Elbeszélések

Fölfelé nyujtá jobbját s egy kinyuló ágra akadt. Megpróbálta; elég erős volt. Az utoljára fülében maradt szavak nem akartak kimenni fejéből, szederjes ajka öntudatlanúl mormolá: «A ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe».

Kalandozó képzelete új alakokat hajtott szeme elé. Látta leánya siró, szégyenpírtól égő arczát, tudós bátyja komolyan hallgató ajkát s nagynénje félelmes alakját. Még az ügyvéd úr is előkerűl, a mint az útczán három lépésre maga mögé küldi s alázatos köszöntésére az ablak felé fordúl. Eszébe jut a négyezer forint viszontagságos története, s gondolkozik, vajjon megtalálták-e a kertben, és eközben leoldja nyakkendőjét, egyik végét a kiálló ághoz erősíti, a másikból hurkot fon.

De a halott arczát még most sem láthatja… Valahára! Valaki a szobába lép, köpczös alakjáról könnyen ráismer. Lassú léptekkel az ágyhoz megy, fölemeli a leplet. Gombos úr előre nyujtja nyakát, nehogy elszalaszsza a kedvező pillanatot. A köpczös alak lehajol s megcsókolja a halott homlokát.

– Megállj, – sikolt a leskelődő ember, – ne nyulj hozzá, csak nekem van hozzá jogom! – És óriási erővel a légbe lódítja magát, az ág megrecscsen, de erősen áll. Üveges szemmel halott nézi a halott arczát.

*

A válópernek pedig, fölperes és alperes hiányában, itélet nélkül vége lett.

A VÉGREHAJTÓ.

Barkó Kelemen úr nagyravágyó ember volt. Ha ezen emberi gyarlóság alól semmi halandó sincs kivéve, s egyiknél a hatalom után való törekvésben, másnál kincsek gyüjtésében vagy gyöngéd hódításokban nyilatkozik, Barkó úrtól sem vehette rossz néven senki, hogy nem tudott jobb lenni embertársainál, és szabómester létére azon nagyravágyó ábránd fészkelte magát szívébe, hogy polgártársai felett hatalommal és tekintélylyel uralkodjék. Sőt még önzőnek sem mondhatjuk nagyravágyását, mert egyedűl azon nemes szándék lelkesíté, hogy tehetségét és hatalmát polgártársai javára érvényesítse. A hatalom istentől van – okoskodék Barkó úr – s a hatalmasok nem magukért nyerték azt, hanem embertársaik javára, és csak akkor sáfárkodnak vele helyesen, ha egyedűl ezen czélt tartják szemük előtt.

A hatalomnak ily nagylelkű és nemes felfogása mellett valódi veszteség volt az emberiségre, hogy Barkó úr évek hosszú során keresztűl csupán a szabó-műhely szűk határai közt vihette át elméletét a gyakorlatba. Nem csoda, ha nem volt vele megelégedve. Izlése, hajlama és – merjük mondani – tehetsége egészen más irányt jelölt ki számára. A polgári társadalom élén állani, az ellenkező érdekeket kiegyeztetni, a rendet és nyugalmat fentartani és mindenkit – akár akar, akár nem – boldoggá tenni: ez volt a nagy hivatás, melyre a szükséges tehetségeket keblébe ülteté a bőkezű természet. Ámde a végzet mostohasága és egy világgyűlölő nagybátya kérlelhetetlensége már zsenge ifjúságában leterelte természetes ösvényéről, és ugyanazon világgyűlölő nagybátya műhelyébe kényszerítette. A sík földbe tévedt fenyő lehet, hogy eltengődik, de soha sem fogja feledni, hogy valódi helye ott fenn van a büszke bérczek oldalán: Barkó úr is beletörődött a szabó-mesterségbe, de soha sem feledte magasabb hivatását s jelenlegi állapotát nem szűnt meg ideiglenesnek tartani.

Az ideiglenesség azonban kissé sokáig tartott. Barkó úr ritkúlni kezdő fürtjeit már az ötvenedik tél dere csípte, de nagyravágyó ábrándja még mindig az ábrándok ködös országába tartozott. A lefolyt hosszú évek alatt Barkó úron nem történt semmi említésre való dolog, mi ily rendkívüli szellemet bizonyára megilletett volna. Csak olyan közönségesen haladt át a szabó-mesterség fejlődési fokain, mint akármilyen köznapi ember. Hogy inasból legény lett, hogy egynéhány országot bevándorolt, hogy remekelt és czéhbelivé lett, hogy világgyűlölő nagybátyja egyetlen leányát feleségűl s általa a műhelyt birtokba vette, hogy gyermekeket nemzett és temetett, hogy utoljára feleségét is eltemette s egyetlen leánynyal özvegyen maradt: ezek mind oly jelentéktelen dolgok, melyekre akármily közönséges szabó képes, s bizony kár volt Barkó úr magasabb rendű tehetségét rájuk pazarolni. Barkó úr várakozó állást foglalt, s fel-felpezsdülő geniusát azon vígasztalással csititgatá, hogy az ő ideje még nem jött meg.

De egészen ellenkező nézetnek hódolt idősb Barkó úr, a világgyűlölö nagybátya, ki átadván vejének a műhely dicsőségét és gondjait, a város végén komor külsejű házban vonta meg magát, hol kis megtakarított pénzéből élt s kedvére gyűlölte a világot. A sötét philosophia, melynek idősb Barkó úr hódolt, természetes következménye volt mesterségének, melyhez épen oly szenvedélyes bálványozással ragaszkodott, a mily megvetéssel viseltetett iránta az ifjabb Barkó. Ha pedig e sorok olvasója megdöbbenve keresné az összefüggést a világgyűlölet és a szabómesterség közt, idősb Barkó úr példájára hivatkozhatunk, ki hosszú pályája tapasztalásából megtanúlta, hogy az ember semmi, a ruha minden, s hogy az ember csak annyit ér, a mennyi értéket ruhája ad neki; és annyi emberi tökéletlenséget ismert meg, melyet a ruhának kell jóvá tenni, hogy utoljára, mint minden szenvedélyes szabó, tökéletesen lenézte és megvetette az embereket s csupán hivatalos minőségben érintkezett velök. Megszünvén e hivatalos összeköttetés, a komor lelkületű öreg úr egész napokat töltött el sötét barlangjában, a nélkűl, hogy vején és unokáján kívül egyéb emberi arczot lásson, s ezeket is sokszor csak nagy kérlelésre engedé maga elé.

Mert az öreg úr soha sem tartá igazi szabónak nagyravágyó rokonát, kit a vérség és házasság kettős köteléke fűzött családfájához, s azért mint félig-meddig laikus embert őt is meglehetősen lenézte és megvetette. Barkó úr tudta ezt jól s fájlalta régóta. De nem segíthetett rajta, bármint iparkodott is minden adott alkalommal meggyőzni mogorva nagybátyját hivatásának magasztosságáról s azon sok áldásról, melyet a közpályán áraszthatna az emberiségre. Az öreg úr nagy aristokrata volt; nála az ember nemcsak a szabónál kezdődött, hanem ott is végződött, s Barkó urat sajátságos philosophiája műnyelvén «ütött suhancznak» nevezte, mely homályos kifejezés, legbizalmasabb ismerőseinek magyarázata szerint, nem épen a leghizelgőbb bók volt Barkó Kelemen úr elmebeli állapotára.

Ezen névvel tisztelte meg az idősebb Barkó ambitiosus rokonát már harmincz év előtt; s mint minden nagy bölcsész, meglehetősen fukar lévén a szavakban, most harmincz év után is csak ezen kabalistikus szóval nyilatkoztatá ki változatlan meggyőződését az ötven éves suhancz felől, ki ezen szempontból az örök ifjúság adományával látszék bírni.

– Ütött suhancz! ismétlé idősb Barkó úr ezen napon már hetedszer, mialatt az ekképen megtisztelt férfiú a keskeny ablak mellett ülve, azon töprenkedett, kihúzza e zsebéből azt, a mi benne van, vagy ott hagyja?

A hetven éve daczára s a szakmájával járó véznasága mellett is még mindig erős és szenvedélyes öreg úr nagy keserűséggel ismétlé öcscsének fennebbi qualificatióját, cseppet sem törődve azzal, hogy ily bókok által lábbal tiporja a vendégszeretet törvényeit. Barkó úr nagy fontosságú ügyben látogatta meg ma sardonikus nagybátyját, a mi abból is látszott, mert nem távozott el, mint máskor, első kopogásának sikertelensége után, hanem az ajtóról az ablakra kerűlt, s onnan addig kérlelte a kályha mellett komoran és hallgatva bölcselkedő öreg misantropot, hogy végre beeresztette ajtaján, miután előbb egy párszor már onnan belülről megtisztelé rendes czímével.

Ezen kívül nem is váltottak egyéb szót eddig bár a látogatás már jó ideje tartott. Az ifjabb Barkó úr elfogúltnak látszott, s azon érdekes foglalkozásba volt elmerűlve, hogy negyedóránként hősi elhatározással zsebébe dugta kezét s félénk csüggedéssel ismét kihúzta; az idősebb úr pedig komor és feszűlt figyelemmel leste öcscse rejtélyes mozdulatait, szokott jelszavának ismétlése által tudatván, hogy résen áll s harczra készen várja az ellenségeskedések megindítását.

