Elbeszélések

A vézna fiatal ember komoran csóválta fejét, s Csombók úr ijedten vevé észre, hogy neve nem nyerte meg a félelmes szomszéd tetszését.

– Rossz név, mondá a vézna fiatal ember. Hogy lehet valaki Csombók, s hozzá még Jakab? Használhatatlan név.

– Én becsülettel használtam ötven év óta, mondá Csombók úr titkos boszúsággal. A vézna fiatal ember nem reflektált az emberi hiúság ez önkénytelen kitörésére, hanem ismét Csombók úrra szegezve csörgőkígyó-szerű tekintetét, tovább folytatá a vallatást.

– Csombók Jakab uram – ha már ez a neve – tehát Csombók Jakab uram, volt-e már ön szerelmes?

– Tizennyolcz éves házas vagyok, felelt Csombók úr, meglepetve a rémes kezdetű párbeszédnek e lyrai fordulata által.

– Úgy? mondá a vézna fiatal ember, sötéten és vontatva. És érezte már a féltékenység gyötrelmeit?

– Csombók Jakabné született Hankó Juliánna soha sem adott okot és alkalmat ez érzésre, sem most, sem leánykorában, felelt Csombók úr fölmelegedve.

– Nem-e? Azt hiszi? Hahaha! Kaczagott démoni gúnynyal a vézna fiatal ember.

Csombók úr elképedve ugrott fel asztala mellől e lovagiatlan kaczagás hallatára. Férji önérzetének és násza szentségének e vakmerő lábbal tiprása csordultig tölté a mértéket. Reszketett a haragtól és felindulástól, keze ismét a papirosvágó olló felé nyult, ajkán borzasztó kihívás lebegett, midőn a vézna fiatal ember lassan, nyugodtan fölemelkedett székéről s néhány lépést tett Csombók úr felé, kit az ellenség támadó mozdulata egyszerre ismét figyelmessé tett veszélyes helyzetére. Elfojtotta tehát lázongó indulatát, összeszorította ajkait, s azon mértékben, a mint a vézna fiatal ember feléje közeledett, hátrált Csombók úr a maga széke felé, míg végre csüggedten reá ereszkedett s titkos remegéssel tekintett a vézna fiatal emberre, ki közvetlenűl előtte állt összefont karokkal és vésztjósló tekintettel.

– Az én nevem Zalabéri Zoltán, – mondá a vézna fiatal ember.

– Örvendek, hebegett Csombók úr kénytelen udvariassággal. Szeretett volna már menekülni a szobából, de a vézna fiatal ember fenyegető alakja elállta útját. Szent isten, gondolá magában Csombók úr, mi lesz belőlem? Ez az ember vagy őrült vagy valami kétségbeesett gonosztevő. Mindkét esetben el vagyok veszve. – Csombók úr istennek ajánlotta lelkét, még egy búcsugondolatot szentelt a tiszta hírében megsértett Csombók Juliannának, s elhatározván, hogy lehető szelid és alázatos viselettel igyekszik megengesztelni veszedelmes szomszédját, a kétségbeesés tompa érzéketlenségével várta a bekövetkezendő eseményeket.

– Tehát nem érezte a féltékenység gyötrelmeit? mondá a vézna fiatal ember maró gúnynyal. Szegény ember, hahaha! Soha sem lihegett száraz ajka nehány enyhítő vércsepp után, soha sem vágyott körmeit szívébe vágni, a hűtelennek, soha sem fordította halántékának a pisztoly tátongó üregét, soha sem marczangolta véresre önnön kebelét? Feleljen!

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr alázatos udvariassággal.

– Kár! mondá a vézna fiatal ember, s egy pillanatig komoran elmerengett, mialatt Csombók úr nesztelenűl, de siker nélkül a papirosnyíró olló közelébe iparkodott jutni.

– Elmondok egy történetet, mondá a vézna fiatal ember, ismét Csombók úrra szegezve átható élű szemét, s oly közel lépve hozzá, hogy a boldogtalan tisztviselő és családapa kénytelen volt lemondani a menekülés legkisebb reményéről is. Elbeszélek egy történetet, jól figyeljen rá, véleményt kell róla mondania.

– Saját történetét akarja elmondani. Szent isten, micsoda szörnyű bűnlajstromot fogok hallani, gondolá magában a verejtékező Csombók úr, a borzadály és kíváncsiság vegyes érzésével.

– Volt egyszer egy ifjú ember – kezdé komoran elbeszélését a vézna fiatal ember – hogy hol? nem tartozik a dologra. Szegény volt és lángszellemű, megvetette a közönséges munkát és éhezett, szívében vad lánggal égett a szerelmi vágy és nem volt lény, a ki megértse. Az ifju – nevezzük Zenőnek – tehát Zenő végre arra szánta magát, hogy éjjelenkint a temetőbe járjon, s midőn a bagoly huhogása az éjfélt hirdeti a kísérteteknek, felássa az új sírokat s a halottak gyűrűit és ruháit leszedje…

– Nagy ég! nyögött rémülten Csombók úr.

– Tetszik önnek? kérdé a vézna fiatal ember kegyetlen örömmel.

– Borzong a hátam, rebegett Csombók úr.

– Annál jobb, mondá a vézna fiatal ember oly sötét megelégedéssel, hogy Csombók úr haja szálai az ég felé meredtek.

– Zivataros éjszaka volt – folytatá a vézna fiatal ember kísértetes elbeszélését, – harsogott az ég dörgő haragja, czikáztak a sustorgó villámok, huhogott a bagoly, suhogtak a temető szellemlakói, midőn Zenő a sírkertbe lépett ásójával. Nem messze a kalváriától állt egy frissen hantolt sírdomb, tegnap temettek bele egy büszke, ragyogó fiatal leányt. Zenő felásta a sírt, kiemelte és kinyitotta a koporsót, felhajtotta a szűzi fátyolt, mely a halál arájának merev arczát fedé, és őrjöngő sikoltással reá borult… Ő volt…

– Kicsoda? kérdé Csombók úr, elfeledve a pillanat izgalmában rémes helyzetét.

– Ő – szívének imádottja, a büszke úrhölgy, az elérhetetlen csillag. Itt feküdt, hidegen, megtörve, elhamvadva. Zenő ráborult és izzó csókokkal borította fagyos ajkait. Az eső zuhogott, hideg szél süvöltött a sírdombok közt, a koporsó tele lett esővízzel, s a forró csókok és a hideg esővíz vegyes hatása alatt egyszerre megborzongott a holt leány teste.

– Uram ne hagyj el! mondá Csombók úr.

– Igen, megborzongott, mondá a vézna fiatal ember, vad megelégedéssel pillantva izgatott hallgatójára – és Zenő rémülettel s őrjöngő örömmel felsikoltott. A leány élt, neki köszönte életét, övé lett, a sírtól váltotta vissza, senkinek sem tartozott vele. Karjaiba ragadta az éledő leányt, s miután lábával visszarugta a sírba az üres koporsót s hamarjába behantolta, drága zsákmányával elrohant a temetőből. – Hogy tetszik?

Csombók úr kimondhatatlan irtózattal tekintett a vézna fiatal emberre, de félelmes helyzetében nem mervén nyiltan kifejezni érzelmeit, csupán tompa nyögéssel felelt.

– Meg van rendülve, örülök rajta, mondá a vézna fiatal ember hideg kegyetlenséggel. Hallja tovább. – Zenő haza vitte rablott kincsét, és miután folytatólagos csókjaival és több kancsó hideg vízzel tökéletesen életre hozta, lábai elé borult s felajánlotta neki életét. A leány – nevezzük Csillának – tehát Csilla kezét nyujtá és mosolygott. Oh! így mosolyog az ördög, ha angyalmezt ölt magára. Látott ön már ördögöt mosolyogni?

– Nem volt szerencsém, mondá Csombók úr borzongva.

– Zenő látott, mondá a vézna fiatal ember sötéten. És az ördög mosolya megejté szívét. Imádta Csillát, egész nap lába előtt feküdt, zsámolya volt és szőnyege. Csilla nem emlékezett vissza elmult életére, a sír álma sötéten állt multja és jelene közt. Szerette Zenőt, legalább tette magát, hogy szereti és az együgyü ifju hitt a leány szerelmében. Hahaha! Nevessen hát ön is! Itt nevetni kell.

Csombók úr kénytelen volt kínos erölködéssel kaczagni, mialatt fogai összeverődtek a borzalomtól.

– Egy éjjel – folytatá a vézna fiatal ember ismét elkomorodva, – midőn Zenő visszatért a temetőből, nehány gyűrűvel és két selyem szemfedővel – mert régi keresetét ezután is folytatta – Csilla meglátta az egyik gyűrűt, felsikoltott és elájult. Zenő a végzetes gyürűre pillantott és megfagyott a vére. A gyűrű kövére Csilla arczképe volt festve, oly élethíven, hogy azonnal rá lehetett ismerni. Mit jelenthet ez? Zenő szívében felébredt a féltékenység szörnye. Leöntötte az ájult hölgyet egy korsó hideg vízzel, megragadta kezét és fogcsikorgatva kérdezé sikoltásának és ájulásának okát. Tudja, mi volt az?

– Nem, mondá Csombók úr, lihegve az izgatottságtól.

– Nem is gyanítja? kérdé a vézna fiatal ember szigorúan.

– Nem, felelt Csombók úr remegve.

