Várt napról napra a ház előtt, leste az ablakokat, várta a gyűlölt, az imádott alak feltűnését, de hiába várta. Sok fő nézett ki az ablakokon, de egyik sem hozta gyorsabb dobogásba a szívét; sokan jártak ki és be a kapun, de egynek láttára sem állt el lélekzete. Az idő mult, hetek hetek után futottak el, de a 233-ik szám nem látott más ismerőst, mint a nyírott bajszú, szigorú tekintetű Poroszlai urat, és egy gagyogó kis leányt, kit pesztrája naponkint járni tanított a ház előtt, a verőfényes útczán. Ezt a kis leányt megismerte a 233-ik szám, és valódi apai gyöngédséggel kísérte ődöngő mozdulatait; s ha egy-egy vídám kiáltását elkaphatta, csaknem boldogan ment a 154-ik szám lakására ruhát változtatni.
Végre nem állhatta tovább a bizonytalanság kínjait, és annyira erőt vett büszkeségén, hogy udvarolni kezdett a kis lány pesztrájának. Megemelte sipkáját előtte, kisasszonynak szólította, beszélt vele az időről és dícsérte a kis lány ügyes járását. A fitos-orrú, fonatos hajú ifjú hölgy, ki nem rég kerűlt fel valahonnan Kecskemét tájékáról, nagyra volt a piros sipkás fővárosi úr ismeretségével, és szívesen elbeszélgetett vele egyről-másról, a rangjabeli hölgyek szokása szerint, legszívesebben a ház beldolgairól. Hogy bánik vele a nagyságos asszony? Bizony jól bánt vele az áldott lélek, hanem magával nem bántak ám legjobban. Hogyhogy? Jaj, az a nagyságos úr kiállhatatlan egy ember, igazán jól tette a nagyságos asszony… Mit tett? Hát elszökött a szeretőjével. Elszökött! Külső országba akartak menni, hanem a nagyságos úr utolérte őket, és agyonlőtte a fiatal urat. Úgy kell neki! De bizony a szegény asszonyság rosszúl járt, mert a nagyságos úr bepanaszolta a törvénynél, elválasztották, nem szabad többé férje nevét viselni, még gyermekét sem szabad többé látnia. Hová lett? Isten tudja, erre a tájékra soha sem jő, a házban pedig soha sem emlegetik a nevét. Hanem a nagyságos urat, a mint hallja, be fogják csukni. Úgy kell neki.
Olyan nyugodt volt a 233-ik szám arcza, mintha valami idegen ember közömbös történetét hallaná; pedig minden szó egy-egy tövist ütött szívébe. De nem árulta el fájdalmát, jól értett a tettetéshez, hiszen egész élete nem volt egyéb, mint csalás és tettetés. Csupán annyi nyilatkozást engedett meg érzelmeinek, hogy gyöngéden megsímogatta a gagyogó kis lány fejét; de azt a könycseppet, mely erőszakosan szemébe tolakodott, nagy képmutatással visszafojtotta.
De a kis leány fejét ezután sokszor símogatta, s mikor lehetett, mindig szóba állt pesztrájával; miáltal a fitos orrú, fonatos hajú ifjú hölgyet meglehetősen kompromittálta ugyan a szomszédok előtt, de legalább mindennap megsímogathatta Mathild gyermekét. Mathild gyermekét! Az ő szőke haját, epedő szemét, gyöngéd arczát látta újra. Erre jobban fog vigyázni, ezt jobban meg fogja őrizni; ő legalább boldog legyen, ha szegény anyja nem lehetett.
Mult az idő, nap és éj egyhangúlag váltogatta egymást a természet rendje szerint. Abban az esti homályban sem volt semmi rendkívüli, mely nehézkesen ereszkedett le a Dunára; és a 233-ik szám, ki elgondolkozva támaszkodott egy lámpaoszlophoz, mégis úgy megrázkódott egyszerre, mintha a világ végét hirdető trombiták szólaltak volna meg füle mellett.
Pedig csak egy szelíd, gyönge hang félénk suttogását hallotta.
– Hordár úr, kérem az istenre, úgy-e ön beszélget mindennap Poroszlai úr szolgálójával?
– Én, – felelt a 233-ik szám reszketve.
– Egy kis gyermek van vele, egy szép kis leány, – hallatszott újra a félénk suttogás.