Végre megemberelte magát Barkó Kelemen úr, s több meghiúsúlt kísérlet után kivonta zsebéből a hivatalos lap egy régibb számát.

– Mi az? kérdé a misantrop, vészjósló köhintéssel.

– A hivatalos újság, viszonzá Barkó úr vegyes érzésektől remegő hangon, a mennyiben büszke is volt, hogy ily közhitelességű okmányt hord zsebében, de egy kissé borzadott is a bekövetkezendő magyarázattól.

– Úgy? Tán csődöt mondtál? kérdé az öreg úr hideg gúnynyal.

Barkó úr érzé, hogy mennél hosszabb bevezetést bocsát előre, annál jobban ki fogja venni sodrából a mogorva philosoph kérlelhetetlen ironiája; azért összeszedte minden önérzetét, nagyot fohászkodott, s kiterítve maga előtt a derekasan meggyűrődött újságot, csengő hangon, de lélekzetvétel nélkül felolvasta egyik pályázati hirdetését. A hazának adó-végrehajtókra van szüksége, s felszólítja polgárait ezen méltóság elfoglalására.

– Hát aztán? kérdé az öreg úr kétségbeejtő nyugalommal, midőn Barkó úr befejezte olvasását, s ismét a büszkeség és rettegés vegyes érzetével tekintett nagybátyja kifürkészhetetlen arczába.

– Pályázni szeretnék, mondá Barkó úr szilárd elhatározással, de reszkető hangon.

– Tessék? kérdé az öreg úr keserű gúnynyal.

– Pályázni szeretnék, ismétlé Barkó úr.

– Bolond, mondá az öreg úr.

Ezen kéttagú szó rendesen nem foglal ugyan magában valami megtisztelő vagy buzdító jelentést, de Barkó úr ez utóbbi értelemben látszék felfogni, mert előbbi nyilatkozatát ezzel toldá meg:

– Már be is adtam a folyamodást.

– Bolond, mondá ismét az öreg úr.

E második buzdításra Barkó úr hősi elszántsággal ismét zsebébe nyúlt, valami összehajtott írást vett ki belőle, büszkén fölemelte a légben s azután újra zsebébe sülyesztve, a hivatalos méltóság önérzetével s némi titkos remegéssel egészen felhajtá a valót takaró leplet.

Már meg is kaptam a kinevezésemet, mondá a régi vegyes érzelemmel.

A világgyűlölő philosoph némán fölkelt e rettentő szavak hallatára, az ajtóhoz ment, kinyitotta s oly mozdulattal nyujtotta kezét kifelé, hogy a legnehezebb felfogású ember is könnyen megérthette jelentését. Barkó úr is megértette s szívesen követte volna a kijelölt irányt, de itt kellett maradnia, mert jöttének tulajdonképeni tárgyát még nem is érintette. A szabóűzlet forgott kérdésben, melyet új méltóságában természetesen nem tarthatott meg. De el sem adhatta csak úgy könnyedén, mert még mindig az idősebb Barkó tulajdona volt. Ennek megegyezését kellett tehát előbb kicsikarni, s ezen kétségbeesett vállalathoz fogott most Barkó Kelemen úr, nagy tapintattal és ékesszólással.

Hajh! De érzéketlen kősziklára pazarolta el minden ékesszólását. Hiába festé megragadó színekkel a dicsőséget, melyet hivatalos rangja a Barkó család társadalmi állására fog árasztani; hiába hangsúlyozá a hazafiúi kötelességet, melynél fogva minden polgár köteles tehetségét a hon boldogítására értékesíteni; hiába hivatkozott megindúlt hangon egyetlen gyermeke jövőjére, mely bizonyára fényes és boldog lesz, ha apja mint királyi tisztviselő vezeti be őt a magasabb körökbe: sem a dicsőség, sem a hazafiasság, sem a szeretet nyilai nem tudtak áttörni a kemény pánczélon, mely az öreg úr keblét borítá engesztelhetetlenül; ott állt a nyitott ajtó mellett, kezével kifelé mutatva, mint valami mogorva útmutató, melytől csak annyiban különbözött, hogy néha-néha keserűen mosolygott, a mit az útmutatók nem szoktak tenni.

– Királyi tisztviselő – gondolja meg azt apám uram – fejezé be Barkó úr hosszas megindító szónoklatát, s látható tetszelgéssel hangsúlyozva e nagy méltóság minden egyes szótagját – királyi tisztviselő…

– Királyi bolond, morgott az öreg úr; aztán újra az ajtóra mutatott, a következő udvarias búcsuzzással:

– Ajánlom magamat, nagyságos úr, méltóztassék kieblábolni.

– Tehát eladhatom az űzletet? Kérdé Barkó úr, boldog tudatlanságot tettetve.

– Nem adhatja el a nagyságos úr, felelt az öreg úr, megátalkodott ironiával e magas czímet adva Barkó úrnak, mely talán még sem illette meg hivatalos rangját, a mint Barkó úr sietett is szerényen tiltakozni, ámbár minden valamire való eredmény nélkűl. – Nem adhatja el a nagyságos úr. Magam fogom átvenni, elég erős vagyok még hozzá. Az űzlet a családban marad; nem azért alapította a nagyapám, hogy holmi nagyságos urak elkótyavetyéljék. Alázszolgája nagyságos úr; reménylem, többet nem lesz szerencsém.

És folytonosan bókolva kituszkolta vejét az útczára s úgy bezárta utána az ajtót, hogy később alig tudta kinyitni.

Barkó úr hazafelé indúlt; sikertelen útja nem verte le, kitagadtatása nem vette el kedvét; sőt némi bánatos örömet érzett, meggondolván, hogy hivatalos állásának már meghozta az első áldozatot, midőn szakított családja hagyományaival. Az áldozattal, bármily nagy legyen, mindig együtt jár valami fájdalmas elégtétel, mely megnyugtat és kárpótlást ad az elveszettért. Barkó úr érzé, hogy most lett tulajdonképen felavatva a közügy apostolává, midőn hazafiúi kötelességének feláldozta családi összeköttetéseit; s ez öntudat boldogsággal és büszkeséggel tölté el keblét. Körűlnézett az útczán, ha vajjon az emberek arczán nem vesz-e valamit észre azon köztiszteletből, mely kiválóbb egyéniségek önfeláldozásának egyetlen jutalma polgártársaik részéről. Az emberek közömbösen haladtak el mellette, s egyik sem látszott róla tudomást venni, kivéve egy haragos öreg urat, kinek lábára hágott. Barkó úr fájdalmas megdöbbenéssel vette észre polgártársai közömbösségét, nem is ügyelve a haragos öreg úr dörmögésére; de csakhamar megnyugodott azon gondolatra, hogy a hivatalos újság még nem közölte az új kinevezéseket s az emberek nem tudhatják felmagasztaltatását.

Másnap megtörtént ez is. A hivatalos újság első lapján ott ragyogott Barkó Kelemen úr neve, nyomtatásban; senki sem tagadhatta el. A kitüntetett férfiú le nem tudta kezéből tenni az újságot, a mint a kávéház ablakában ült, s szemét majd az útczán jártatá, majd a kávéház nyüzsgő népsége felé fordítá, majd ismét megújuló gyönyörrel a bűverejü nyomtatott sorokra szegzé, elringatózva a hatalom megittasító érzetében. Szemben vele egy sovány epés tekintetü úr ült, félóra óta lesve a hivatalos lapot, s öt perczenkint metsző hangon kérdezve az átfutó pinczértől, hogy valaki talán könyv nélkül akarja megtanúlni a kérdéses újságot? Barkó úr nem hallotta a gúnyos czélzásokat, s ha hallja, sem veszi magára, mert nem tartotta volna lehetségesnek a közhatalomnak ily egyenes megsértését nyilvános helyen. Az epés arczú sovány úr végre kimondhatatlan haraggal távozott a kávéházból, s úgy becsapta maga után ajtaját, hogy még Barkó úr is felriadt boldog merengéséből. Letette a hirlapot s egy félreeső szögletbe vonúlva leste a hatást, melyet a nevezetés újság gerjeszteni fog. Egy kövér öreg úr fölvette a lapot, rápillantott s néhány percz múlva megvető mozdulattal a tekéző asztalra dobta. Bizonyosan bukott pályázó, gondolá magában Barkó úr, s megjegyzé magának a forradalmi hajlamú kövér öreg urat. Jöttek, mentek mások, fölvették a lapot, elolvasták meg letették: Barkó úr szakadatlan figyelemmel kísért minden mozdulatot s az arczok kifejezéséből fürkészte a hatást. Egyszerre beszélgető csoport közé kerűlt az újság; egyik olvasni kezdte, a többi föléje hajtott fővel hallgatta. Bizonyosan a kinevezésről beszélgetnek, gondolá Barkó úr, s igen meg volt elégedve, midőn látta, hogy az egyik hirtelen kiveszi a lapot a másik kezéből s egy ideig nagy érdekkel olvas valamit. A kinevezés megtette hatását, mondá magában Barkó úr, előjött szegletéből, s közönyös arczczal négyszer végig sétált a beszélgető társaság előtt, elfordítva szemét, nehogy elárulja, mintha sejtené a társalgás tárgyát. Azután elégedetten és méltóságos tartással eltávozott a kávéházból, előbb fényes borravaló igérete mellett meghagyva a pinczérnek, hogy a hivatalos lap mai számát gondosan tegye el részére, ha mind kiolvasták.