– Annál jobb, annál meglepőbb, mondá a vézna fiatal ember. Tudja meg tehát, hogy a gyűrű megrázó hatása egy pillanat alatt visszahozta Csilla emlékébe a multat. Visszaemlékezett mindenre, mi halála előtt történt vele. Halálnak nevezem a költői kifejezés kedveért, ámbár csak úgynevezett tetszhalál volt. Ezt a gyűrűt Csilla adta hajdani vőlegényének, most visszaemlékezett rá, megvallotta és azt is kimondta, hogy még mindig szereti. Zenőről többé tudni sem akart. Büszkén kiegyenesedett előtte, s tudni kívánta, honnan szerezte ezt a gyűrűt? Ujra felébredt főúri gőgjében még azon sértő gyanúnak is kifejezést adott, hogy talán lopta. Zenő kínos gyötrelemmel hallgatott, majd őrülten felkaczagott. A féltékenység rémei mardosták szívét. A hálátlan nő, kit ő váltott vissza a haláltól, mindent elfeledett s kapva kalapját, nagy kendőjét, határozottan kijelenté, hogy azonnal visszatér fényes úri palotájába, hajdani jegyese karjai közé. Zenő elállta útját, esengett, fenyegetőzött, őrjöngött, mind hiában. «Visszatérek jegyesemhez, visszamegyek kedvesemhez!» sikoltott görcsösen a hálátlan Csilla. Zenő végre megunta a dolgot. «Vissza akarsz térni jegyesedhez?» mondá ördögi kaczajjal. «Jól van, visszaviszlek!» És megragadta Csillát és… tudja, mit tett vele?

– Meg tetszett ölni, hebegett Csombók úr fulladozva.

– Én? kérdé a vézna fiatal ember, végig tekintve remegő hallgatóján. Úgy? Tehát engem tart Zenőnek? Eltalálta! Hahaha!

És a vézna fiatal ember sátáni megelégedéssel kaczagott. Azután folytatá:

– Nem erről van most szó, hanem kitalálja-e, hol jutott Zenő a gyűrűhöz s hová vitte Csillát?

– A halott vőlegény ujjáról tetszett lehúzni, találgatá Csombók úr.

– Eltalálta, mondá a vézna fiatal ember. Uram, ön mégsem oly ostoba, mint gondoltam volna.

– Térjünk át most a harmadik képre, folytatá a vézna fiatal ember, mielőtt Csombók úr megköszönhette volna a fönnebbi kétes értékű bókot. Ismét temető, zivatar, mennydörgés, villám. Tátongó sír, nyitott koporsóval. A sír szélén Zenő és Csilla. Hosszas viharos párbeszéd. Zenő részéről szerelem, féltékenység, gyűlölet. Csilla részéről hálátlanság, hidegség, megvetés. «Tehát régi kedvesedhez akarsz visszatérni?» sikolt Zenő őrjöngve. «Igen!» felelt Csilla megátalkodottan. «Légy hát övé örökre – a sírban!» ordít Zenő. Egy tőrszúrás, egy sikoltás, egy zuhanás. A sír újra be van temetve, de egy helyett két halottat takar.

– Szörnyűség! sóhajtott Csombók úr a verejtéket törölve homlokáról.

– Várjon, még nincs vége, mondá a vézna fiatal ember, kegyetlen kéjjel élvezve elbeszélése hatását. Zenő ott áll a sír szélén. Lelkében megölt szerelmének emlékével s a gyilkosság mardosó öntudatával. Mit tegyen most? Élete megsemmisűlt, számára nincs már semmi e világon. Megölje magát? Hogyan? Tőrrel, pisztolylyal, méreggel? Vagy eltemesse magát elevenen a sírba a másik két halott mellé? Vagy tegyen eleget a törvény szentségének, s jelentse föl magát a biróságnál? Mit gondol?

– Nem tudom, mire tetszett magát határozni, mondá Csombók úr halálos aggodalmak közt és nagy alázattal.

– Azt hiszem, legeredetibb, de legnehezebben kivihető lesz az elevenen való eltemetés, mondá a vézna fiatal ember oly higgadtan, mintha csak arról volna szó, hol töltse el a mai délutánt? Mit tenne ön hasonló helyzetben?

– Nem gondolkoztam még ilyesmiről, mondá Csombók úr.

– Tehát gondolkozzék most és tudassa velem véleményét, mondá a vézna fiatal ember, és visszatérve íróasztalához, leült és ismét írni kezdett, oly pokoli nyugalommal, hogy Csombók urat véglegesen kivette sodrából.

Csombók úr egy ideig kábultan űlt székén. A szörnyű bűnvallomás egészen lesujtotta, alig tudott gondolkozni. Mit tegyen szemben e borzasztó gonosztevővel, e halottrablóval, e gyilkossal? Jelentse föl a törvényszéknek s tegye ki őt a nyilvános kivégeztetés gyalázatának? Oly ifjú s már is ily gonosztevő! De talán megjavulhat. Hallgassa hát el bűnét, legyen bűntársává s tegye ki magát annak, hogy fölfedeztetés esetében vele együtt bűnhödjék? Csombók úr lázas lelke már a börtön és vérpad rémes képeit látta maga előtt, s egész teste megborzadt… De ha nem fedezik föl? Ha együtt maradnak tovább is? Ha kénytelen lesz minden nap érintkezni e kétségbeesett gonosztevővel, kiről tudja, hogy a legvégsőre is képes? Mily iszonyú veszélynek lesz kitéve minden nap? Nem, én családapa vagyok, kötelességeim vannak, nem dobhatom koczkára életemet, gondolá magában Csombók úr; kileste a pillanatot, midőn a vézna fiatal ember nem tekintett rá, fölemelkedett székéről, óvatosan az ajtóhoz lopózott s villámgyorsasággal kirohant.

Futott egyenesen az iroda-igazgatóhoz. Érezte, hogy szörnyű titkát nem tarthatja magában, mert szétfeszítené agyát. Főnökével kell tudatnia, s ha a felelősség terhét reá hárította, nyugodtabban nézhet a jövő eshetőségek elé.

Az iroda-igazgató bámulva hallgatta végig a lihegő Csombók úr szaggatott elbeszélését.

– Halottrablás, gyilkosság! Kiről beszél ön? kérdé gyanús tekintetet vetve izgatott alárendeltjére.

– Az új írnokról, Zalabéri Zoltánról, mondá Csombók úr félelmes suttogással.

– Unokaöcsémről! kiáltott az iroda-igazgató úr. A legszelídebb, legjámborabb fiú! Megőrült-e ön, vagy neki ment el az esze? Menjünk, azonnal kérdőre vonom őt magát.

Az irodába siettek. A vézna fiatal ember asztalánál ült s oly nyugodtan írt, mintha a legmagasztosabb erények dicsfénye övezné fejét. Meglátva belépő nagybátyját, fölállt székéről s egyetértő pillantást váltott az óvatosan hátul maradó Csombók úrral.

– Zoltán, mondá az iroda-igazgató szigorúan, mit beszéltél az előbb Csombók úrnak?

– Legujabb drámám meséjét mondtam el neki s véleményét kértem a befejezésre nézve, felelt a vézna fiatal ember s egy csomag összevissza firkált kézíratra mutatott, mely költői rendetlenségben hevert az íróasztalon.

– Máskor foglalkozzál okosabb dolgokkal, mondá az iroda-igazgató haragosan. Nem azért neveztelek ki írnokká, hogy drámákat firkálj. Az úrnak pedig – folytatá Csombók úrhoz fordulva – lehetett volna annyi belátása, hogy ne vegyen komolyan minden éretlen fecsegést.

Csombók úr kimondhatatlan megvetéssel nézett végig a vézna, fiatal emberen s még aznap folyamodott, hogy más szobába helyezzék át. Örökös ellensége maradt a vézna fiatal embernek, kiben – mint többször mondá keserű gúnynyal Darnai barátjának – tigrist sejtett és hitvány macskát talált.

A 233-DIK SZÁM.

A régi ház fala, melyhez komoly nyugalommal támaszkodni szokott, úgy magába fogadta alakját, mint a szerető szív jó barátja vonásait. Ha távol is járt, a barnás foltok, a ledörzsölt mész, a plasztikai körvonalok folytonosan róla beszéltek, és erős vállait, széles hátát, ábrándosan hátratámasztott fejét nem engedték kiveszni a vén ház emlékezetéből. Itt állt, ide dőlt hosszú évek során keresztűl változatlan tartással, mozdulatlan nyugalommal, és az a foltszerű hátkép sokkal erősebben bizonyította jogát ez ingatlanhoz, mint akármilyen telekkönyvi kivonat. Nem is jutott senkinek eszébe, hogy birtokpert indítson ellene; kollegái, kik a szomszéd útczák szögletein, vagy a kapubálvány alatt, vagy a boltok lépcsőin tartották hivatalos óráikat, teljes tisztelettel viseltettek a tulajdonjog szentsége iránt; és ámbár maguk közt sokszor tréfáltak, sőt gúnyolódtak a 233-ik szám önérzetes büszkesége, kimért udvariassága fölött; de azért nem volt az a hordár, lett légyen akár hetyke újoncz, akár a szakmában megőszűlt tekintély, kinek háta valaha a 233-ik szám freskójával mert volna érintkezni.