A 233-ik szám csak most mert megszólítója felé tekinteni. Egészen be volt burkolva nagykendőjébe, és sűrű fátyol fedte arczát. Reszkető kezében egy kis pénzes tárczát tartott, melyet félénken a 233-ik szám felé nyujtott.
– Oh ha lehívhatná őt az útczára, s vele a kis leányt, csak egy pillanatra – örök hálára kötelezne, – suttogott tovább s esdekelve nyujtotta tárczáját a 233-ik szám felé.
– Köszönöm, – mondá rekedten a 233-ik szám, elhárítva kezével a tárczát. – Mindjárt kihívom őket.
És ingadozó léptekkel a házba sietett. Jesszus! kiáltott a fitos orrú ifjú hölgy, midőn plátói széptevőjét meglátta a tornáczon, hová eddig soha sem tette lábát. Hátha meglátná a szakácsné, meg a szobalány? Nem férnék a nyelvöktől. Menjünk hát a ház elé sétálni egy kissé, szép este van, nem fog megártani a kis lánynak. Aztán nagy mondanivalóm van; furcsa dolgokat hallottam a szobalányról. Ne mondja! nézze meg az ember! és hogy fennhordja az orrát. Menjünk gyorsan, alig várhatom már a nagy újságot.
A 233-ik szám valami furfangos történetet beszél a szörnyűködő fitos orrú ifjú hölgynek, erősen a Gellérthegyre irányozván figyelmét, mint az elbeszélt események szinhelyére. Egyik sem látja, mi történik hátuk mögött; de a 233-ik szám tudja, hogy a reszkető női alak oda rohan a kis lányhoz, átkarolja, és zokogva ezer meg ezer csókkal borítja. És mire a szobalány történetének vége van s mindketten elfordulnak a Gellérthegytől, a kis leányt már egyedűl találják, csak a távol homályban látszik valami futó árnyék.
– Megállj! – ordít eszeveszetten a 233-ik szám, és utána fut, maga sem tudja miért. De az éjszakában kísértő árnyakat nem lehet utólérni, nem lehet megfogni. Ez is eltünik a 233-ik szám szeme elől, hiába keresi, hiába kérdezősködik utána egész éjszaka.
És azóta a 233-ik szám minden este izgatottan várja állomásán, mikor szólal meg újra mellette a félénk, suttogó hang; és valahányszor megbízásait végzi, mindenütt figyelmesen néz és kutat, vajjon nem látja-e meg újra a futó árnyékot?
És az nagy szerencse, hogy soha sem jut eszébe a Duna hullámaitól kérdezősködni felőle; mert talán még utána menne, és akkor künn a város végén a szegény öreg asszony kiért imádkoznék istenhez, hogy engedje mennél elébb tanácsossá lenni?
A KIS VIOLA.
Vári Oszkár ingerülten rontott be lakására, és becsengette legényét.
– Hallod-e Bálint? kiáltott rá haragosan. Mennyit fizet neked havonként Bereginé azért, hogy minden tettemről számot adj neki?
– Mi tetszik? kérdé meglepetve a kenetes arczú szolgálattevő szellem.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől kémkedésedért? mondá Oszkár, s a szegletből egy igen tiszteletreméltó tekintetü nádpálczát vett elő.
– Oh uram! mit gondol? sóhajtott Bálint, kegyesen felforgatott szeméből gyanakodó oldalpillantást vetve a tiszteletreméltó nádpálcza felé.
– Látod ezt a nádpálczát?
– Látom.
– Tudod, mire való?
– A nagyságos úrfi ruháját porolni.
– És a tiedet, mikor a hátadon van. Kezdjem meg?
– Oh kérem, nem vagyok én arra méltó, hogy a nagyságos úrfi szolgáljon nekem. Nem érdemlem én ezt a tisztességet.
– Már pedig ebben a nyomban részesítlek a tisztességben, ha meg nem vallod az igazat.
– De hát mit valljak, mikor semmi sincs?
– Tartsd a hátadat! mondá Oszkár, fölemelve a tiszteletreméltó nádpálczát.
– Mit is tetszett kérdeni? mondá Bálint, óvatos taktikával az ajtónak támasztva fenyegetett testrészét.
– Mennyi havi fizetésed jár Bereginétől?
– Tíz forint, mondá töredelmesen Bálint.
– Csak? – mondá magában keserű mosolylyal az úrfi. Azt hittem, többre becsüli hűségemet havonkint.