Barkó úr új lakása felé indúlt, mert kérlelhetetlen nagybátyja még a múlt este beköltözött a szabó-műhelybe, gúnyosan fölkérve a nagyságos urat, hogy abban a nyomban méltóztassék kihurczolkodni. Barkó úr szerencsére már gondoskodott új lakásról, s így könnyen meghozhatta hivatásának ezen második áldozatot. Most tehát haza felé indúlt, szerényen a mellék útczákat választva, nehogy az emberek arról gyanúsítsák, mintha dicsősége első napján mutogatni akarná magát. De arról nem tehetett, hogy így is közfigyelmet gerjesztett, s közeledtére több ablak nyílt ki, mely körülmény egyedűl megjelenésének volt tulajdonítható, nem pedig annak, hogy épen most volt a takarítás ideje. Barkó úr leereszkedőleg veregette meg egy borzas kis fiú fejét, ki titokban nyelvét öltögetve haladt el mellette; s miután tévedésből magára vette és udvariasan viszonozta egy ábrándos tekintetű fiatal úr mély köszöntését, mely valóságban az ablakon kinéző fürtös kisasszonynak szólt: tökéletesen meg volt elégedve a hatással, melyet új rangja polgártársaira gyakorolt. Nem is fognak bennem csalódni, – gondolá magában Barkó úr, meghatottságtól dagadó kebellel – az ő javukra lesz irányozva minden működésem, övék lesz éjjelem és nappalom, s nem kell más jutalom, mint szeretet és bizalom polgártársaim részéről.

Haza érve tovább fűzte polgártársai javával foglalkozó gondolatait, s meleg szavakba önté jóakaró szándékait és a jövőt illető fényes terveit. A közjó lesz minden törekvésének végczélja, tisztelet és szeretet legnemesebb jutalma, elismerés, közbecsülés mindennapi kenyere. De a rangnak megvannak a maga kötelességei is; hallott vagy olvasott is erről valaha valami franczia közmondást, de nem jutott eszébe; mellesleg mondva, ha eszébe is jutott volna, nem mondhatta volna el, nem lévén beavatva az említett világnyelv titkaiba. A ranggal járó kötelességeket azonban szigorúan teljesíteni kell, nemcsak a hivatali működésben, hanem a magánéletben is. A társaságot ezentúl meg kell válogatni, a méltóságot fenn kell tartani. A jó előljáró kegyes és elnéző alattvalói iránt, de nem keveredik közéjök, nem teszi magát mindennapivá, ha tekintélyét, a társadalom ezen alapját, sértetlenűl meg akarja óvni. Mindenki maradjon a maga körében, – ez az ő véleménye. Hivatalában éljen embertársainak, legyen a közönség szolgája, de a magán életben maradjon a maga körében.

Egyetlen egy hallgatója volt Barkó úr ezen programmbeszédjének, s ez egy hallgató nem volt senki más, mint leánya. Hanem ez legalább mély figyelemmel ügyelt rá, mely szerencsében nem minden nyilvános szónoklat szokott részesülni. A hatás sem maradt el, csakhogy Barkó úr kimondhatatlan bámulatára, a lehető legkeservesebb zokogásban nyilatkozott.

– Julcsa, leány, mit jelent ez? Kiáltott Barkó úr, hirtelen megállapodva programmja kellő közepén, s nagy aggodalommal tekintve a zokogó leányra.

Julcsa felelni akart, de a könnyek nem engedték szóhoz jutni.

– Mi bajod van, miért sirsz kis leányom? Kérdé ismét Barkó úr, apai felindulásában elfeledve egy pillanatra hivatalos méltóságát.

A kis leány végre nagy nehezen elnyelte könnyeit, s nagy pisszegések közt megvallotta keserves zokogásának okát. A programm azon pontja volt ez, mely a távolság megválogatásáról szólt s mindenkit a maga körébe útasított. Sejté, hogy az ő körük ezentúl magasabb lesz a réginél, pedig ebben a régiben sokan vannak, kiktől ha el kellene válnia, megszakadna a szíve, például a Csordásék Marcsája, a Benkőék Lottija s számos más barátnéja… és… akart még valamit mondani, de veszedelmesen elpirúlt, s pisszegése és csuklása ismét heves zokogásban olvadt fel.

Barkó úr csendesen és jóakarólag mosolygott. Tudta ő ezt a titkot régen, nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Igaz, hogy régi kollégája, Hörcsök Dániel szabómester maradt, s Károly fiával együtt, ki apja mesterségét követte, mély örvény által választatott el egy királyi tisztviselőtől, de ha már a fiatalok szeretik egymást, Barkó úr nem volt az az ember, ki társadalmi formáknak feláldozza egyetlen gyermeke boldogságát. Meg fogja ugyan kissé ijesztgetni a szerelmes fiatal embert, de csak azért, hogy annál nagyobb legyen a gyerekek boldogsága. A magasabb rangúak mindig emelhetnek magukhoz egyeseket az alsóbb rétegekből, s utoljára sehol sincs megírva, hogy Károly örökre szabó maradjon, és szerencsés házassági s családi összeköttetése által ne juthasson magasabbra.

Ilyenformán meg is vígasztalta kesergő leányát, s félig érthető czélzásokkal és jóakaró biztatásokkal annyira megkérlelte, hogy végre teljesen magához tért s osztatlan figyelemmel szentelhette magát fontos gazdasszonyi feladatának.

Mert Barkó úr nagy ünnepélyre készűlt. Másnap volt elfoglalandó hivatalát vele együtt kinevezett kollégáival, s e nagyfontosságú cselekmény reggeli kilencz órára volt kitüzve, a mint az inspector úr tegnapi köszönő és tisztelgő látogatása alkalmával tudtára adta. Barkó úr kellő díszszel szándékozott megünnepelni ez emlékezetes napot; estére nagy vacsorát rendezett, s hosszas fejtörés után akként intézte el meghívásait, hogy általuk némi hídat építsen, mely jelenlegi rangját összekösse multja hagyományaival. A meghívottak zömét természetesen rangbeli társai képezték; ezekhez csatolta még Hörcsök Dániel urat fiával, s végre világgyülölő nagybátyját. Nem fog ugyan eljönni – magyarázá leányának – de hadd lássa, hogy nem neheztelek rá, s mostani állásomban sem tagadom meg rokonaimat.

A hivatali beiktatás másnap reggel szerencsésen megtörtént. Az inspector maga elé rendelte az új végrehajtókat s hivatalos rövidséggel tudtokra adta, hogy pontosan végezzék dolgaikat, különben irgalom nélkül el fognak csapatni. Barkó úr valamivel több formalitást s némi ünnepélyesebb színezetet várt ugyan, de megnyugodott azon gondolatban, hogy a hivatalos eljárás fő feltétele a rövidség, s elhatározá, hogy működésében ő is az inspector úr határozott modorát fogja utánozni. Meg is kisérlette még az nap; mert az installatió után egy irnok-féle fiatal ember azonnal kezébe nyomott egy csomó adóintést, hogy illető helyeiken kézbesítse. Barkó úr oly természetes hűséggel utánozta az inspector úr rövid parancsoló modorát, hogy az első nap folyamán már két öreg úr s három özvegy asszonyság tett ellene panaszt az adóhivatalnál.

Barkó úr azonban mit sem tudott egyelőre hivatalos föllépésének ez első eredményéről, hanem befejezve körútját, meglehetős fáradtan, porosan és éhesen haza tért. Alkonyodni kezdett már s közelgett a díszlakoma ideje. Juliska nagy munkában volt, egész nap sütött, főzött, s oly díszesen terítette föl a vacsorázó asztalt, mintha valakinek a vendégek közűl nagyon ki akarná érdemelni tetszését. Hanem ha e szándékával a fiatal szabóra, s nem mint illett volna, az előbbkelő vendégekre czélzott, akkor bizony kárba veszett a szép terítés, meg az asztal közepén díszlő nagy virágbokréta, mert este felé azon izenettel köszöntött be a konyhába egy szurtos szolgáló, hogy tiszteli Hörcsök Dániel úr, meg Károly úrfi, de nem jöhetnek el vacsorára.

Eljöttek azonban a végrehajtók teljes számmal. Barkó úr arcza ragyogott a büszkeségtől, midőn végig tekintett a csupa királyi tisztviselőkből álló fényes társaságon. Volt köztük egy tönkrejutott földesúr, két bukott kereskedő, két kiszolgált őrmester, egy felfüggesztett tanító s négy más úr, ki azelőtt semmi határozott állást nem foglalt el a társadalomban, hanem azon nagy kiterjedésű osztályhoz tartozott, melynek tagjait magánzóknak szokták nevezni a fogadók vendéglajstromában. A társaság tehát díszes volt, csak egy kissé zajos. Juliska főzte nagy becsületet vallott, s a tönkrejutott földesúr, mint a társaság legelőbbkelő tagja, válogatott szavakkal föl is köszönté a bájos házi tündért, míg a fölfüggesztett tanító menten beleszeretett s utána ment a konyhába, honnan megkarmolt ábrázattal tért vissza. A mulatság tehát egészen a fínomabb körök módjára folyt le, s midőn a lakoma végén az úri vendégek kissé tántorogva léptek az útczára, a négy magánzó úr közűl kettőt határozottan a földön kellett húzni; ezen körűlmény sem szolgált a hivatalos tekintély csorbítására, mert éjfél után két órakor senki sem jár az útczán, s így nem is vehet tudomást a felsőség emberi gyarlóságáról.