Mint valamennyi ház falát e szeszélyes ég alatt, ezt is megpörkölte a napsugár, megkopogtatta a jégeső, körűlsivította a szélvész; de napsugár, jégeső, szélvész egyaránt változatlan helyzetében találta a 233-ik számot, s szinte régi ismerős gyanánt üdvözölte. A 233-ik szám épen úgy nem törődött ez ismeretséggel, mint azokéval, kiket dolguk naponkint az utczán vezetett végig, s kiknek szeme öntudatlanúl úgy hozzá szokott a vén ház falát támogató komoly alakhoz, hogy ha egyszer-másszor hívatalos minőségében távol volt, mikor az utczán áthaladtak, egész nap valami megfoghatatlan hiányt éreztek, melynek nem tudták magyarázatát adni.

A 233-ik szám nem kapkod a közönség kegye után, nem tolja föl szolgálatát, nem fürkész szemével föl s alá az utczán, nem emeli meg távolról vörös sipkáját, ha valaki megáll s vizsgálódva néz körűl. Ez apró fogásokat élelmesebb kollégáira hagyja; ő elfogadja a megbízásokat, melyek hozzá jönnek, elvégzi lelkiismeretes komolysággal, a tiszteletdíj fölött soha sem veszekszik, a borravalót meg épen el sem fogadja. Meglehet ugyan, hogy arra született, de nem arra nevelték, és a nevelés teszi igazán az embert. Vidám tanulócsoportok haladnak előtte az útczán; a kisebbek szíjra fűzött könyveiket hetykén himbálják a légben, a nagyobbak zsebeikbe rejtik a könyvet, s azzal a boldog önáltatással néznek végig a a 233-ik számon, hogy ez nem tartja őket diákoknak. De a 233-ik számot nem lehet oly könnyen elámítani; ő is járt iskolába, ő is himbálta szíjra fűzött könyveit az útczán, és soha sem dugta szégyenkezve zsebébe, pedig már derekasan kihajtott a szakála, mikor még mindig könyvvel járt az útczán. Meglehet, hogy most sem az elhaladó alakokat látja, hanem egy másikat, egyetlen egyet, egy szürke ruhás kis fiút, nagy csomó könyvvel hóna alatt, aggodalmas kifejezéssel arczán, a mint menetközben is a leczkét mormolják csendesen mozgó ajkai, és minden tizedik lépés után megáll, hogy egy kétségbeesett pillantást vessen könyvébe. Nehéz dolog a görög nyelv rejtelmeibe hatolni, és a mathematika igen fáradságos tudomány. Az a jó öreg asszony odahaza oly büszke örömmel hallgatta, midőn tudós fia erős hangon kiabálta magába a vonakodó tudományokat, és oly boldog megnyugvással ment rendes munkájához, a mosó-teknő mellé, mikor fia izzadt homlokát törölve kijelenté, hogy tudja már a leczkét. Tudta is, föl is mondta dicsőséggel, és mikor az esztendő végén nyilvánosan fölolvasták az érdemsorozatot, az ünneplő-ruhás öreg mosónő ott a fényes úri vendégek mögött, kötényével törölte könyes szemeit s nem merte a körűlállóknak elárulni, hogy az a jeles ifju, kinek most adják át jutalmúl az aranyos kötésű könyvet, az ő fia.

– Vigye ezt a csomagot a nyúl-útczába, a 16-dik szám alá, Vörös úrnak. Ott fogják kifizetni.

A fiatal ember kezébe adja a csomagot s visszamegy a házba, honnan jött. A 233-ik szám szó nélkűl megindul a nyúl-útcza felé, hóna alá szorítva a rábízott holmit. Vajjon mi lehet benne? Fogásáról úgy érzik, mintha ruha volna, szép barna kabát, a milyent ő is viselt valaha. Meg is becsülte, négy esztendeig viselte; sokba kerűlt, az öreg mosónő kezét sokszor fölette a lúg, szemét sokszor megríkatta a forró gőz, míg árát összedolgozta. De megillette derék fiát; jogot tanult, tudósok közt forgolódott, urakkal érintkezett; nem járhatott abban a szürke zubbonyban, melyet boldogult apja viselt, a ki csak ácslegény volt, és ott a másvilágon bizonyosan nagyon boldog annak láttára, mily jeles tudós urat nevel fiából a szegény özvegy. Meg is lesz érte jutalma. Fia maholnap elvégez minden létező iskolát, megtanul minden tanulható tudományt, diplomát kap, hívatalba jut, nagy úrrá lesz, és szegény öreg anyját magához veszi; mert jó és hálás fiú, s uraságában sem fogja szégyelni a szegény mosónőt. Akkor aztán elfelejtik a nélkülözések hosszú éveit, kényelmes szép szobában fognak lakni, tisztelettel lesz irántuk minden ember s megbecsüli őket; fiának kalapot emelnek az útczán s dícsérve emlegetik nevét, hírét és anyjának nagy lesz az öröme, nagy lesz a büszkesége.

– Ez már mégis szemtelenség! – kiált mérgesen Vörös úr, mikor a 233-ik szám kezébe nyomja a csomagot, s felbontva, egy összerongyolt, bepiszkolt kabátot talál benne.

Vörös úrnak vörös arczán rémes lobot vet a harag lángja ez elnyomorított kabát láttára, de mindez még csak szelid mécspislogás ahhoz képest, mikor elolvassa unokaöcscse levelét, melyet e könnyelmű fiatal ember gombostűvel a volt-kabát gallérjára tűzött volt.

– Semmirekellő léhűtő! – mondá Vörös úr szenvedélyes haraggal; – nem elég, hogy kölcsön kéri ünneplő kabátomat egy napra, s hat hónap múlva ily állapotban küldi vissza, hanem még pénzt is mer kérni apró adósságai fedezésére.

És Vörös úr annyira megfeledkezett haragjában a családi titkok sérthetetlenségéről, hogy fönhangon még egyszer végig olvasá unokaöcscse levelét, melyben valóban szóról-szóra előfordult az apró adósságok fedezésének kérdése.

– Hát maga mit vár? – mordult az ajtóban álló 233-ik számra.

– Fáradságom díját, – mondá komolyan a 233-ik szám.

– Micsoda! Még ezt is én fizessem! – kiáltott a szenvedélyes Vörös úr kimondhatatlan elkeseredéssel. – Nem elég a kár, meg rá is fizessek? Semmit sem adok. Menjen, keresse föl azt a derék ifjú urat s vegye meg rajta fáradsága díját; és ha nem fizet, csukassa be. Érti?

A 233-dik szám szó nélkűl megfordúl, és e kétes értékű utalványnyal lehalad a lépcsőn. Megszokta már, nem először esik meg rajta, hogy csalódott reményekkel megy le a lépcsőn, melyen biztató bizalommal haladt fölfelé. Nagyobb uraknál, mint a haragos Vörös úr, ki utoljára sem volt egyéb, mint egy közönséges városi írnok. Híres ügyvédek, elnökök, polgármesterek, főispánok, tanácsosok, miniszterek ajtaján fordúlt ki félénk alázattal és csalódott reménynyel, a nélkűl, hogy csak egy vonása is mutatta volna a lelkében háborgó keserűséget. Hosszú ideig nem állt élete egyébből, mint folyamodványok készítéséből, tisztelgő látogatásokból, bizonyítványai mellékléséből s más efféle műveletekből, melyek biztos symptomái az eredménytelen hívatalkeresésnek. Folyamodott, pályázott, látogatott mindenfelé, de vagy a tudománya nem felelt meg az élet valódi követeléseinek, vagy a modora nem volt elég hajlékony és kellemes, vagy az ábrázata nem volt szemre való: elég az hozzá, hogy lassan-lassan félelmesen ismert alak lett a hívatalosztó körök előszobáiban, a kiket az inas urak minden különös utasítás nélkűl azzal az üdvözlettel szoktak fogadni, hogy: nincsenek itthon. Most sem jön ő Vörös úr szobájából, a mint lehajtott fővel, szomorú tekintettel lehalad a lépcsőn s kilép az útczára; azt a régi szomorúan nevetséges alakot látja, sötétkék ujjasa, piros sapkája helyett elvásott fekete kabátban, szőrehagyott kürtő-kalapban, a mint megint, talán századszor fordúl ki egy előkelő egyéniség ajtaján üres biztatással, szívében keserűséggel, szemében elfojtott könyekkel, gyomrában rikoltó ürességgel, és megy haza, megírni az öreg mosónőnek, hogy ügyei nagyon jól állanak, nemsokára szép hívatala lesz. És az öreg mosónő a házbeli úrfi által ezer meg ezer áldást írat vissza fiának, és ismerőseinek boldogan dicsekszik a jeles tudós ifju nagy jövőjével. S az évek elmúlnak, az éhség megaszalja az arczot, a töprengés dérrel hinti meg a főt, az akarat ellankad az eredménytelen küzdésben, a mindennapi szükség oda hajtja, a hol pártfogás nélkűl is lehet egy kis kenyeret keresni; hosszú fárasztó látogatások után végre megpihen és oda támaszkodik a régi ház falához.