– Kimehetek már? Parancsol még valamit az úrfi?
– Nesze itt van husz forint.
– Értem, mondá a gyakorlati szellemű Bálint, egyetértő kacsintással zsebébe mélyesztve a két darab tízest. Legyen nyugodt az úrfi, néma leszek, mint a sír.
– Csalódol gazember, nem azért adtam e pénzt.
– Hát miért?
– Ügyelj rám. Nem sokára látogatót várok, egy szép kis leányt. Mihelyt csenget, bebocsátod, és –
– Fogd be a szádat gazember, és ne kacsingass. Mihelyt bebocsátottad, Bereginéhez sietsz, és tudtára adod, micsoda látogató van nálam.
– Hogyan úrfi? Azt parancsolja?
– Csak kötelességedet teszed, és kétszeresen fizetnek meg értte? Vagy még ez sem elég?
– Oh ha az úrfi parancsolja!
– Hord el hát magad, és tégy mindent rendeletem szerint.
Bálint óvatosan kisompolygott a szobából, bölcs gondossággal úgy fordúlva, nehogy hátát véletlenűl megmutassa úrfijának, mert tapasztalatból tudta, hogy kissé hirtelen keze van. Különben felesleges volt aggodalmas óvatossága; Oszkár visszatette szögletébe a tiszteletreméltó nádpálczát, s nem törődve többé legénye hátával, nagy lépésekkel járt föl s alá a szobában.
– Ah! hát szakítni akarunk! mondá ingerülten, miután Bálint szerencsésen elérte visszavonulási vonalát s eltűnt az ajtóban. Ah! hát kimondtad, hogy nem bocsátasz többé színed elé? Majd meglátjuk, drága Olgám, majd meglátjuk! Megmutatom, hogy magad jösz hozzám, saját lakásomon fogsz fölkeresni!
Az ingerűlt ifju hevesen pamlagára vetette magát, azután felugrott, ismét nagy léptekkel kezdett föl s alá járni, azután leült, sorra próbálta és rugta el maga alól a székeket, megint felugrott, az ablakhoz ment, kitekintett rajta, kinézett az ajtón s boszúsan becsapta, midőn nem látott egyebet, mint Bálint egyetértőleg mosolygó ábrázatát: és miután keresztűl ment e különféle műveleteken, ujra kezdte valamennyit, a nagy léptektől az ajtó-becsapásig.
– Nem akarsz többé látni, szakítani fogsz velem? mormogá ezalatt ismételten. Majd meglátjuk! Magad fogsz hozzám jönni, magad fogod még e lakást fölkeresni, hová eddig a világért sem tetted volna lábadat. Majd meglátjuk! Elég féltékeny vagy hozzá, nem hiában fizettél havi díjat hűségem őrizetéért! Most legalább nem vész kárba kiadásod!
Újra a pamlagra vetette magát, s erősen föltevé, hogy nem mozdul innen, míg vendége meg nem érkezik. Természetesen a következő perczben már felugrott, kinézett az ablakon, elrugdosta a székeket és becsapta az ajtót.
– Ah hát féltékeny vagy! Irigyled mástól egy pillantásomat, egy szavamat, és te ajtót zársz előttem? Bálványimádást kívánsz tőlem, és becsukod előlem a templom ajtaját? És miért? Mert kívüled más istenséget is megláttam? Ezt is hűtlenségnek nevezed? Jól van, legyen a te akaratod szerint, de előbb megmutatom, hogy mégis szeretsz, hogy magad fogod fölkeresni az elcsapott szeretőt.
Régi, únott viszony volt az, mely Oszkárt Olgához kötötte. Sokszor föltette magában, hogy végét szakítja; arczát mindig sötét szégyen lángja égette, ha kezet szorított kedvese férjével, barátjának nevezte és hallgatta baráti szavait. Érezte e helyzet lealacsonyító voltát, s nem volt annyira romlott, még annyira könnyelmű sem, hogy ne igyekezett volna szabadulni a viszonytól, melybe egy szerencsétlen pillanat ragadta, s melynek lánczait unatkozottan, szégyennel, szabadulás vágyával hurczolták mindketten.