Barkó úr későn feküdt le, következőleg kissé későn is kelt föl, úgy annyira, hogy reggelizésre való ideje sem maradt, s mégis fél órával később jelent meg hivatalos helyiségében, mint kellett volna.

– Maga már a negyedik végrehajtó, ki ma későn jön, mondá vigyorogva a hivatalszolga. Menjen csak be az inspector úrhoz, régen várja.

Barkó úr megdöbbenve nézett végig a vigyorgó hivatalszolgán. Igaz, hogy az is hivatalos személy, sőt egyenruhát is visel, de mégis vakmerőség tőle így szólni egy királyi tisztviselőhez. Röviden kikérte az ily bizalmaskodásokat, mire a vigyorgó hivatalszolga még impertinensebb vigyorgással felelt, egyszersmind kitárva az inspector úr írószobájába vezető ajtót.

– No ugyan szépen kezdi a dolgát! kiáltott rá az inspector úr, figyelmen kívül hagyva illedelmes köszöntését. – Mindjárt első nap elkésik! Ez nem megy, hallja, ez nem megy.

Barkó úr töredelmesen fogadá, hogy ezentúl pontos lesz.

– Akkor beszéljen, ha kérdezem, mondá az inspector úr. Nem elég, hogy maga késik el, még másokat is hanyagságra csábít. Hallom az este is valami dáridót csapott, az egész végrehajtó sereg ott dorbézolt reggelig. Hogy merte ezt tenni, hallja?

Barkó úr megemlékezvén, hogy a kérdésre felelnie kell, nemes önérzettel viszonzá, hogy nem dorbézolás volt nála, hanem csak új hivatalát akarta szerény vacsorával megünnepelni.

– Micsoda! még ezt is hivatalnak nevezi, kiáltott az ideges inspector úr epés kaczagással. Szép hivatal! Hogy meri ezt hivatalnak mondani, hallja?

Erre a kérdésre már nem tudott Barkó úr felelni. Elszörnyedt és elnémúlt. Az inspector úr, saját hivatalbeli főnöke mondja ezt szemébe. Az ő állása nem hivatal, ő nem királyi tisztviselő! Hát micsoda? Talán hajdú vagy szolga? Ha ezt világgyűlölő nagybátyja hallotta volna! De nem, az inspector úrból csak a harag beszél, s az igazságtalanná teszi az embereket.

Barkó úr kínos elmélkedését ismét félbeszakítá a haragos inspector úr hangja.

– Más panaszok is jöttek az úr ellen. Első nap már öt panasz. Szépen kezdi; gorombáskodik a publikummal. Hogy mer gorombáskodni, hallja?

Barkó úr alázatosan kérdé a panaszlók kilétét s az inspector mérgesen felnyitva egy tintafoltos könyvet, megnevezé a két öreg urat és három özvegy asszonyságot.

– Én nem gorombáskodtam velök, mondá Barkó úr nemes öntudattal. Ellenkezőleg, mindent az ő javukra óhajtottam elintézni; azért szólítottam föl erős szavakkal, hogy siessenek adójukat kifizetni. Kifejezéseim hivatalos színezetüek voltak; bátorkodtam az inspector urat, mint főnökömet utánozni.

– Micsoda! Hogy mer engem utánozni? Kicsoda az úr? kiáltott az inspector úr nagy méltatlankodással. Ha nem tekinteném ősz haját, tüstént elcsapnám. Engem utánozni, hallatlan!

Ezen vakmerő mímelési kísérlet annyira fölbosszantá az inspector urat, hogy jó ideig szóhoz sem tudott jutni. Végre oda állt Barkó úr kifent szürke bajusza alá, s ezen rövid és érthető szavakkal adta tudtára ultimátumát:

– A maga dolga, elvégezni azt, a mit rá bíztak, hallja! Udvariasnak lenni, de mentől több adót behajtani, hallja! Nem utánozni előljáróit, hanem tisztelni, hallja! És ha még egy panaszt hallok ellene, elcsapom, hallja! Mehet dolgára, hallja!

Barkó úr hallotta, de nem értette. Így lehordani őt iskolás gyerek módjára, a ki becsületben megőszűlt, tisztességes családapa volt mindig s becsülésben állt mindenki előtt. És miért? Mert hivatalos kötelességét teljesítette úgy, a mint legjobbnak vélte. Keserüséggel telt el szíve, de nem szólt egy szót sem, hanem megfogadva a mérges inspector úr végső útasítását, megfordult és ment dolgára.

De a mint tovább haladt az útczán, hóna alatt hosszú vékony nyomtatott jegyzőkönyvekkel, zsebében tintatartóval és mellényébe dugott irótollal, lassankint ismét fölébredt hivatalos minőségének öntudata s megvígasztalá előbbi keserűségét. Megesik ez másutt is, másokon is; alsóbb rangú tisztviselők akárhányszor kapnak orrot fölebbvalóiktól, de ez hivatalos titok marad s nem kerűl ki a közönség közé, tehát nem is járhat a tekintély kárával. Rajta sem látja most senki, hogy az inspector úr nem épen a legnagyobb tisztelet kifejezésével szólt hozzá. Csak polgártársai tiszteljék és szeressék, a színfalak közt előforduló kellemetlenségeket el fogja viselni; s ha polgártársai elismerik hivatalos tekintélyét, nem bánja, ha négy szem közt még hivatalos minőségét is kétségbe vonja szeszélyes főnöke.

Ezen vígasztaló gondolatok teljesen visszaadták megrendűlt önérzetét. Kellő méltósággal és tekintélylyel járta be kijelölt házait, jól figyelve mindenütt, nehogy ismét utánozni találja az inspector úr hivatalos modorát. Komoly volt, de udvarias; méltóságos, de gyöngéd. Udvariassága azonban nem talált mindenütt megfelelő viszonzásra. Egy helyen azt kérdezték tőle, az ajtón akar-e kimenni vagy az ablakon? Másutt lába elé dobták a nyájasan átnyujtolt adóintést, üléssel pedig egyáltalában nem kinálták meg sehol. A külvárosban egy indulatos csizmadia kutyáját uszította rá, a mint az udvarra lépett, s e forradalmi hajlamú állat menten elhasította Barkó úr szép új kabátját. Ugyanazon útcza másik házában, hova lefoglalni ment, a középkorú háziasszony két kis mosdatlan visító gyereket helyezett Barkó úr karjai közé, kijelentvén, hogy egyéb vagyona nincs, hanem ezt csak vigye el bátran executio nélkül. Barkó úr jóakaró méltósággal jobb anyai érzelmekre intette a középkorú asszonyságot, s jegyzőkönyvére azon hátíratot vezette, hogy két serdűletlen magzaton kívül egyéb ingóság nem találtatott; az inspector úr írnoka azonban széttépte a jegyzőkönyvet s kikérte máskorra az ily ostoba tréfákat.

Mindezen és számos egyéb tapasztalatait nem egy napon tette Barkó úr. Mintegy két hét mult már el hivatalos működése óta, alakja lassankint ismerős lett az adónemfizető honpolgárok köreiben. Méltóságos komolysága és udvariassága sok jó tréfára adott alkalmat, s egyik a másikat igyekezett fölülmúlni a tekintélyes tartású öreg végrehajtó kijátszásában. Barkó úr fájdalmasan kezdett meggyőződni polgártársainak forradalmi irányáról, s esténként gyakran kijelenté leánya előtt, hogy ez állapot nem tarthat sokáig, s a tekintélynek ezen általános megvetése okvetlenűl borzasztó társadalmi fölfordulásra fog vezetni.

Csak leányával közölhette ezen vészjósló előérzetét, mert más emberi lénynyel nem igen érintkezhetett bizalmasan. Azelőtt, míg az alsóbb osztályokhoz tartozott, esténként eljárt a kávéházba, volt társasága, hozzá hasonló mesteremberek, kikkel néha éjfélig elpolitizált, s kik előtt meglehetős tekintélyben állott. Most azonban társadalmi állása nem engedte, hogy régi körét fölkeresse, de ha meg is engedte volna, nem volt arra való pénze, hogy kávéházra, korcsmára jusson. Mint szabómester, hol többet, hol kevesebbet keresett, de meglehetős jó móddal élt mindig, most azonban napi díján kívül semmi egyebe nem volt, s ez bizony nagyon szűken fedezte a háztartás költségeit. A kis Juliska keményen dolgozott és cselédet sem tartott, mert arra nehezen jutott volna. Barkó úr néha-néha maga is érezte, hogy egyben-másban mintha hiányt szenvedne, kis leányát pedig igazán sajnálta, de nem segíthetett egyébbel, mint azon vígasztalással, hogy a rang áldozatokat kiván.

Juliska tehát nagyon sokat dolgozott és semmit sem mulatott. Lehet hogy ez volt oka folytonos szomorúságának, mert a fiatal leány bizony megkíván néha egy kis szórakozást is; de lehet, hogy talán egyéb okból is szomorkodott. Barkó úrnak sokszor szívébe nyilallott leánykájának bánatos tekintete, sokszor föl is tette magában, hogy alaposan ki fogja vallatni; de sohasem jutott rá elég ideje, mert reggeltől estig szakadatlanúl dolgában járt s este oly elcsigázottan vánszorgott haza, hogy rendesen a vacsoránál ülő helyében elaludt, s Juliskának úgy kellett őt levetkőztetni.