Szemére húzza piros sipkáját és szomorú tekintettel bámul az átelleni ház egyik ablakára. Az ablak függönye le van eresztve, semmit sem lehet látni, de azért le nem veszi róla szemét. Egyebütt úgy sincs néznivalója, a közönség kegyét nem keresi, kollégáival szóba állni pedig nem engedi önérzete. Ha a sors mostohasága ez állomásra kényszerítette, azért soha sem felejti el, mivel tartozik nevelésének. Nem nézi ugyan le társait, hanem szóba sem áll velök a hívatalos érintkezéseken kívül. Csak egyiköket, a 154-ik számot méltatja némi bizalomra, a ki írástudó ember s üres óráiban újságot olvas a boltajtók lépcsőjén. Ezt is csak annyiban tiszteli meg bizalmával, hogy minden este, a hívatalos foglalatosság végével, lakására megy, ott leveti kék ujjasát, piros sipkáját s a régi időkből ismert fekete kabáttal és meztelen kürtőkalappal cseréli ki. E polgári öltözetben megy haza, de hogy hol lakik, azt sem megbízói, sem kollégái nem tudják, még a 154-ik szám sem. Nem is szükséges senkinek tudnia; kora reggel ott van megint a 154-ik szám lakásán, felölti hívatalos egyenruháját, s a rendes időben pontosan oda támaszkodik a régi ház falához.

Szemét még mindig az átellenes ház ablakára függeszti, de a függöny nem akar megmozdulni. Vagy talán lát is valamit a fehér függönyön, a mi az avatatlan szemlélők elől sűrű felhőbe rejtezik. Talán a mult idők ködképei jelennek meg ott s a régi emlékeket idézik vissza lelkébe. Talán magát látja, fáradtan, elcsigázva, nyomorultan, tehetetlenűl, s szemben egy másik alakot, egy összetöpörödött öreg asszonyt, a mint kimondhatatlan büszkeségtől csillogó szemét rajta legelteti és áldva simogatja fejét. A kép olyan élénk, hogy még a szavakat is hallja, tisztán érthetőleg hallja.

– Tudtam én, hogy nem hagy el az isten, és akkor segít meg, mikor legnagyobb szükségünk lesz rá, – mondja az öreg asszony. – Látod, édes fiam, már nem dolgozhatom, gyengék a lábaim, a szemem sem állja már ki a meleg gőzt. Mi lenne most belőlem, ha az isten meg nem segített volna téged?

– Igen, megsegített az isten, – felel a fáradt alak, s igyekszik elégedettnek, büszkének látszani.

– No, az isten segítsége mellett a magad érdemének is köszönhetünk valamit, – mondja az öreg asszony, kimondhatatlan anyai büszkeséggel szemlélve egy pár tintafoltot, mely valami levél írása után fia ujjain maradt. – Olyan tudományra, mint a tied, el nem maradhatott a jó hívatal.

– Nem is maradt el, – viszhangozza a fáradt alak, és valóban egészen boldognak látszik.

– Hát aztán micsoda hívatalod is van, hogy nevezik azt tudományos nyelven? – kérdi az öreg asszony lelkesülten.

– Miniszteri fogalmazó, – felel a fáradt alak merészen és minden habozás nélkűl.

– Milyen szépen hangzik, – mondja az öreg asszony, mennyei kéjjel ismételve e magas rangfokozat tudományos nevét. Hála istennek, nem veszett kárba sok esztendei fáradságom, nagy ember lett belőled. De hát milyen czímed van? Ha úgy valaki levelet küldene neked, hogy írná kívülről a nevedet? – teszi hozzá titkos remény és aggódás közt ingadozva.

– Tekintetes Zsombék Mihály miniszteri fogalmazó úrnak, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.

– Tekintetes úr! – mondja az öreg asszony; reszketve örömében, és ajkai ismételve halkan mormolják ez előkelő megszólítást. – Szegény apád, ha élne, milyen büszke lenne rád. Áldjon meg az isten, édes fiam, hogy ilyen boldogsággal jutalmaztad meg szegény anyádat. Most már megmondhatom, hogy mennyit fájt eddig a szívem miattad. Mikor láttam, hogy annyi fáradság után, annyi tudománynyal nem tudsz boldogulni. Megrepedt volna a szívem, ha a sok rossz ember tönkre tette volna előmeneteledet, nem magamért, édes fiam, hanem miattad. De most már nincs okom búsulni; a világ látom, megbecsüli érdemedet; szép hívatalod van, úgy-e fiam?

– Nagyon szép, – felel a fáradt alak, s megcsókolja anyja kezét, a kit könyekre indít e nagy megtiszteltetés.

– Milyen jó fiú vagy te, – mondja az öreg asszony zokogva; mennyire megbecsülöd szegény anyádat fényes rangodban is. És az a rosszlelkű, irigy Csordásné – tudod, a kövér mosónő szomszédunkban – mégis azzal keserített, hogy nagyúrrá lettél, szégyelni fogod anyádat és köszönjem meg, ha majd egy pár forint alamizsnát fogsz nekem küldeni. De én tudtam, hogy csak a rosszaság beszél belőle, úgy-e fiam?

– Fölmegyünk Pestre, anyám, nálam fogsz lakni, nyugalomban töltheted öreg napjaidat, – felel a fáradt alak biztató mosolylyal.

– Igen, de nem leszek-e terhedre? Fizetésed is olyan nagy, a milyen fényes a rangod? kérdi az öreg asszony aggódva.

– Olyan fizetésem van, hogy úri módon elélhetünk belőle mindketten s még félre is tehetünk, – felel a fáradt alak vidáman.

*

– Hej! hordár! jőjjön föl! – kiált egy visító hang a szomszéd ház harmadik emeleti ablakából.

A 233-ik szám kábultan föltekint, s a harmadik emeleti ablakban egy hegyes orrú, hegyes állú, középkorú hölgyet vesz észre, míg egy vékony, csontos kar merész hajlongásokat tesz a levegőben s kifejező mozdulatokkal kiséri a sivító hangot.

– Hordár! jőjjön fel! Nem hallja?

A 233-ik szám körűlnéz az utczán; kollégái mind távol vannak, a visító fölhívás csak neki szólhat. Felsiet a harmadik emeletre és sipkáját a folyosó párkányán hagyva, belép a szobába.

– Itt van valahára? – kérdi epésen a középkorú vézna hölgy. – No jó, vigyázzon arra, a mit mondok. Azort megnyírattam és most félek, hogy ebben a csúf esőben megfázik. Jól vigyázzon hát, nehogy megbetegedjék, mert magával fizettetem ki az orvost. Adja ide czéduláját. 233-ik szám? Furcsa, már miért nem 333? No de mindegy, hanem azt mondom, Azort jól betakarja ebbe a meleg nagy kendőbe és nehogy meg találja szorítani, mert akkor vonít… Csókollak, édes Karolinám; holnap délután látogass meg, mert én nem merek ilyen időben Azorral kijönni, arra meg nincs pénzem, hogy hordárt fogadjak mellé dajkának… No, hordár, megtalálta már Azort? Ott lesz az ágy alatt. Hívja ki, de szépen; nehogy a füléhez nyuljon, mert harap.

A 233-ik szám négykézlábra ereszkedik s igyekszik kicsalni az ágy alól az oda menekűlt kis fenevadat. Sok biztatás és czukorral való csábítás után végre kisompolyog rejtekhelyéből, épen úgy szégyenkezve meztelensége miatt, mint hajdan Ádám a paradicsomban. A sivító hangú, középkorú vézna hölgy meleg nagy kendőbe takarja a természetes mezétől megfosztott Azort, s a 233-ik szám karjaiba fekteti, lelkére kötve, hogy gyöngéden tartsa és nehogy megszorítsa, mert akkor valamennyi útczán végig fog vonítni. Azután összecsókolózik egy másik középkorú vézna hölgygyel, ki az asztalon a kiürűlt kávés findzsákat rendezgeti, s végre útjára indul, minden hatodik lépés után visszafordulva s megintve a nyomában haladó 233-ik számot, hogy Azort meg ne találja szorítani.

A 233-ik szám talán nem is hallja a középkorú vézna hölgy visító figyelmeztetéseit. Szeme az előbbi ködképek folytatását látja, s míg az utczák tolongásában nyomról-nyomra követi a fürgén tipegő vézna hölgyet, s óvatos gondossággal tartja karjában a finynyás kis vadat, mely meleg nagy kendőjében elaludt és mélyen szuszog: azalatt a csendes kis házra gondol, kinn a nagy város legeslegvégén, és a boldog öreg asszonyra, a ki sürögve-forogva jár a konyhában, szobában, belepillant a sustorgó lábasba, megteríti tiszta abroszszal az asztalt, hogy kész ebéddel várja fiát, mikor a hívatalból haza tér. Hosszú ideig tartanak a miniszteri hívatalos órák, a fogalmazó urak csak késő este juthatnak ebédhez; de az öreg asszonyság nagy gyönyörűséggel szokott hozzá ez új életmódhoz, jól tudván, hogy mentől nagyobb úr valaki, annál későbben ebédel. A családnak nincs más ismerőse, mint egy reszketős fejű öreg asszony, ki a tőszomszédos kis házban lakik, s minden este ellátogat a fogalmazó úr édes anyjához, segít egyet-mást a konyhában és megeszi az ebéd maradékát. A két öreg asszonyság sokáig elbeszélget a konyhában, mikor az asztal már meg van terítve, és a fogalmazó úr még mindig késik. A reszketős fejű öreg hölgy rendesen valami rejtélyes folyamodvány homályos sorsáról beszél, melyet ősidők előtt nyujtott be valami igen magas úrhoz, és ha valaha elintéztetnék, csaknem száz forintot kapna egyszerre, valami bonyolódott jogczímnél fogva. Zsombékné asszonyság biztatja, hogy forduljon fiához, a kinek nagy tekintélye bizonyosan rövid idő alatt el fogja intézni ügyét. A reszketős fejű öreg asszony nem meri ezzel terhelni a tekintetes fogalmazó urat; hanem azért egy este mégis csak elbeszéli Zsombék úrnak az egész rejtelmes dolgot, s pártfogását kéri, és a jó Zsombékné asszonyság szeme az öröm és büszkeség könyétől csillog, mikor fia kegyesen végig hallgatja a folyamodót, s megigéri, hogy utána fog járni dolgának. Áldva simogatja fia fejét s hálát mond az égnek, hogy ily boldoggá tette őt fiában.