Bizony láncz volt az, sokkal súlyosabb láncz, mint a melyet a törvény keze kovácsol, és sokkal nehezebben felbontható. Pedig mind a ketten szét akarták törni, és egyiknek sem volt hozzá ereje. Az édes perczek, melyeknek emlékét is megkeserítette a szégyen és a bűnbánat, rég elfutottak; az az észvesztő láz, melyet első őrültségökben szerelemnek tartottak, rég lecsillapult; nem maradt meg egyéb, mint a régi házasok unatkozása, szeszélyei, boszantásai, féltékenykedései, a tiszta hitvesi viszony nemes barátsága, jótevő gyöngédsége nélkül. Helyette jött a megbánás, a fölfedezés félelme, a szégyen a megcsalt férj, az elárult barát őszinte, gyanútlan tekintete előtt.
És mégis a nő féltette megunt kedvesét, s halálra gyötörte féltékenységével, szemrehányásaival; és végre, midőn egy ingerűlt pillanatában eltiltotta maga elől s kijelenté, hogy szakítni akar vele: Oszkár, ki hosszú idő óta azon törte fejét, hogyan törhesse szét e megúnt viszony lánczait, most felindult, elkeseredett, boszúra gondolt, cselt koholt, melylyel kedvesét újra magához csalja s a régi viszonyt megújítsa.
Pedig nem volt rosszlelkű, eszeveszettnek sem lehetett mondani; csak gyenge és hiu volt. Hanem ez a két szeretetreméltó hiba talán több bajt hozott már a világra, mint a legfeketébb bűnök és gonoszságok.
Arra meg épen nem gondolt, hogy az a leány, kit most lakására várt, s kit eszközűl akart használni szerelmére, vagy boszújára, vagy maga sem tudta mire – hogy az a leány e játékban elvesztheti nyugalmát, vagy jó hírét, hogy boldogtalanná lehet csupa tréfából. Hogy is jutott volna eszébe? hiszen csak egy szegény kis virágárusleány volt.
Violának hívták. Az egész városban ismerték, mindenütt megfordult, mindenki szívesen vett tőle egy-egy kis csokort, és sok daliás öreg úr sugott fülébe oly ajánlatokat, melyeket a kis leány alig értett meg. Bizony szép kis leány is volt, és a kocsmák, kávéházak költői hangulatú vendégei gyakran hasonlították össze ibolyáit, rózsáit, liliomjait szemével, arczával, karjával. Különben nincs szükségünk a merész és mindenek fölött új költői képek segítségére, hogy fogalmat nyerjünk a kis Viola szépségéről, mert ime már csengetett az ajtón, melyet Bálint készségesen megnyított előtte, s most itt áll a szobában, legszebb ruhájába öltözve, kezében kis virágos kaskával, szemében az ártatlanság elfogulatlanságával és egy kis bámulattal, melyre a szoba díszes és kényelmes butorzata ragadta.
Oszkár eléje sietett, s aztán meglehetős buta és zavart kifejezéssel állt meg előtte. Nem tudta hirtelenében, hogyan fogadja, mit mondjon neki. Zavarából azonban hamar kisegítette a kis Viola üzleti szelleme.
– Itt vagyok, mondá bókolva és feltartva virágos kaskáját; elhoztam a virágokat. A legszebbeket válogattam ki.
– Igazán? mondán Oszkár, még mindig nem tudva, minő hangot és tartást vegyen föl ellenében.
– Hogy ne, mikor tegnap azt tetszett rendelni, hogy a legszebb virágaimat hozzam el, mert maga akar egy szép bokrétát összeállítani?
– Igen, azt rendeltem. Nem akar leülni, kis Viola?
– Szívesen, felelt Viola s leült az egyik székre, ölébe helyezve a virágos kaskát. Úgyis elfáradtam a lépcsőn, és most délelőtt nincs sok dolgom, könnyen elvesztegethetek egy kis időt.
– Nagyon helyesen, kiáltott Oszkár, megörülve, hogy addig húzhatja a látogatást, míg Bálint elvégzi megbízását.
– De hát nézze meg a virágokat, sürgeté Viola valódi üzleti hangon és komolysággal.
– Gyönyörűek, mondá Oszkár s Viola mellé ült; szemeinek irányából azonban úgy látszott, hogy felkiáltása nem annyira a virágoknak szól.
– Meg akarja mindjárt kötni a bokrétát? Ne segítsek?
– Van még arra időnk, inkább beszélgessünk.
– De hát nézze meg legalább a virágokat, s mondja meg, nem sokallja érettök az öt forintot? mondá Viola aggodalmasan.
- Oh a vílágért sem!