És daczára e szakadatlan munkának, fáradságnak, Barkó úrral még sem volt megelégedve a haragos inspector úr. Legalább ilyen formát kellett tapasztalnia a hónap vége felé, midőn egy reggel az inspector úr írnoka kiosztá a rendes napi munkát, s a többi végrehajtó jelenlétében szigorúan megfeddé Barkó urat.

– A hova az úr megy – mondá az inspector úr írnoka – onnan senki sem jő adót fizetni. Nem tud az emberekkel beszélni? Úgy látszik, csak tréfára veszik figyelmeztetését. Mért nem ijeszt rájuk?

– Az inspector úr udvariasságot parancsolt, mondá Barkó úr méltósággal.

– Tudja is maga, mi az az udvariasság, mondá az inspector úr írnoka megvetőleg. Nem gavallérnak tartjuk az urat, hanem végrehajtónak, s a hova küldjük, onnan pénzt kell behajtani jó vagy rossz szerével, érti? Ne legyen gyáva, érti?

– Ez már mégis sok, mondá Barkó úr méltatlankodva, míg kollégái hallhatólag vihogtak körülötte. Ha szigorú vagyok, gorombának mondanak; ha udvarias vagyok, gyávaságról vádolnak. Mit tegyek hát?

– Fogja be a száját, mondá az inspector úr irnoka, ki igen díszes fiatal ember volt, haját felsütve viselte és zsebkendőjét erős illatszerekkel szokta meghinteni. Jeles ifjú volt, szép előmenetelre számíthatott s a leányos polgári házaknál nagy becsben állott.

Barkó úr megfogadta a díszes ifjú úr hivatalos utasítását, befogta száját s kollégáinak vihogásától kísérve dolgára ment. El volt keseredve az emberiség iránt, melynél legjobb igyekezete mellett sem tud méltánylást találni. Hivatali főnökei üldözik és igazságtalanok iránta, alattvalói nem ismerik tekintélyét, sőt sokszor kézzelfoghatólag csúfot űznek vele. Bármint palástolta ez utóbbi körülményt Barkó úr, kénytelen volt titokban bevallani önmagának a rettentő igazságot. Polgártársai sem tiszteletet, sem szeretetet nem mutatnak iránta, hanem vagy megvetést vagy határozott gyűlöletet. Miért? Hiszen ő javokat akarja, egyedűl a közjó érdekében működik fáradhatatlanul s bizony nem valami nagy anyagi jutalomért, a mint foltos topánkája s feselni kezdő kabátja mutatja. Barkó úr nagyot sóhajtott, midőn műértő szemmel végignézett említett ruhadarabjain s elgondolá, hogy azelőtt nem kellett ily öltözetben mutatnia magát. Igaz, nem a ruha teszi az embert, s a királyi tisztviselő kopott külsőben sem veszti el benső méltóságát, de mikor ezt sem akarják az emberek elismerni, sőt előljárói valódi szolgaként bánnak vele! De jól van, legyen! – gondolá Barkó úr – ha jó akaratom nem kellett az embereknek, érezzék hatalmam teljes súlyát. Azon keserűség kezdett most Barkó úr keblében tanyát ütni, melylyel az alattvalók hálátlansága tölti el az uralkodók szívét, s mely a zsarnokokat teremti.

Ezen keserű érzelmek és zsarnoki elhatározások közt végezte be Barkó úr napi körútját. Fellázadt indulatai még akkor sem csillapúltak le, midőn este nagy fáradtan haza érkezett, s leánykája rendes szokása szerint kezébe adta töltött pipáját. Barkó úr szórakozottan tartá kezében a füstölgő instrumentumot, a helyett, hogy közönségesen elfogadott szokás szerint szájába dugná. Tekintete leányának halvány arczára, kisírt szemeire tévedt. Egy ideig kábúltan küzdött saját keserűségével, öntudatlan bámulattal meredve a leány szomorú arczára; de lassanként belopózott lelkébe e bús tekintet, kezdett határozottabb alakot ölteni, s végre megragadta szórakozott figyelmét a gondolat, hogy a gyermeknek valami nagy bánata van.

– Mi bajod van kis leánykám? kérdé Barkó úr nagy részvéttel.

– Semmi, mondá Juliska elfordított arczczal.

– Hogy ne volna? Hiszen most is sírsz, kiáltott Barkó úr, most már egészen megfeledkezve saját hivatalos bajairól. Megfogta két tenyerével a síró leány fejét, maga felé fordítá arczát és fájdalmas aggódással nézett mélyen szeme közé.

– Így, most már beszéljünk, mondá Barkó úr vigasztaló hangon. Ki bántott? senki…? Igen, értem, mindig a régi baj. De hiszen mondtam már, hogy semmi kifogásom ellene. Megmondhatod Károlynak, hogy ne féljen, jőjjön el és kérjen meg bátran. Én nem akadályozom gyermekem szerencséjét. Nem mondtad ezt neki?

– Hiszen megmondtam, viszonzá Juliska sóhajtva, de nem ez a baj. Az ő apja nem akarja megengedni, hogy… hogy…

Micsoda? kiáltott Barkó úr kimondhatatlan meglepetéssel. Az ő apja? Hörcsök Dániel? Hiszen hajdanában többször beszélgettünk erről a dologról, s nagyon kedvére volt neki.

– Igen, de azóta… hebegé Juliska újra fenyegetőző sírással.

– Úgy? Most már értem, mondá Barkó úr homlokára ütve. Fél a szegény ember, s azt hiszi, mostani állásomban nem lehet hozzám közelednie. De ne félj gyermekem, fölvilágosítom, még ma este fölvilágosítom. Ilyenkor a Három Tulipánnál szokott néhány régi – hm – ismerősömmel mulatni. Oda megyek, beszélek még ma este.

Juliska csendesen rázta fejét s valamit akart mondani, de Barkó úr nagy sietségében semmit sem vett észre. Gyorsan előkereste kalapját, fölhúzta rongyos keztyűit, s miután félre fordúlva titokban meggyőződött, hogy van még költség tárczájában a rendkívüli kocsmai költekezésre, megcsókolta leányát s méltóságos tartással a Három Tulipán felé indult.

A három Tulipán, a szomszéd útczában, kedvencz estéli tanyája volt a szabóművészet előbbkelő képviselőinek. Barkó úr hajdanában sokszor járt ide, útját jól ismerte. Ajtaja elé jutva, óvatosan körültekintett, ha vajjon nem veszi-e észre a közönség, hogy ily rangján alul álló helyiségbe téved. Szerencsére senki sem járt az útczán, Barkó úr hivatalos tekintélyének minden csorbítása nélkűl beléphetett a Három Tulipánba.

Valóban ott ült a szögletasztal mellett Hörcsök Dániel úr, régi helyén, több kollégájával, tisztes szabómesterekkel. Barkó úr, előre mosolyogva a kellemes meglepetés fölött, melyet hirtelen megjelenése lesz okozandó, az asztalhoz lépett, s barátságos csengő hangon jó estét kívánt a társaságnak.

A mester urak csakugyan nagy meglepetéssel ütötték föl fejüket a köszöntésre s némi bámulattal meredtek egy ideig Barkó úrnak jóakaró leereszkedéstől ragyogó arczára. Egyikök immel-ámmal viszonozta a jó estét, a többiek, miután eléggé kibámulták magukat, tovább kezdtek beszélgetni, nem véve több tudomást Barkó úr jelenlétéről.

– El vannak fogúlva, gondolá Barkó úr, csendesen mosolyogva. Nem tudják, hogyan szóljanak hozzám, vagy talán büszkeségemtől félnek. Bátorítsuk föl őket.

E dícséretes határozattal Barkó úr az asztalhoz ült, épen Hörcsök úr mellé, s az ekképen kitüntetett férfiút még azon újabb kitüntetéssel is elhalmozá, hogy barátságosan kezet nyújtott neki. Mindnyájan elhallgattak s széküket kezdték tova tolni az asztaltól. Hörcsök úr sem vette észre a barátságos leereszkedéssel feléje nyújtott jobb kezet, s nagy igyekezettel és minden látható ok nélkül kereste zsebében kendőjét. Barkó úr már sokallni kezdte a félénk elfogúltságot, mely hajdani társain erőt vesz; föltevé, hogy még nyájasabb lesz s egészen az ő modoruk szerint viseli magát, hogy teljesen elfeledtesse velök a köztük tátongó társadalmi mélységet. Hangosan megzörgette az asztalt s egy félmeszely bort rendelt; ezalatt kedélyes beszélgetést kezdve az időről, piaczi árakról, régi egyszerű módja szerint. Ez sem használt semmit. A mester urak egymás után keltek föl az asztaltól, mindenkinek akadt valami dolga, mi csodálatos módon eddig egyiknek sem jutott eszébe. Az egyiknek még ma éjszakára sürgős munkája volt, a másiknak kis fia feküdt betegen, a harmadik otthon felejtette a kapu kulcsát. Lassanként megürűlt az asztal, még csak Hörcsök úr maradt ott s ez is épen készűlt haza, azon hívságos ürügy alatt, hogy álmos. Barkó úr megfogta a távozni akaró kabátját s ismét székére erőltette.

– Ne siessen Hörcsök úr, mondá nagy nyájassággal. Beszélgessünk egy kissé; régi jó – hm – ismerősök vagyunk, akad elég mondani valónk annyi idő után.