Nehéz sohaj tört ki a 233-ik szám kebléből, s kezét önkénytelenűl szeméhez emeli, mintha valamit el akarna távolítani belőle. A szendergő kis vadállat fölébred e mozdulatra és boszankodva elvakkantja magát; a vézna hölgy visszafordul és éles hangon figyelmezteti a 233-ik számot, hogy jobban vigyázzon Azorra.

Ott a kis házban, a város legeslegvégén, semmit sem tudnak a 233-ik számról, ott csak Zsombék Mihály fogalmazó urat ismerik. Az öreg asszonyság mióta fia a fővárosba hozta, ki nem mozdult a házból, s gyenge lábai nem is igen vitték volna a kapun túl. Az az egynehány cserépfedelű ház és toronymagasságú vörös kémény, melyet ablakából látott, tökéletesen megfelelt a főváros nagyszerüségéről alkotott fogalmának; mikor pedig egy ízben épen lakása előtt megjelent egy csengős süvegű, hegyes szakállú furcsa ember, a ki piros ruhás majmot tánczoltatott és tudós kutyákkal valóságos színdarabot játszatott, az öreg asszonyság könyezésig nevetett az ablakban, és erősen meg volt győződve, hogy a nagyvárosi élvezetek kelyhét fenékig kiürítette. Nem volt más ismerőse, mint a reszketős fejü öreg asszonyság, s különben sem vetődött e tájékról soha senki abba az útczába, hol a 233-ik szám a régi ház falát támogatta. Piros sipka, kék ujjas soha sem került a kis házikóba, ott maradt ez a 154-ik szám lakásán, és a fogalmazó úr mindig fekete kabátban, magas kürtőkalapban jelent meg otthon, melyeket az öreg asszonyság nem győzött eléggé kefélni és bámulni, mint az előkelő férfidivat valódi mintaképeit.

Nem volt ugyan valami tenger pénzük, és az öreg asszony titokban néha arra is gondolt, hogy a miniszteri fogalmazóknak annyi tudományért nagyobb fizetésük is lehetne; de azért mégis elég volt arra, hogy az úri kényelemről alkotott eszményét megvalósítsa s még valamit meg is takarítson. A 233-ik szám minden este beadta napi keresményét irodájában, s a meggyűlt összeget a hónap elsején átadta anyjának. Ez volt a fogalmazói havi fizetés, melynek változó nagyságát igen szépen és hívatalos módon megmagyarázta az a körülmény, hogy a fogalmazóknak mellékjövedelmük is van, s ez egy hónapban több, a másikban kevesebb.

Bizony hazugság és csalás a 233-ik számnak egész élete, minden tette, és nagy megbántást követne el valaki a kényelmes erények díszes serege ellen, ha ezt a hazugságot és csalást szentnek nevezné.

– Tegye le Azort a pamlagra. Tessék, úgy oda vágta, hogy a kedves jószág most egész estig vonítni fog. Itt van bére, harmincz krajczár, ennyit sem érdemelne. No, ne haragudjál, drága kis Azorkám, kiment már az a csúnya ember.

A vézna hölgy sivító hangon kérleli a vonító kis fenevadat, a 233-ik szám zsebébe ereszti meg nem szolgált bérét, s a kettős sivalkodástól kísértetve, eltávozik a szobából. Siet vissza rendes állomására, mert az este közel van ugyan, de valami még hiányzik napjából, a mi nélkül nagyon nehéz szívvel menne haza. Oda támaszkodik ismét a régi ház falához, s szomorú szemét az átellenes ablakra függeszti. De az ablak függönye csak nem akar meglebbenni, a 233-ik szám hiába lesi, hiába olvassa meg redőit. Lassankint fölebb-fölebb emelkedik a ház falán az éj lopódzó árnyéka, most a rejtelmes ablakhoz ér, a függönyön belül lámpavilág, ingó árnyak látszanak egy pillanatra, azután bezárulnak a nagy fatáblák, és a 233-ik szám csak a sötét ablakot látja szemével, csak a sötét kétségbeesést viszi magával lelkében.

De hát mi baja van? Míg a 154-ik szám lakásán leveti nappali egyenruháját s fogalmazói jelmezét ölti magára, lelkében folytonosan azzal a gondolattal tépelődik, hogy jobb volna meghalni. Efféle fekete gondolatok csak a boldogtalan szerelmesek lelkében szoktak kísérteni; de a 233-ik szám csak nem szerelmes? Hogy is volna az? Soha távolról sem jutott eszébe ez a nevetséges gondolat. Mikor hátát először támasztotta a régi ház falához és életét a mindennapi csalás és hazugság szövevényévé tette: már akkor tisztában volt magával, hogy szerelemről, házasságról örökre le kell mondania. Föl is tette magában, hogy nem lesz szerelmes, meg is tartotta föltételét emberűl. És mégis – mégis – csak egy napja mult el a nélkül, hogy nem látta meglebbenni az átellenes ablak függönyét, s már is az jut eszébe, hogy jobb volna meghalni.

Abban az átellenes házban gazdag vaskereskedő lakott; a földszinti boltban sokszor akadt dolga a 233-ik számnak is, mikor nehéz vasrudakat kellett szekérre rakni. A vasáros úr kövér volt és büszke, s mindkét tulajdonsága egyesült arra, hogy nyakát keményen hátra szegezze s minden embert lenézessen vele. Ennek azonban semmi köze sincs a 233-ik szám halálvágyához; hanem a vasáros úrnak volt egy leánya is; mivel pedig az nem természeti törvény, hogy a vasárosok lányai mindenben papáikhoz hasonlítsanak; ez sem volt köpczös, nyakát sem szegezte hátra, hanem olyan szőke fürtű, epedő szemű szép leányka volt, a milyenhez fogható nem minden elsőemeleti ablakon néz ki. Abban az ablakban virágok is voltak, és a szép szőke lány nagyon szerette a virágokat öntözni; kalitka is függött kis madárral és a szép kisasszony maga étette czukorral a tollas állatok legboldogabbikát.

A 233-ik szám a maga állomásáról napról-napra szemlélte e virágöntöző, madáretető jeleneteket, és lassankint úgy tekintette magát, mint a család régi ismerősét. Képzeletében látogatásokat tett a vasáros úri termeiben, s azzal az érzéssel támasztotta hátát a régi ház falához, mintha odabenn ülne a selyem pamlagon, szemben a szép szőke leánykával, s enyelegve évődnék vele, s beszélgetne virágairól, madaráról. Nevet is adott neki, elnevezte Mathildnak, a mi nagyon szép név, s így hívták hősnőjét annak a regénynek is, melyet odahaza esténkint fel szokott olvasni anyjának, az öreg asszonyság nem csekély elragadtatására. Egyszer Mathild le akarta emelni a kalitkát, s a nyitott ablakon át az útczára ejtette; de még el sem hangzott ijedt sikoltása, midőn a 233-ik szám oda rohant, fölemelte, fölsietett vele az emeletre, s a megmentett madarat kalitkástól a kisasszony saját kezébe adta át. Mathild még az ijedtségtől pirosan, egy ezüst forintost nyomott a 233-ik szám tenyerébe, s azt mondta: «Köszönöm». Ezt az ezüst forintost a 233-ik szám nem csatolta fogalmazói fizetéséhez, és ezt a szót soha sem felejtette el.

De hát miért? Szerelmes volt talán Mathildba? Ez az őrült gondolat soha sem jutott eszébe; hanem azért naponkint megtette képzeleti látogatásait, s ha Mathild ablakánál állott, akkor a régi ház fala selyem pamlag támlája lett a 233-ik szám hátának. De ha nem gondolt szerelemre, annál inkább érezte a féltékenység gyötrelmeit. Egy deli fiatal úr, kit a 233-ik szám nem habozott Gontrannak nevezni el, naponkint számtalanszor tett lassú sétákat a vasáros háza előtt, s mindig olykor, mikor az ablak nyitva volt. Mathild ilyenkor elpirult, mosolygott, s a féltékeny leskelődő még a titkos jeleket is látta, melyeket egymással váltottak. Mint gyűlölte ezt a Gontrant, mint szerette volna megfojtani, mily mogorván útasította vissza egyszer kísérletét, mikor virágbokrétát akart általa a házba küldeni. Csak az a vígasztalása volt, hogy Gontran sem járatos a házhoz, s még azokat a képzeleti látogatásokat sem teheti, melyekben ő annyiszor enyeleg a szép leánynyal.