– No ennek örülök, mert igazán féltem, hogy sokalni fogja. Pedig higyje el, alig van rajta valami nyereségem. Nem is képzeli, milyen rátartósak így télen át azok a kertészek. De hát ne babráljon a virágok közt, még elnyomorítja valamennyit, aztán kárba vesz a pénze.
– Az már nem veszett kárba, mondá Oszkár elragadtatva.
– No várjon, majd kirakom szépen az asztalra a virágokat, mondá Viola; fölkelt székéről s gondos figyelemmel szedte ki kosarából és helyezte el az asztalon virágait.
Oszkár szeme egyre növekedő elragadtatással követte a szép gyermek könnyű mozdulatait. Úgy látszott, mintha már elfeledte volna, miért hívatta ide s micsoda látogatót vár.
– Tudja-e azt, kis Viola, mondá lassan, bámuló hangon, hogy virágai közt maga a legszebb virág?
– Tudom, felelt Viola nyugodtan, s tovább rakosgatta virágait.
– Igazán? mondá Oszkár kissé meglepetve az önérzetnek e váratlan nyilvánulása fölött. És honnan tudja?
– Az urak mindennap mondanak ilyesmit a kávéházban, és sok más efféle bolondságot.
– És mit szokott maga efféle bolondságokra felelni?
– Semmit, azt hiszem, ez már a hívatallal jár, felelt Viola üzleti komolysággal.
– De hát úgy néha-néha nem mozdul meg a szíve ezekre a szép szavakra?
– Oh nem! Mi köze a szívnek a kereskedéshez?
– Hát maga kereskedő?
– Igenis, szolgálatára, virágkereskedő; Oszkár úr is vevőim közé tartozik. És ha a vevők szép dolgokat mondanak, és dícsérik a portékámat s ráadásul engem is, ezt úgy veszem, mintha a kereskedéshez tartoznék, s mindenesetre jobb, mintha alkudoznának; de nem tudom, micsoda köze legyen hozzá a szívemnek?
– Hallja Violácska, maga valódi kis kalmárlélek.
– Hiszen mondtam, hogy kereskedő vagyok, nyereségre dolgozom, abból élek.
– És igazán nincs a maga szívecskéjének más kívánsága, mint a nyereség?
– Dehogy nincs!
– Úgy-e hogy van? Nem is lehet az, hogy ilyen kedves szép kis lány szíve az egyszer-egyre dobogjon. Vannak ugy-e vágyai, ábrándjai?
– Oh vannak!
– Lát ugy-e néha szeme előtt olyan képeket, melyekről azt hiszi, hogy álomban látja, pedig ébren van? Szívecskéje dobog, mintha megijesztették, megkergették volna; pedig senki sem bántja, legfölebb a kezét fogják meg, úgy mint most én. Mondja, szokott-e ilyen álomképeket látni ébren?
– Nagyon sokszor.
– És vannak ugy-e olyan vágyai, melyek túlmennek a mindennapi nyereségen, még egy szép ruhán is? Olyan vágyak, melyekre mindig örömmel gondol, s azt hiszi, boldog lenne, ha egyszer beteljesülnének.
– Oh igen!
– Nem mondaná meg nekem? Hát ha én megérteném? Mert lássa kis Viola, az afféle ábrándokat nem minden ember érti meg; születni kell arra is, ezer közül alig akad kettő, a ki így meg tudja egymást érteni. Ki tudja, hátha mi is ez a kettő vagyunk az ezer közűl? Hát ha mi is megérthetnők egymás titkos álmait?
– Oh van nekem egy nagy titkos vágyam, mondá Viola, izgatottan rendezve a virágokat; de szégyenlem megmondani.
– Nekem! kiáltott Oszkár elragadtatva, s tökéletesen megfeledkezve a várt látogatásról.
– Hát igazán mondjam meg?
– Boldoggá tesz vele.
– De nem fog kinevetni?
– Oh Viola!
– Hát – hát – de ne nevessen ki – hát szeretnék egyszer életemben jóllakni.
– Micsoda! kiáltott Oszkár rendkívüli meglepetéssel.
– Oh ne gondolja, hogy én valami falánk leány vagyok, a kinek mindig csak az evésen jár az esze, mondá Viola, és szégyenkezve babrált a virágok közt.
– Hát maga éhezni szokott, szegény gyermek? kérdé Oszkár szánakozva.