Hörcsök Dániel úr kevés beszédű ember volt, de a szavakban nem igen válogatós. Ülve maradt tehát Barkó úr kényszerítő nyájasságára, de válaszúl csak ennyit mondott.

– No hát mit akar?

– Legyen nyugodt Hörcsök úr, mondá Barkó úr biztató hangon. Ne féljen és ne gondolja, hogy az új rang elfelejteti a régi érzelmeket. Csak ennyit akartam mondani.

– Nem értem, mondá Hörcsök úr.

– Ha már egész tisztán kell szólnom, kimondom, hogy Károly és Juliska szeretik egymást. No csak ne hökkenjen meg Hörcsök úr; ne féljen, nincs kifogásom ellene.

– De van nekem, mondá Hörcsök úr mogorván.

– Micsoda? mondá Barkó úr álmélkodva. Még most is fél? De ha mondom, hogy nincs oka rá. Én soha sem fogom Károlynak szemére vetni társadalmi állásunk különbségét.

– Ejnye, még az úr mer így hetvenkedni? kiáltott Hörcsök úr. Értsen meg hát világosan: én soha sem engedem meg fiamnak, hogy egy végrehajtó leányához aljasítsa le magát. Értette?

– Mi az…? hebegett Barkó úr – lealjasítsa magát…

– Igen is, mondá a szenvedélyes Hörcsök úr, azt mondtam és azt gondoltam.

– Tudja meg Hörcsök úr, mondá Barkó úr méltósággal, hogy egy királyi tisztviselő leányát nőűl venni senkire sem lealjasítás, legkevésbbé egy szabólegényre.

– Az ám, királyi tisztviselő! kiáltott Hörcsök úr maró gúnynyal. Embernyúzó, házfölverő, bútorbehordó! Nem szégyenli magát az úr, hogy még tisztességes emberek közé mer ülni, pedig látja, hogy az érintését is kerülik? Volt becsületes mestersége, de azt ott hagyta és beállt azok közé, kik a szegény ember tönkrejuttatásából élnek, s még az én fiam nyakába akarná kötni a leányát! Csak azt várja!

Hörcsök úr nagy indulattal mondá végig e forradalmi hangzású nyilatkozatot, azután fölkelt és távozni készűlt. Megfordultában még egy pillantást vetett ellenfelére. Barkó úr meredten ült székén, arczán megkövűlt a bámulat kifejezése, szeme kidűledt rettentő meglepetésében. Ha a villám ütött volna le közvetlen közelében, nem nyújthatta volna hivebb képét az ijedt megdermedésnek. Hörcsök úr némi lelkiismereti furdalásokat érzett; fölvett egy lapot a szomszéd asztalról s Barkó úr elé dobta.

– Ne gondolja, hogy csak én beszélek így, mondá mogorva mentegetőzés hangján. Itt az újság, olvassa el, mit mondanak az országgyűlésen a végrehajtókról. Jó éjszakát! S ezzel a szenvedélyes Hörcsök úr kiment az ajtón s Barkó úr egyedűl maradt a Három Tulipánban.

Ott ült az asztalnál, dermedten az előbbi villámcsapástól. Előtte érintetlenűl állt megrendelt félmeszely bora, pedig bizony jót tett volna gyomrának a régóta nélkülözött ital. Szeme még mindig meredten az átellenes falszegletre volt szegezve, mintha tanúlmányozni akarná a hosszan lelógó pókháló művészi szövését. A pók undok állat, az emberek ösztönszerűleg húzódnak tőle – ő is pókká változott? A pók lassankint visszavezette kábúlt eszméletét a hallott szavakra, megrázkódott s nehezen felsóhajtott, mint a ki hirtelen mély álomból ébred föl; keze gépileg játszadozni kezdett az elébe dobott hírlappal, feltárta, elsimította s mintegy félálomban olvasni kezdte tánczoló betűit. Az olajlámpa lángja szeszélyesen lobogott jobbfelé, balfelé, a nyomtatott sorok fölemelkedtek, majd leereszkedtek, mint a a tenger hullámai, de a mozgó sorok között rendületlenűl álltak s tisztán olvashatók voltak e szavak: az adóvégrehajtók a társadalom salakját képezik. Itt állt nyomtatásban, az országgyűlésen mondta egy nagy tekintélyű férfiú, az egész nemzet hallatára. Akármerre fordítá a lapot reszkető keze, az a nehány betű izzó parázs módjára világított előtte, s babonás erővel vonta magára szemét, csábította olvasásra. Barkó úr nem állhatott ellen a bűvös erőnek, tovább olvasott, volt ott még több is. Hogy a végrehajtókat mindenféle társadalmi osztályok söpredékéből szerzik össze, bukott földesurakból – Barkó úr elgondolkozott… igen, ez van kollégái közt… tönkrement kereskedőkből… ismét elgondolkozott… ilyenek is szolgálnak vele… dologkerülő mesteremberekből… Barkó úr megállapodott e szónál… gondolkozott… ez csak ő lehet, ezt rámondták. Tehát dologkerülő mesterember… most már valódi gyönyörrel olvasott tovább, mint a megátalkodott elitélt, ki legnagyobb kínjai közt újabb kínzásokra biztatja hóhérát… Barkó úr figyelmesen elolvasta az egész beszédet, megszámlálta, hány helyest kiáltottak, s kereste a további beszédek közt, ha vajjon nem akadt más valaki, ki a megsértett hivatalos tekintély védelmére kelt volna? Ilyesmit nem talált, hanem akadt újabb helyekre, hol nagyobb urakkal, sőt még a miniszterekkel is hasonló kemény módon bánnak el. Ez megvígasztalá Barkó urat s némi keserű elégtétellel tölté el szívét. Mohón kikereste mindazon helyeket, hol a minisztereket mosták irgalom nélkül s figyelmesen elolvasta valamennyit, az erősebbet kétszer is. A hivatalos méltóság senki személyében sem szent, gondolá keserű örömmel; mentől magasabban áll valaki, annál több sarat dobnak rá. A sárról ismét a salak jutott eszébe; újra kikeresett minden helyet, ha nem találná a lealázó elnevezést másokra is alkalmazva? Nem, ezt csak róla mondták, minden mást tisztelnek, bár megtámadják, őt megvetik, elrúgják… Büszke elégtétele, mely sorsát a miniszterekkel hasonlítá össze, ismét elenyészett, feje újra kábulni kezdett, szeme újra a parázstüzű betűket keresé…

– Éjfél már rég elmúlt, igya ki borát és menjen haza, mondá mogorván az álmos pinczér, s menten oltani kezdé a lámpákat. Barkó úr bámúltan nézett szét, azután föltápászkodott székéről, kifizette érintetlenűl hagyott borát, s kitántorgott az ajtón. Kalapját is benn feledte, a mogorva pinczér úgy dobta ki utána az útczára.

De a kalap ott maradt, a hová esett. Barkó úrnak eszébe sem jutott, hogy fölvegye. Az idő egészen megváltozott, nehéz ólmos eső esett, metsző hideg szél sikoltott végig az útczákon. Barkó úr égető homlokára üdítően hatott a hideg szél és eső, odatámaszkodott az átelleni ház falához, s igyekezett rendbehozni gondolatait. Hogy miért jött a kocsmába, már elfeledte; hogy haza kellene mennie, nem jutott eszébe. Állásával akart tisztába jönni, mint a lázas beteg, mindig ugyanazon egy szó vagy gondolat körűl forogva. Gondolkozott, sokáig és mélyen, de gondolatainak nem volt határozott alakjok; csak valami homályos sejtelem sugta folytonosan fülébe, hogy ő az emberek legutolsója, a kit megvetni joga van mindenkinek. A hideg eső keményen csapkodta arczát, a szél összezilálta nedves ősz haját; Barkó úr nem érezte ezt, vagy inkább olyan formát érzett, mintha arczúl vernék, haját tépnék haragos polgártársai. Hát hiszen ezt is megtehetik… Valaki megragadja karját, valami hang sírva könyörög, hívja haza… mintha leánya arcza volna, mintha az ő hangját hallaná… Lába megmozdúl, megy valamerre, de nem tudja, hová. Elég ha az tudja, a ki vezeti… Beszélni is kezd, ő jól tudja mit; de a mellette haladó alak, úgy látszik, nem érti, mert sírva kérleli, biztatja, hogy csak siessenek, mindjárt otthon lesznek a jó meleg szobában… Barkó úr nem erről beszélt; boszankodik, mért nem felelnek neki kérdéseire? Nem akar tovább menni, míg nem tudja ki vezeti, hova viszi – hátha vesztőhelyre viszi…? Haragosan megáll… s egy pillanat múlva aléltan összerogy épen lakása előtt.

Leánya, ki hosszas kimaradása fölötti aggodalmában utána ment s a kocsma elől haza vezette, nagy nehezen a szobáig vonszolta most az alélt öreg embert s levetkőztetve ágyba fekteté. Barkó úr keble nehéz hörgő lélekzettel emelkedett, homlokára hideg verejték ült, s midőn leánya sírva megfogta kezét, érzé, hogy az izzóan meleg és száraz. Ajkai kicserepesedtek s félig nyitva álltak, közben-közben szakadozott s érthetetlen kiáltásoknak engedve útat. Annyit tisztán látott a leány, hogy atyja a nagy hűlés következtében erős lázt kapott és félrebeszél. Gyorsan vette nagykendőjét, s atyjára zárva a szoba ajtaját, felfutott a ház első emeletére, hol tudtára orvos lakott.

