EGY ARANY A HÓ ALATT.
Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a felesége azzal fogadta:
– Nincs semmi?
– Semmi.
– Hát mi lesz?
– Nem tudom. De tán sötétben is beszélgethetnénk.
Az asszony lecsavarta a petróleumlámpát.
– De rossz idebent a levegő, – szólt Péter.
– Az utolsó fütés óta nem szellőztettem. A tiszta levegő igen hideg.
– Igazad van. Nem lehet mindig nyár.
Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan, tiszta fehéren.
– Asszony, esik a hó.
– Örülj. Megyek Esztergályos urhoz. Hol a lapátom?
Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta örömében.
– Hála Isten, hogy nincs mindig nyár. Megyek lapátolni.
Az ajtótól visszafordult.
– Ha az idő jól tartja magát, reggelre nyolcvan krajcárt hozok haza.
Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül. Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves hópelyheket.
– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.
Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt hóvá.
Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette embereit.
– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak itt a régiek közül?
Péter jelentkezett.
– Maga husz emberrel a Nemzeti Szinház elé megy. Egy-kettő, mars!
Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér. Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá következő napon is folytathatják.
A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett, felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó tárgy ötlik a szemébe.
Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a tenyerébe fektette.
– Arany, – suttogá.
A lámpáshoz lépett, s jól megnézte a ragyogó fémdarabot.
– Aranynak kell lenni. Más nem lehet. Nincs gazdája. Azaz van: én.
Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy szivarvéget talált.
– Virginia? – kérdé egy teljesen elrekedt kolléga.
– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin. Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a virginiát, mikor az az aranynak mindegy.
Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit adtak aznap: A jóslat, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta Csiky Gergely.
Péternek egyszerre megvillant az eszében:
– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?
Kis ideig gondolkozott.
– Eh, elvégre marad neki még kilencvenkilenc aranya.
De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos portáshoz.
– Tekintetes ur, gazdag ember a Csiky ur?
A portás behuzta magát a nagytekintélyü bundába s szólt:
– Jómódu ember. Sok szindarabját adjuk.
– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a szinlapra bökött.
– Már régen, több mint tiz esztendeje.
(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt vele a mai napig?)
– Hol fizették ki neki az aranyakat? – kérdé tovább a portást.
– Az Akadémiában.
– Hol van az?
– A Ferenc József-téren.
(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött e szinházhoz.)
– Hol lakik Csiky Gergely?
– A Szentkirályi- és Sándor-utca sarkán.
– Köszönöm, tekintetes ur, szives fölvilágositásait.
Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig nem lesz semmi dolog.
Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte Esztergályos uramat:
– Sok pénz-e egy arany?
– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos, akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?
Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének közepére szépen ki volt verve a 20-as szám. Tiz forintja van! A mit talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra, lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be? Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. Börtönbe jut. Örökös szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét… Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja. Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy annyit keressen, mint én…
Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon… Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?
Ments meg, uram, minden szegény embert az aranyaktól és a kisértésektől.