk.
Luzsénszky elgondolkodva tért vissza társaihoz.
– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!