Már reggel volt és az orvos úr legédesebb álmában szendergett. Ajtaja zörgetésére mérgesen kiáltott, hogy mi baj?

– Beteg van a házban, kiáltott Juliska dideregve, a kulcslyukon keresztűl.

– Kicsoda? kiáltott vissza az orvos úr.

– Barkó Kelemen végrehajtó, mondá Juliska.

– Várjon! kiáltott az orvos úr boszankodva. Van ideje, a végrehajtók nem pusztúlnak el olyan könnyen.

És ezzel másik oldalára fordult s boldog lelkiismerettel tovább aludta az igazak álmát. Juliska lefutott a lépcsőn, hogy más orvost keressen, de előbb meg akarta atyját nézni egy pillanatra. Benyitott a szobaajtón. Barkó úr már fönn volt és öltözni kezdett.

A leány sikoltva rohant apjára, s kérte, erőltette, feküdjék ismét ágyába. Barkó úr hallani sem akart róla. Félig öntudatosan, félig lázban, reszkető kézzel kereste elő ruhadarabjait, s leányával folytonosan viaskodva, nagy nehezen felöltözött.

– Hány óra? kérdezé.

– Hét lesz, mondá Juliska, kezét tördelve.

– Ideje a hivatalba menni, mondá Barkó úr reszkető ajakkal.

Első a hivatalos kötelesség.

Leánya ismét kérte, maradjon itthon, hiszen nagy beteg, alig tud lábán állni. Barkó úr szigorúan megfeddé leányát s megtiltá, hogy elállja útját. Vette kalapját s eltávozott.

– Itt maradj a szobában, mondá leányának. Ne félj, nincs semmi bajom; nézd, mily egyenesen járok. Első a hivatalos kötelesség.

A láz némi erőt adott tagjainak egy időre. Minden nagyobb veszedelem nélkűl elért a hivatalig, átvette az inspector úr írnokától napi munkáját s még mindig megállt lábán. Igaz, hogy egy kissé ingadozott s arcza feltünőleg sápadt volt, mire az inspector úr írnoka nem is mulasztá el megjegyezni, hogy úgy látszik az éjjel megint korhelykedett valahol; s megvígasztalá, hogy csak viselje így magát, majd elcsapják nemsokára.

Barkó úr talán nem is hallotta a díszes ifjú úr megjegyzését; hóna alá csapta iratait, s kitámolygott a szobából, halkan mormogva:

– Első a hivatalos kötelesség.

Az éjjeli rossz idő még folyvást tartott. Eső esett, szél sivított. Barkó úr fázni kezdett, pedig feje és arcza lánggal égett és teste erősen izzadott. De nem törődve semmivel, megindult hivatalos körútjára s az első útczában ájultan összerogyott.

Midőn magához tért, már késő este volt. A napot szakadatlan lázálomban tölté el lakásán, hova szánakozó emberek vitték az útczáról. A szoba sötét volt, a kis faggyúgyertya csak az ágy tájékát világítá meg. Barkó úr körűlhordá nehéz tekintetét a szobában. Leánya az ágy fejénél ült, lábánál két alak állt, egy harmadik a szoba szögletében ült.

– Nagyon szomjas vagyok, mondá Barkó úr gyenge hangon. Leánya szájához tartá a vizes poharat, a beteg hosszan ivott s tisztább öntudattal ismét körűlnézett a szobában.

– Kik vannak itt? kérdé leányától.

– Hörcsök úr és Károly, felelt Juliska. A megnevezett két egyén kilépett az árnyékból, Barkó úr feléjök nyujtá reszkető kezét.

– Köszönöm, hogy meglátogattak, mondá halkan. Hát még ki van itt?

– Én vagyok, mondá a világgyűlölő idősb Barkó úr, szintén előkerűlve szegletéből. A mint a világosságba lépett, Barkó úr reá tekintett s komor arczán a szánalom némi kifejezését vélte észrevenni.

– Úgy látszik, meg fogok halni, mondá gyenge mosolylyal s reszkető kezét síró leánya fejére tevé. Apám uram, ha meghalok, ne feledkezzék meg Juliskámról.

Az öreg úr semmit sem szólt, csak némán megfogta a beteg kezét. Barkó úr köszönő pillantást vetett rá. Azután Hörcsök úr felé fordult.

– Hörcsök úr, mondá mindinkább elmaradozó lélekzettel, ha meghalok…

– Nem, ne szóljon így Barkó úr, mondá Hörcsök úr nagyon megindulva. Ki nem mondhatom, mennyire sajnálom, a mi tegnap történt. Bocsásson meg, lássa, most magam kérem meg Juliskát fiam számára.

– Így, jól van, mondá Barkó úr boldog mosolylyal. Jer gyermekem, hadd áldjalak meg.

Juliska kitörő zokogással veté magát apja párnájára, Barkó úr keblére vonta fejét s nehezülő szemével még egyszer utoljára igyekezett vonásait kivenni. Ajka még mozgott, de szavát nem lehetett hallani; a leány látta, hogy még valamit akar mondani, ajkához hajlott, s Barkó úr elhaló hangon, mely a pelyhet alig ingatta volna meg, sugá fülébe:

– Rangomhoz méltóan temessetek el…

A zúgó szél megrázta az ablakot, a faggyúgyertya lángja riadtan lobogott, a leány fájdalmas sikoltással esett térdre az ágy mellett. Az ágyon hátrahanyatlott fővel, nyitott merev szemmel feküdt a szegény öreg végrehajtó.

Nem, már nem végrehajtó többé… Az állomás megürűlt…

A FÉLELMES SZOMSZÉD.

Csombók úr ellen igen nagy méltatlanságot követett el az iroda-igazgató, midőn régi hű bajtársát és husz év óta elválhatatlan szoba-társát, Darnai urat más hivatalos helyiségbe tette át. Ha már egyáltalában is nehéz elválni a megszokott foglalkozástól és környezettől, mennyivel nehezebben eshetett Csombók úrnak elválni régi kollegájától, kit nemcsak a megszokás, hanem hajlamaik és eszmekörük egyformasága is nélkülözhetetlenné tett számára. Husz év óta ültek egymással szemben egy füstös, szűk hivatalos szoba két vénhedett asztalánál, és végezték egyenlő nyugalommal, egyenlő gépiességgel az írnoki hivatás ezerágú műveleteit. Kevés szavú volt mindakettő; nem pazarolták a drága időt haszontalan szószátyárkodással; megkívánták egymásnak a jó reggelt, jó étvágyat és jó éjszakát; kevesebb munka idején nehány rövid megjegyzést váltottak az időjárásról, vásárkor a kereskedelem és ipar forgalmáról; egyszerre jöttek, egyszerre mentek, minden ajtónál makacs udvariassággal viaskodtak a másik előre bocsátása felett; Jakab napján Csombók úr meghívta ebédre Darnai urat, Mihály napján Darnai úr meghívta ebédre Csombók urat; tökéletesen összeillettek, s a mennyiben husz éves városi írnok kebelében közönséges emberi érzelem számára hely lehet, meleg barátsággal viseltettek egymás iránt.

És az iroda-igazgató, lábbal tiporva a husz éves elévülés jogczímét, egyszerre minden alapos indokolás nélkül áthelyezte Darnai urat a kiadóosztályba, s Csombók úr egyedül maradt a maga szobájában, szemközt az elárvult vén asztallal, honnan nem viszhangzott többé saját tollperczegésére a jól ismert szuszogás és vakarás.

Egyedül maradt, de nem sokáig. Már-már kezdett hozzá szokni az irodai magány-rendszerhez, és csak néha-néha zavarták buzgó munkáját a szomszéd asztalon felhangzó kísértetes tollperczegések: midőn egy ködös borongós őszi reggelen belépve az irodába és a fogasra akasztva párolgó felső kabátját, nagy meglepetéssel vette észre, hogy a szomszéd asztal többé nem árva. Csombók úr udvarias és leereszkedő ember létére nyájasan és biztató hangon üdvözölte az új szobatársat, nem akarva mindjárt az első napon felsőségét éreztetni az újonczczal. Emlékezett, mennyire rosszúl esett neki húsz év előtt, midőn mint kezdő írnokot vénebb tisztviselőtársai csaknem elnyomták felsőbbségük és hideg lenézésük súlyával. Meg akarta kímélni a bátortalan kezdőt e kínos érzéstől, és nyájas leereszkedéssel jó reggelt kívánt neki.

Megdöbbenve tapasztalá azonban, hogy leereszkedése nem talál megfelelő hálás elragadtatásra. Az új írnok fejét sem bólintotta meg a nyájas üdvözlésre, hanem mozdulatlan előbbi helyzetében maradt, könyökét az asztalra támasztva, ujjaival haját borzolva és halkan valami gyászindulót fütyörészve.

– Jó reggelt kívántam, mondá Csombók úr hangosabban és fagyos méltósággal.

– Servus, mondá az új írnok.