De ma egyszer sem nyilt fel az ablak, még ettől a látogatástól is elesett. Szomorúan öltötte magára kopott fekete kabátját, s mikor a kürtő-kalapot fejébe nyomta, újra eszébe jutott, hogy jobb volna meghalni. De hát miért akar meghalni? Egész teste megborzongott a feleletre, melyet valami gonosz szellem gúnyos hangon fülébe sugott: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! Szerelmes vagy 233-ik szám!» – Kisietett az útczára, nem is viszonozva a 154-ik szám barátságos üdvözlését. A gúnyolódó szellem vele rohant, sőt úgy látszott, többeket is hívott magával; mert mindkét fülében hallatszott a csúfolódó suttogás és kaczagás. Ilyen nehéz még soha sem volt ez az ősi kürtő-kalap; levette fejéről, hogy megnézze, nem rejtettek-e valami mázsás követ belé, mely összenyomja agyvelejét? A nedves szél belekapott szürkülő hajába, s a csúfolódó szellemekkel versenyt sivított fülébe: «Szerelmes vagy, Zsombék Mihály! szerelmes vagy 233-ik szám!» – No igen, szerelmes vagyok, hát aztán? – felelt daczosan, a mint siető lépésekkel belemélyedt a külváros tekervényes szűk útczáiba, s egyik pocsolyából a másikba botlott, sárral csapkodva be fogalmazói fekete kabátját. Hát aztán? – mondá ismét daczosan, s összeszorítá ökleit. – «Aztán őrűlt vagy! aztán őrűlt vagy!» – feleseltek az üldöző szellemek, és kaczagtak, ugráltak körűlötte és kergették tovább, tovább, a sötét, esős éjszakában, a feneketlen pocsolyákban.

– Szent isten! mi lelt édes fiam? – kiáltott réműlten Zsombékné asszonyság, mikor a fogalmazó lucskosan, sárosan, hajadon fővel, kezében a kürtőkalappal, a konyhába támolygott.

– Semmi, anyám, csak eltévedtem és a pocsolyába estem, – felelt Zsombék úr és bágyadtan a tűzhely mellé ereszkedett.

– Már azt gondoltam, hogy összevesztél a miniszterrel és elvesztetted hívatalodat, – mondá aggodalmasan az öreg asszonyság, ki előtt ez volt a földi veszedelmek legszörnyűbbike.

Azután sürgölődve száraz ruhát adott fiának, gyöngéden megtörölte nedves haját, homlokát és feltálalta az ebédet.

A fogalmazó úr szórakozottan ült az asztal mellé, s csaknem erőszakkal kellett kezébe nyomni a kanalat.

– Édes fiam, neked valami bajod van, – mondá aggódva az öreg asszonyság, látva hogy konyhai művészetének dicsősége, a paprikás csirke, érintetlenűl hidegűl meg a fogalmazó úr tányérán.

– Nem, nincs semmi bajom, – mondá Zsombék úr.

– Jobban látom én azt, – mondá az öreg asszonyság növekedő aggodalommal. – Ha nem hívatalodban, akkor másutt ért valami veszedelem; de annyi bizonyos, hogy gondtól nehéz a szíved. Add a felét nekem, édes fiam. Ki vehetné el rólad bánatod terhét, ha nem anyád?

– Igazad van, – mondá Zsombék úr, megcsókolva anyja kezét. Kivel oszthatnám meg lelkem bánatát, ha nem anyámmal?

– Tehát mégis van valami nagy bajod? – kérdé az öreg asszonyság reszketve.

– Szerelmes vagyok, – mondá Zsombék úr sugva és mélyen elvörösödve.

– Ennyi az egész! – kiáltott az öreg asszonyság megkönnyűlt lélekzettel. – Hiszen ezen nem nehéz segítni. Vedd el feleségűl.

– Feleségűl! – mondá Zsombék úr megborzadva.

– Miattam ne töprengj, – vágott közbe mohón az öreg asszonyság. – Régóta kívánom én ezt titokban, és igazat mondva, az volt az egyetlen szomorúságom, hogy nem gondoltál a házasságra. Miért ne vennéd hát el? Szép fizetésed van, eltarthatsz egy asszonyt; ha ketten megéltünk belőle, háromnak is elég lesz.

– Oh anyám, az a kit én szeretek, gazdag, előkelő kisasszony, – mondá Zsombék úr sohajtva.

– Hát aztán? – mondá büszkén az öreg asszonyság. – Nincs-e neked szép állásod? Nem kérhet meg akármilyen leányt egy miniszteri fogalmazó?

– Ezt nem, – mondá Zsombék úr szomorúan. – Magasan, sokkal magasabban áll felettem, hogysem odáig merném emelni szememet.

– Magasabban, – mondá az öreg asszonyság megréműlve. – Csak – csak, az istenért, csak nem a miniszter leánya?

– De igen, a miniszter leánya, – mondá Zsombék úr fájdalmas mosolylyal.

– Szegény fiam, – mondá könyezve az öreg asszonyság, s megcsókolta fia redős homlokát.

És belátva, hogy ha valaki reménytelenűl szereti a miniszter leányát, csakugyan nem lehet nagy kedve paprikás csirkét enni, sóhajtva az asztal elszedéséhez fogott.

De munkája közben valami jó gondolata jöhetett, mert hirtelen ismét leült az asztal mellé, s megfogta és megsimogatta fia kezét.

– Nagy különbség van a fogalmazó és miniszter közt? – kérdé aggodalmasan.

– Véghetetlen, – mondá Zsombék úr.

– De hát mégis – folytatá az öreg asszonyság gondolkozva – hány állomás esik közbe, azaz, hogy hányféle hívatal van még a kettő között?

– Nagyon sok, – felelt Zsombék úr szórakozottan.

– És ezek közűl melyik van olyan közel a miniszterhez, hogy elvehetné a leányát? – folytatá vallatását az öreg asszonyság.

– Példáúl a tanácsos, – mondá Zsombék úr.

– Lehet-e a fogalmazóból tanácsos? – kérdé az öreg asszonyság feszűlten.

– Úgy gondolom, – felelt Zsombék úr.

– Imádkozni fogok az istenhez, hogy mentől elébb tanácsossá légy, – mondá az öreg asszonyság, és tovább folytatta az asztal elszedését. – Ne búsulj, fiam, akkor is meghallgatta imádságomat az isten, mikor fogalmazóvá lettél, most is meg fogja hallgatni. Elég tudományod van, hogy akárkinek tanácsot adhass.

Zsombék úr e vigasztalással aludni ment. Aludni? Nem épen a szó legszorosabb értelmében. Ősi, elévűlhetetlen joga a szerelemnek, hogy rabszolgáit megfoszthatja az álomtól. Zsombék úr sem állt oly magasan, hogy e közös adófizetés alól kivonhatta volna magát. Nem aludott; hanem azért álmodott, szép és őrült álmokat, a minő már minden álom szokott lenni. A hazugság valóság lett az álom képeiben, és a nyugtalanul hánykolódó ember gyönyörrel festette lelke elé a jövő boldogság mosolygó színeit. Pontosan felosztotta idejét, a hívatal kötelességeinek, és a jól teljesített munkának nyugodt érzésével sietett haza az édes, boldog otthonba, hol a virágos ablakban rég lesik érkezését az epedő szemek. A régi ágy fájdalmasan elcsikorogta magát, a mint nyugtalanul másik oldalára fordult, és égő homlokát a hideg falhoz szorította. Az öreg asszony halkan lecsúszott ágyáról s lábújjhegyen fia mellé lopózott, és megállva az ágy lábánál, hosszú ideig szemlélte, leste aggodalmas tekintettel minden mozdulatát. Zsombék úr behunyta szemét, s egyenlő mély lélekzetvétellel igyekezett megcsalni az öreg asszony nyugtalanságát. Sikerűlt is neki, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint gyakorlat a folytonos csalásban. Az öreg asszony visszalopódzott ágyába, lefeküdt, de ő sem aludt. Összetette paplanja alatt kezeit s csendesen imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá; mialatt a tanácsosság jelöltje, párnájába temetve fejét és erőszakosan mozdulatlanságra kényszerítve lázas nyugtalanságát, tovább álmodott, álmodott, megvalósult hazugságról, lehetetlen boldogságról.

Ezeket a bohó álmakat folytatta, szőtte tovább a 233-ik szám, a mint másnap korán reggel ismét oda dőlt a régi ház falához. Ha meséje, melylyel öreg anyját boldoggá tette, valóság lett volna, hogy őt is boldogíthassa. Ha úri rangja, tisztes hívatala jogot adott volna neki, hogy belépjen abba a házba s szíves fogadtatásra találjon, hová most a szolgák is csak füttyentve hívják be, mint a kutyát. Ha leülhetett volna arra a pamlagra, melyet képzelete annyiszor helyettesített a régi ház falával, ha megfoghatná a szép kisasszony fehér kezét, epedő szemébe tekinthetne és megsughatná, hogy szereti…

– Vigye ezt a levelet a postára és adja föl azonnal. Itt van a bére is, – szólal meg mellette egy harsányhangú öreg úr, – és levelet nyom kezébe.

A 233-ik szám siet dolgára, még egy búcsúpillantást vetve a bűvös ablak zárt táblái felé. A postán nagy a tolongás, mindenki először akarja föladni levelét, a pápaszemes haragos úr ott az ablakban alig győzi dologgal és gorombasággal. Ide-oda taszigálják a 233-ik számot, lábára hágnak, rámordulnak, élelmes héber ifjak négyszer elkapják előle a jó alkalmat, mikor már rákerűlt volna a sor s az ablak felé nyujtotta levelét. Végre ezzel is elkészűl, és siet vissza állomására, útközben fogadásokat ajánlva Zsombék Mihály úrnak, hogy az ablak még most sincs nyitva.

