NÉGY NEMZET.
Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre utazom.
– Cél nélkül barangolok. Szórakozni szeretnék.
– Tudja mit? Mászkáljunk együtt.
– Nem bánom.
Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte, humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen elkomolyodott.
– Pardon! Szabad kérnem, ön kicsoda?
– Ez és ez. Ujságiró Budapestről.
– Örvendek.
Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás utitárs volt, bár többet fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott, csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga elfogultságában.
Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották, mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni. Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára. Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.
– Nos, Perrins ur, nincs igazam? – kérdém az angolt.
– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi Panteon? Eh, bánom is én.
És nagy füstfelhőket fujt ki.
– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is voltam Angliában.
– Hát micsoda angol maga?
– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.
– Hát micsoda maga?
– A Graphic harctéri rajzolója.
– De Párisban csak volt? – kérdé Leblanc.
– Hogyne. És kitünően ettem Durandnál a Madeleine-téren.
– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott dühvel.
– Nem, csináltam egyebet is, de már az egyebekre nem emlékszem.
– Az Eiffel-toronyra sem?
– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá tenni.
Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a szegény.
– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.
– Micsodát? – kérdé szórakozottan Perrins.
– A latin faj fölényét.
Perrins elnevette magát.
– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció.
– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és bámulnak az egész világon.
– Mi előttünk pedig meghódolnak.
– De gyülölik önöket.
– Bánom is én. De nem mernek moccanni s ez a fő.
Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu dühben volt.
Ekkor villámháritónak oda hoztam egy németet.
Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:
– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni? Nem önöknek csináltuk Párist.
A német meghökkent.
– De kérem, én boldog volnék, ha ön Berlint dicsérhetné, – hebegte.
Leblanc arca eltorzult.
– Berlint? Nem láttam. Sőt becsületszavamat adom, hogy sohse fogom látni.
A német zavartan mosolygott.
– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.
Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett adomákat beszélni, végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.
– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi helyett.
A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt. Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már, mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség körében.
– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább, gyerünk vacsorálni.
Mindnyájan hallgatagon követtük. Hôtelünk éttermében helyezkedtünk el.
– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy nővel igy bánni.
– Én a Kölnische Zeitung-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, – kiabált a német.
– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a kisasszonynak miféle szerződése van a társulat vezetőjével. Addig nem avatkozhatunk bele.
Egy fiatalember közeledett az asztalhoz.
– Bocsánat uraim, – szólt németül, – én R. V. magyar urat keresem.
– Én vagyok, – mondám fölemelkedve.
– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?
– Miféle ügyben?
– Pofonvágtam egy hornistát, a ki egy nőt inzultált.
– Ön? Most? Ott a koncert-teremben?
– Igen.
– Bravo, fiatalember, igen örvendek.
Sugárzó arccal cipeltem az asztalunkhoz.
– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért, az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül – és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.
– Nos? – kérdezte mind.
– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni.
– Lovagias, de meggondolatlan, – szólt Perrins.
– Vakmerő, – mondá a német.
– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt már szeretem.
*
Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk nincs.