Csombók úr megkövült tekintettel nézett körűl a szobában, azt vélve, hogy talán háta mögött a hivatalszolga vagy a pereczes gyerek is belépett. Senki sem jött be, a hetyke üdvözlés egyedűl neki szólhatott. Lelke még küzdött e rémes meggyőződés ellen, de érzékeinek épségét nem vonhatta kétségbe. Ott ült az idegen alak Darnai asztala mellett, haját borzolta és fütyörészett; a szörnyű szó még egyre rezgett a levegőben, visszaverődött a nedves falakról s beüvöltött a rozzant ablak hasadékán. Csombók úr egy szót sem szólt többé, leült asztalához, elővette tollát, papirosát és munkájához kezdett. De a toll nem fogott, hol valami hajszál akadt bele, hol keresztbe ugrott a hegye; a papiron görcsök, göröngyök támadtak, a tinta elcseppent, és Csombók úr húsz év óta először volt kénytelen az írnoki műveletek egyik legkezdetlegesebb ágát a vakarást alkalmazni. Íróasztala megelevenedett, a tintatartó beszédes ajkat nyert, a toll perczegése emberi hangokat adott; még a szoba szegletének őslakója, az irodai egér is előjött sötét rejtekéből, és a megelevenűlt bútorok kísértetes chorusába vegyülve, érthető hangon czinczogá Csombók úr fülébe: Servus, servus!

Csombók úr fájdalmas sóhajtással eltaszítá maga elől a papirost. Érzé, hogy képtelenné vált a munkára, nem akart küzdeni a lehetetlenség ellen. Ő is az asztalra támasztá könyökét, tenyerébe hajtá fejét, és félszemmel vizsgálat alá vette ellenségét. Mert hogy az első pillanattól fogva ellenségek lettek, arról Csombók úr fájdalmas kényszerüséggel győződött meg. Az ellenség ott ült még mindig asztalánál, előbbi helyzetén csak annyit változtatva, hogy most mindkét kezével borzolta haját. Vézna, halvány, hegyes orrú, savó szemű, bozontos hajú fiatal ember volt, a megátalkodott gonoszság és a hideg kegyetlenség valódi typusa, mint Csombók úr az első pillanatra észrevevé. Kifejezésében volt valami démoni, mozdulataiban valami fenyegető, és a mint vékony ajkait halk fütyölésre dudorítá, olyan igazi banditának látszott, hogy Csombók úr ösztönszerüleg megragadta a papirosnyíró ollót s védelmi állapotba helyezte magát minden lehető orvtámadás ellen.

Az új írnok végre megelégedett fürtjeinek borzolásával, megváltoztatta baljóslatú helyzetét s szemközt fordult Csombók úr asztalának. Csombók úr hirtelen lekapta róla félszemét, asztala fölé hajolt s mohó buzgósággal írni kezdett, nem véve észre siettében, hogy tollát elfeledte a tintába mártani. Nemsokára viszhangot hallott a szomszéd asztal felől, tollperczegés hangzott fel, de nem az írnoki rendes, szabályos, higgadt, kimért, illedelmes tollperczegés, mely dallamos zeneként hat a szakértő fülekre, s gömbölyű, egyforma, szabályos betűk bűvös képét varázsolja a lélek elé; hanem rendetlen, szökdelő, majd lázasan rohanó, majd baljóslatúan szünetelő tollperczegés, mintha meghalt írnokok lelkei járnának kísértetes tánczot a göröngyös papiron. Csombók úr lassan, óvatosan fölemelte fejét, s félszemmel ismét az ellenséges tábor felé pillantott. A vézna fiatal ember minden írnoki törvény és hagyomány megvetésével, egész testével nekifeküdt az íróasztalnak, és fejét féloldalt, csaknem egészen a papirosra hajtva, lázasan, rángatózó vonásokkal írt valamit, közben-közben haját borzolva, szünetelve, és halk elfojtott hangon oly ördögi gonoszsággal kaczagva, hogy Csombók úr közelebb vonta magához a papirosnyíró ollót.

A vézna fiatal ember azonban, a megátalkodott gonoszok vakságával, nem vette észre, hogy minden mozdulatát őrködő szem kíséri a szomszéd íróasztal felől. Tovább írt, azon megfoghatatlan módon, mely határozottan ellenkezik mind a fogalmazás, mind a másolás örök törvényeivel. Csombók úr el nem képzelhette, a hivatalos irományok melyik fajával foglalkozik kísértetes szomszédja? Végig futott gondolatával a beadványok, fölterjesztések, jelentések, határozatok, kimutatások, idézvények, végzések, lajstromozások, jegyzőkönyvek egész sorozatán, és mikor már az egyik vagy másik mellett elegendő jelet vélt észrevenni, egy hirtelen zökkentés ismét összezavarta minden számítását és csúffá tette kombináczióit! Az őrjöngő tollperczegés egészen megbűvölte, szemét le nem tudta venni a vézna fiatal ember alakjáról, s arczából csaknem kikelve, meredt tekintettel, elmaradó lélekzettel tapadt a rejtelmes irományokra.

– Borzasztó állapot, gondolá magában Csombók úr; rettentő szomszédságba jutottam. Ez bizonyosan valami kétségbeesett gonosztevő; arczából, viseletéből látom, hogy képes a legszörnyűbb merényletre. Ellensége minden tekintélynek, forradalmár, sőt talán az Internationale tagja. Nem maradok vele egy szobában. Ki tudja, mit ír most is? Talán lázító plakátokat vagy valami új ördögi gonosztett tervezetét. Még ma beszélek az iroda-igazgatóval és megkérem, hogy vagy engem helyezzen át más szobába, vagy ezt a szörnyeteget távolítsa el.

A vézna fiatal ember e pillanatban ellökte maga elől a beírt papirlapot, s miután a kielégített gonoszság hideg kéjelgésével hosszasan megszemlélte, hirtelen, mintegy benső gonosz sugallattól űzetve, földhöz vágta tollát és fölemelte fejét.

Ugyanazon pillanatban mesés gyorsasággal eltünt Csombók úr feje a másik íróasztal felől s a nevezett élemedett tisztviselő ismét írni kezdett nagy buzgósággal, és ismét nem vette észre, hogy tollát nem mártotta a tintába. De azért csak írt tovább, oly hévvel és mohósággal, mely az iroda-igazgatót bizonyára Csombók úr fizetésének javítására bírta volna, ha lelkes szorgalmát észre veszi. Így azonban nem volt más tanúja ez önfeláldozó szorgalomnak, mint a vézna fiatal ember, ki egy pár pillanat óta mereven és mozdulatlanúl szomszédjára szegzé tekintetét. Csombók úr nem látta, de érezte, hogy a baljóslatú savó színü szemek a túlsó asztal felől szakadatlanúl reá lövelik fenyegető villámaikat és feszűlt figyelemmel kísérik minden mozdulatát. Fejét nem merte fölemelni, csak írt tovább, s félszemmel a papirosvágó olló felé pillantott, és a mennyire lehetett, összehúzta magát, de akármit tett, a savó színü szemek merev tekintetét folytonosan érezte, ideges rángás vett erőt egész testén és már közel volt hozzá, hogy megigézett madárként, mely önkényt rohan a csörgő kígyó torkába, – fölkeljen és kitárja mellét a vézna fiatal ember gyilkos tőrének.

Senki sem tudná megmondani, meddig írt volna még Csombók úr láthatatlan betűket a savó színü szemek delejező hatása alatt, ha a vézna fiatal ember viseletében egyszerre változás nem áll be, oly változás azonban, melyhez képest előbbi viselete kardinális erénynek volt nevezhető.

– Uram, szólalt meg a vézna fiatal ember, vékony hangon, de fenyegető hanglejtéssel. Uram, gyilkolt-e már ön valaha?

– Micsoda! kiáltott Csombók úr rémülten és felugrott székéről.

– Azt kérdeztem, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel.

– Én? Mit? nyögé Csombók úr, és oly mozdulattal nyult a papirosnyíró olló felé, mintha csakugyan el akarná követni ez égbekiáltó bűnt a vézna fiatal emberen.

– Embert, mondá a vézna fiatal ember. Akárhogy, az mindegy. Tőrrel, méreggel, pisztolylyal vagy ökleinek egy lázas szorításával. Ontott-e vért, gyönyörködött-e az áldozat hörgésében? Szóval, gyilkolt-e már? ismétlé a vézna fiatal ember, oly higgadt tetszelgéssel sorolva elő e vérengző műveleteket, mintha csirke-ölésről beszélne.

– Nem, nem gyilkoltam, mondá Csombók úr, haragtól és félelemtől reszketve.

– Kár, mondá a vézna fiatal ember, hegyes orrát vakarva és savó színü szemével oly pillantást vetve Csombók úrra, mely világosan mutatta, hogy csalódott várakozásában.

Csombók úr kimondhatatlan borzadálylyal és undorral tekintett a vézna fiatal emberre, de hirtelen lekapta róla tekintetét és újra asztala mellé ült, azon erős elhatározással, hogy az első gyanús mozdulatra segítségért kiált, és a hivatalos órák eltelte után tüstént jelentést tesz az iroda-igazgatónál.

– Uram, szólalt meg újra a vézna fiatal ember vékony hangja, miután egy ideig hallgatva galvanizálta savó színü szemével a verejtékező tisztviselőt. Uram – hogy is hívják önt…?

Csombók úrnak azt sugta egy pillanatra a hivatali felsőség és megsértett büszkeség érzete, hogy felelet nélkül hagyja ez illetlen kérdést; de egy pillantás a vézna fiatal ember vésztjósló arczára, elfojtá keblében az önérzetes felbuzdulást, és fojtott haraggal s nem minden titkos rettegés nélkül megvallá, hogy Csombók Jakabnak hívják.