Megnyerte volna fogadását. Sőt nemcsak az ablak volt zárva, hanem a boltajtó is, a mely pedig ilyenkor már rendesen tárva szokott állni, s alkalmat adni a hetyke vasáros-legényeknek, hogy az ajtó előtt elhaladó szobalányokkal úriasan enyelegjenek. A 233-ik szám megdöbbent, s mint a család barátja, azon kezdett aggódni, hogy a merevnyakú vasáros úr talán csődöt mondott. De nem, még sem ez a katasztrófa tarthatja zárva a bolt ajtaját; mert ime a ház ablakait egymás után nyitogatják, s odabenn oly élénk sürgés-forgás mutatkozik, mely inkább vidám mulatságra való készülődéshez, mint árveréshez hasonlít. A ház kapuján is egymás után lépnek be különböző korú urak és hölgyek, de valamennyien díszes öltözetben, fölkeztyűzve, fölbokrétázva, mely kellékek tudvalevőleg nem okvetetlenűl szükségesek az árveréshez. A ház előtt lassankint úri hintók, bérkocsik gyülekeznek; az ácsorgók tetemesen megszaporodnak és kétfelől hullámzó sorfalat képeznek. A 233-ik szám közéjük elegyűl, és nem hal szörnyet, csak az arcza sápad el mód fölött, a mint hallja, hogy esküvőről, menyasszonyról beszélnek minden oldalról.

Menyasszony? Ki a menyasszony? Kinek a menyasszonya? Lelke riadva felesel érzékeivel, hevesen szemökre hányva, hogy meg akarják csalni, hogy hazugság az, a mit látás, hallás által el akarnak vele hitetni. De a szem, a fül még hevesebben felesel vissza és bizonyolja igazmondását. Újabb meg újabb vendégek mennek be a kapun, még jobban összetorlódnak a kocsik, egyre többet beszélnek körülötte az emberek. Itt szépségét emlegetik, amott ruhája valószinű szabását találgatják, emitt két öreg hölgy azon tanácskozik, hogy a mátkák évszámait talán hálásabb volna lutriba tenni, mint a holtakéit. Az úri hintók kocsisai leszállnak bakjaikról s előkelő nyujtózkodások közt kiabálnak egymáshoz fínom megjegyzéseket. Az egyik egyenruhás úrnak fontos beszélnivalója van hátrább álló kollégájával; oda füttyenti hát a 233-ik számot, s kezébe adja a gyeplőt, míg maga dolgát végzi.

– Jönnek már, jönnek már, – morajlik a 233-ik szám füle körűl a tengerhullámok zúgása. Kíváncsi megtudni, igazuk van-e a haboknak, s erősen tartva a gyeplőt kezében, a kapu felé fordítja tekintetét. Milyen szép menyasszony! Igaz, halavány egy kissé, de így annál jobban illik rá a fehér fátyol, fehér csipke, fehér koszorú. Reszketve halad hintója felé egy sajtszínű fiatal úr karján, és a 233-ik szám a tüszkölő lovak fején keresztül feszült figyelemmel lesi szemét, hogy egy utolsó sugárt fogjon fel belőle. De a menyasszony hosszú szempillája csak egy pillanatra lebben meg, s a selyemszálak mögűl kivillanó sugár a 233-ik szám feje fölött elhaladva, az átellenes ház ablakában törik meg. A 233-ik szám tekintete mohón követi az átvillanó sugárt, s észre veszi az ablakban, sápadtan, a függönyök közé rejtőzve, régi vetélytársát, Gontrant.

Tehát nem ő a vőlegény! Ez a gondolat fájó örömmel tölti el lelkét, s nyugodtabban tartja a kezére bízott gyeplőt. Nem Gontran a vőlegény. Nem bizony, hanem az a szigorú tekintetű, nyírott bajszú úr, ki épen most ül a második hintóba s igen rosszúl látszik magát érezni a fecsegő nyoszolyólány mellett. A 233-ik szám nagyot sóhajt, és szomorú elégtétellel vet egy félig szánakozó, félig diadalmas pillantást a rejtező Gontran felé.

– Adja ide a gyeplőt, atyafi. – Itt van egy hatos fáradságáért; igya meg a szép menyasszony egészségére.

Az egyenruhás kocsis úr előkelő könnyedséggel bakjára pattan, és a többi hintóval együtt elrobog. Az ácsorgók is sietnek, hogy a templomban még egyszer lássák a menyasszonyt, s hallják, mily fönhangon mondja az esküt. A 233-ik szám nem megy velök. Minek is? Felébredt már álmából, és az álmaknak nincs több folytatásuk. Visszatér helyére, és azon gondolkozik, megtartsa-e ezt az állomást, vagy mással cserélje föl? Igen, elhagyja, elhagyja azonnal, még ma, mert érzi, hogy a menyegzői víg zenétől megőrülne.

Elég volt, a mit eddig látott; neki szüksége van két kezére, ép eszére, mert a hónap elsejére össze kell szerezni a fogalmazói fizetést.

De hol keressen új állomást? Mindegy, akárhol, csak messze innen, olyan messze, hová el nem kísérik az észvesztő szellemek. A vasárosbolt öreg szolgájától, ki ünneplő kabátjában a kapu alatt állt és várta a lakodalmas nép visszatértét, valami megbízás ürügye alatt megtudakolta a nyírott bajszú, vastag vőlegény nevét és lakását. Poroszlai Szilárdnak hívták és a Dunaparton lakott. Ezt meg kellett tudnia, nehogy tévedésből Mathild új lakása előtt foglaljon állomást. Nem szabad többé látnia, véget kell vetni a képzeleti látogatásoknak, enyelgéseknek; míg leány volt, tehette; de most már másé, törvény szerint másé, és az ő vágyó pillantásainak nincs többé semmi keresnivalójuk az új lakás ablakában.

Hosszú két esztendő múlt el e nevezetes menyegző óta, és a 233-ik szám új állomásán már észrevehetőleg kezdtek kidomborodni alakjának plasztikai vonásai, és az öreg asszonyság odakinn a város végén még mindig buzgón imádkozott az istenhez, hogy tegye fiát minél előbb tanácsossá. A miniszter lányáról többé nem esett szó köztük; hallgatag megegyezéssel abban állapodtak meg, hogy e kérdés tárgyalását elhalasztják a tanácsosi kinevezésig. A 233-ik szám végezte rendesen mindennapi dolgát, és ha szívében tövis maradt, azt ott hagyta és nem mutogatta senkinek; és ha néha, mint hajdan azon a sötét esős estén, eszébe is jutott, hogy jobb volna meghalni: odahaza a szegény öreg asszony boldogsága minden este megtanította arra az igazságra, hogy még az olyan elveszett életnek is, mint az övé, nagy haszna lehet ezen a világon.

Rút esős, szeles, hideg este volt megint, mint akkor, midőn a 233-ik szám hiába leste a virágos ablak nyilását. Most is volt előtte elég ablak, ki világos, ki sötét; de az ő szeme nem törődött többé velök. Mélyen homlokára húzta piros sipkáját, s elmélyedve kísérte szemével az útczai gázlángok ingó viszfényét a meggyűlt esővíz tűkrében. Az útczán csak nagyritkán futott végig egy-egy didergő alak, de a 233-ik szám nem sokat törődött velük. Azt a női alakot sem vette észre, ki már kétszer végig ment az útczán, s tétovázva nézett mindenfelé, mintha keresne valakit. Hosszú, sötétszínű felöltőbe volt burkolva, fátyola arczára volt eresztve; egész viseletéből látszott, hogy nem igen szokott ily késő este egyedűl járni az útczán.

– Hordár úr, kérem hordár úr, – mondá félénken a rejtélyes nő, – és megállt a 233-ik szám előtt.

A 233-ik szám felkapta fejét, mintha ágyút sütöttek volna el mellette, pedig ez a félénk hang oly csendes, szelid volt, a minő csak egy van a világon. Egyetlen egy szót hallott valaha e hangon, de zenéjét soha el nem felejtette; sűrű fátyol borította a halvány arczot, de egy pillanattal megismerte. Reszketve állott előtte, és vonagló kezével leemelte a sipkát fejéről.

– Kérem, tegye fel sipkáját, – mondá félénken Mathild. – Egy levelet szeretnék valahová küldeni; szíves lesz elvinni?

Egész tengere az érzelmeknek tódult csapongó hullámokban a 233-ik szám ajakára, de kínosan összeszorult fogai közűl csak egy szó tudott levegőre jutni.

– Igen.

– Itt van a levél, – folytatá suttogva Mathild s félénken körültekintve. – A czím rá van írva. Tud olvasni?

– Tudok, – mondá rekedten a 233-ik szám.

– Vigye el, kérem, azonnal; én ez útczában fogok várni a válaszra, – mondá Mathild, s izgatottan egy pénzdarabot nyomott a 233-ik szám markába.

Újabb ár tódult a 233-ik szám ajkára; szólni, kiáltani, zokogni akart, de nem volt képes egyébre, mint megemelni sipkáját és elsietni.

A legelső lámpa alatt megállt és elolvasta a levél czímét. Azután megnézte a pénzdarabot, melyet még mindig ujjai közé szorítva tartott. Arany volt; meg akarta csókolni, már ajka felé emelte, de előbb visszanézett, s úgy vélte észrevenni, hogy Mathild még mindig előbbi helyén áll s aggodalmasan tekint utána.

Szégyenkezve visszavette fele-útjáról az aranyat és zsebébe rejtette. Majd máskor, majd ha egészen egyedűl lesz.

Most sietnie kell útjára. Vajjon kinek szólhat a levél. Mi lehet benne, hogy egy aranyat adtak elviteléért? Vére megfagyott a gondolatra, hogy e levél Gontrannak szólhat. Mentől inkább kergette magától a gondolatot, annál makacsabb kegyetlenséggel tért vissza kínzására. Hátha eldobná a levelet, s ma vissza sem térne állomására? Mathild úgy sem tudja számát. Hátha úgy venné, hogy neki szól ez a levél, keblére tenné s belefeküdnék vele a Duna hideg ágyába? És míg e gondolatok tépték, égették agyát, sietett, rohant előre és belépett a kijelölt ajtón.

Csakugyan Gontran volt. Szeretett volna visszarohanni és felgyujtani a házat, hanem azért átadta a levelet és levett sipkával állva maradt az ajtóban.

Gontran felbontotta a levelet, s egy önkénytelen mozdulatot tett, melyben annyi öröm és boldogság volt kifejezve, hogy a 233-ik szám szeretett volna rárohanni és ízekre tépni. A fiatal úr különben nem árult el többé semmi felindulást, s nyugodtan kérdé:

– Maga viszi a választ?

– Igen, – felelt a 233-ik szám.

Ha Gontran tudta volna, hogy míg asztalánál ülve sietős sorokat vet a papirra, mily gondolatokkal kíséri mozdulatait az ajtó mellett álló hordár, bizony felugrott volna az asztal mellől s mindenféle lövő és vágó fegyverekkel torlaszolta volna el magát. De sietve írt, nem volt ideje a hordár lelki állapotát vizsgálni. A 233-ik szám ezalatt azon töprenkedett, megölje-e ezt az embert, vagy kikémlelje, mit ír Mathildnak? Az utóbbit helyesebbnek és hívatalos minőségével megegyezőbbnek tartván, lábújjhegyen az íróasztalig lopódzott, s a leborított lámpa fölött egy rabló pillantást vetett a papirra.

– Mi az? Mit akar? – kiáltott Gontran felriadva.

– Azt gondoltam, hogy már készen van a levél, – mondá a 233-ik szám.

– Takarodjék az ajtó mellé, – s várjon, míg előhívom, – mondá Gontran boszúsan és tovább írt.

A 233-ik szám visszament az ajtó mellé. Csak egy pár szót rabolt el a levélből, de meg volt elégedve zsákmányával. Éjfél után ő is ott lesz, ne féljenek, és meg fogja menteni a nőt, a kit…

– Itt a válasz, siessen vele, – mondá Gontran, s kezébe adta a lepecsételt levelet.

Nem kellett a 233-ik számot sietésre nógatni, eléggé űzte őt előre az az égő izgatottság, mely testét-lelkét tűzfolyamként száguldta át. Még akkor sem volt elfogult, mikor a levelet átadta Mathildnak s másodszor hallotta köszönő szavát. Utána sem ment, mikor gyorsan elsietett az útczából s a túlsó szögleten álló bérkocsiba ült. Egészen más gondolat tartotta most lefoglalva minden érzékét. Sietett egyenesen a 154-ik szám lakására, s a rendes időnél korábban magára öltötte fogalmazói jelmezét, s azután még rohamosabb sietséggel felkereste a házat, hová kevés idő előtt levelet vitt, és a kapu mögé rejtőzött.

Messze volt még az éjfél, de soha az idő oly gyorsan nem haladott, mint ma éjjel, mintha azzal a tüzes korbácscsal verték volna ezt is sietős haladásra, a mely az ő agyát, vérét csapkodta. A toronyórák kongásai oly gyorsan követték egymást, mintha ércznyelvű óriás asszonyok feleselnének, s egyik sem akarná a másiknak engedni az utolsó szót. Nagy perlekedéssel kongták el az éjféli tizenkettőt is, mikor a ház kapuja csendesen kinyilt s a fiatal ember az útczára lépett.

– Mi ez? Mit akar? – kiáltott meglepetve, midőn egy kopott fekete-kabátos, kürtőkalapos furcsa alak hirtelen elébe lépett és mellen ragadta.

– Ne kiáltson, ha kedves élete, – hörgött a kopott alak. – Menjen vissza lakására, s ma éjjel ne tegye többé lábát az útczára.

– Megőrült ön? – kérdé Gontran susogva, kinek szintén nem volt érdekében zajt ütni.

– Nem őrültem meg, hanem meg akarom menteni a nőt, kit ön el akar veszteni, – mondá a kopott alak s görcsösen megszorította a meglepett ifju karját.

– Mi köze hozzá? – kiáltott Gontran egészen megfeledkezve helyzetéről.

– Mert azt a nőt én szeretem, – mondá a kopott alak fuldokolva. Testével egészen a kapuhoz szorította a megréműlt ifjut, s forró leheletével csaknem megperzselte arczát. – Azt a nőt én szeretem, és meg akarom menteni becsületét.

Mindig erősebben, erősebben szorította a kapuhoz a megrémült Gontrant, hogy a nehéz tölgyszárnyak megrecscsentek és a rozsdás sarkak csikorogni kezdtek. Megöllek, megöllek, – lihegett őrült lázzal a 233-ik szám, s míg mellével és egyik karjával a kapuhoz szorította ellenfelét, a másik kezével torkát kereste. De a fiatal ember fürge volt és ügyes birkozó; míg esetlenebb ellensége egész testével ránehezedett, hirtelen szökéssel hóna alá csúszott, felütötte karját, s felhasználva pillanatnyi meglepetését, derékon ragadta s erősen a kapu sarkához vágta.

Azután többé hátra sem tekintve, elrohant, és a 233-ik szám ott maradt a kapu előtt elterülve. Betört fejéből vastagon szivárgott a fekete vér s összekeverte rendetlen szürke haját. Ajkai félig nyitva voltak, mintha a bősz kiáltás, melyet aléltsága mellébe fojtott, erővel útat akarna törni magának. Nyugodtan feküdhetett ott, senki sem jött pihenését zavarni. Különben nagy szerencse volt fogalmazói rangjára nézve, hogy a rendőrség dícséretes szokása szerint, óvatosan elkerűlt minden helyet, a hol kénytelen lett volna veszekedő honfiak polgári szabadságának gátot vetni; így csak reggel felé akadt rá nehány szállingózó munkás.

A sok locsolásra, sopánkodásra magához tért s kinyitotta szemét egy pillanatra. Önkénytelenűl megtapogatta ruháját, s látva, hogy fogalmazói jelmezében van, gyönge hangon megnevezte lakását s kérte ápolóit, vigyék haza. A hely ugyan csúfosan messze van, mint az egyik munkás költőileg megjegyzé, hanem azért mégis akadtak négyen, kik vállalkoztak, hogy elviszik odáig; útközben a 233-ik szám ismét elájult, s midőn újra magához tért és bámész szemmel körűltekintett, saját ágyában feküdt, körűlrakva orvosságos üvegekkel, mellette anyja ült, az ágy lábánál pedig a reszketős fejű öreg asszonyság.

– Hála legyen az istennek, – kiáltott a jó Zsombékné asszonyság, örömében nevetve és sirva, mikor fia gyöngéden megfogta kezét s anyjának szólította. – Hála istennek, ez az első józan szó, melyet két hét óta tőled hallok. Most már meg vagy mentve, édes fiam, azt mondta a doktor úr.

– A doktor úr? – kérdé csodálkozva Zsombék úr.

– Doktor járt a házhoz, kétszer napjában, – szólt közbe a reszketős fejű öreg asszony nagy büszkeséggel.

– Volt rá pénzünk, meg az orvosságra is, – sietett megjegyezni Zsombékné asszonyság. – Eleget tettem félre egészséges korodban, még maradt is belőle. Csakhogy meggyógyultál, édes fiam. Oh, mennyit sirtam, mikor ott feküdtél hánykolódva, és félrebeszélve Mathildról, Gontranról.

– És a 233-ik számról, – tevé hozzá a reszketős fejű asszonyság. – Kár, hogy nem lehet a lutriba tenni.

Még egynehány hétbe került, míg Zsombék úr annyira megerősödött, hogy ismét 233-ik szám lehetett belőle. Hanem most már sietnie kellett a munkára, mert a megtakarított pénz nagyon fogytán volt, s a miniszteriumnál az a rossz szokás uralkodik, hogy a fogalmazók nem kapnak fizetést betegsegök alatt.

De nem tért vissza előbbi állomására. Új helyet választott, a Dunaparton, szemben azzal a házzal, hol a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai úr lakott. Nem ugyan azért, mintha tovább akarná folytatni a női becsület védelmének lovagias feladatát. Elmult már ez, gyilkosságra sincs többé kedve; őrült láza, mely azon a borzasztó éjszakán megfosztotta eszétől, elmult betegsége alatt, és a szegény öreg asszony látása bűnbánatos szégyennel töltötte el keblét. De azért látni akarta Mathildot; tudni akarta, fenn hordja-e még fejét, mosolyog-e még ajka? Hiszen már nem félhetett attól, hogy vágyó tekintete, képzeleti látogatásai meg fogják rontani a nő tisztaságát.