– Oh nem! ne tessék gondolni, hogy koldus vagyok, felelt a kis lány, míg arczát a megszégyenült büszkeség sötét pírja fedte el. Meg tudom én még szerezni a mindennapi kenyeret magamnak is, másnak is. Nem is úgy értettem azt a jóllakást, hogy szeretném a gyomromat megtömni akármivel, csak ennivaló legyen, hiszen ennyire csak viszem a kereskedésemmel.
– Hát hogy értette, kis Viola?
– Úgy értettem, hogy szeretnék azokkal a fínom holmikkal jóllakni, melyeket csak látásból ismerek.
– Honnan ismeri?
– Hát a vendéglőkből. Hiszen mindennap ott járok délben, este, mikor az urak enni szoktak, ott járok virágaimmal az asztalok közt és hallom, mikor az urak nagy hangon ezt vagy azt az ételt rendelik meg. Tudom már könyv nélkűl az egész étlapot. Mondjam el?
– Elhiszem kis Viola, csak folytassa tovább.
– Aztán látom, mikor a pinczérek berohannak a magasra tartott tányérokkal, leteszik a szép fehér abroszra, és az urak neki látnak a czifránál-czifrább süteményeknek, a szép fehér húsu madaraknak, a fínom halaknak. Némelyik olyan immel-ámmal eszik, hogy igazán megérdemelné, hogy elkapják előle a tányért. Tudom, megkívánná azután.
– És maga mit szokott ilyenkor gondolni?
– Semmit. Járok az asztalok között és kínálom a virágaimat. Legfölebb, mikor egyik-másik úr, a helyett, hogy megvegye a virágomat, mindenféle bolondságokat suttog a fülembe és meg akarja szorítni a kezemet, legfölebb akkor gondolom magamban: bizony okosabban tennéd, ha a szép szavak helyett avval a fogoly-czombbal kínálnál meg.
– Szereti a fogoly-czombot?
– Oh az nagyon jó lehet, legalább nagyon drága, és akkor bizonyosan jó is. Oh én tudom valamennyi ételnek az árát; hallom mikor fizetni szoktak, s együtt számolok a fizető pinczérrel. Azután haza megyek és én is úgy teszek. A burgonyát elnevezem fogasnak, a pirított kenyeret pedig szalonkának vagy más drága ételnek, s ebéd végén olyan nagy számlát csinálok magamnak, hogy néha tíz forintot is fizetek – gondolatban.
– Hiszen maga valódi kis ínyencz.
– Oh nagyon! Hát még az italban milyen válogatós vagyok. Minden délben pezsgőt iszom, már a mennyiben pezsgőnek nevezem el azt az unalmas Duna-vizet. De ha ráfogom, hogy pezsgő, igazán sokkal jobban esik.
– Szeretne egyszer igazi pezsgőt inni?
– Hogy is kérdhet ilyet, Oszkár úr? Oh az isteni ital lehet, igazi király az italok közt. Azért durran olyan nagyot a dugója, mintha ágyudörgés hirdetné, hogy most érkezett meg ő felsége, a pezsgő király. Aztán koronája is van, valódi gyöngykorona, mikor a pohárba töltik. Nem hiába, még a pohara is egészen más fajta, mint a többi boré.
– Magát egész kis költővé teszi a pezsgő szerelme, Violácska!
– Hát nincs igazam? Oszkár úr jobban tudhatja, mert ivott már pezsgőt. Ugy-e ivott?
– Milyen boldog! kiáltott a kis Viola, bámulattal szemlélve a csodálatos halandót, ki már részesült e mennyei élvezetben.
– És maga boldog lenne, ha pezsgőt innék?
– Hogy ne!
– S tudná azt szeretni, a ki ilyen boldoggá tenné?
– Oh nagyon!
– Teringettét! gondolá magában Oszkár, tökéletesen megfeledkezve várt vendégéről, s elragadtatott tekintettel kísérve a kis Viola alakját, a mint ismét az asztalra hajlott s babrálni kezdett a virágok közt. Ez az inyencz kis lány valóban eredeti. Meg lehetne hódítani egy fogoly-czombbal, meg egy pohár pezsgővel. Szerelmi vallomás helyett tányér, eskü helyett tele pohár – igazán eredeti. Ily eszközökkel sem hódítottam még életemben.
– Tudja mit, kis Viola, tevé hozzá fennhangon; valami ajánlatot teszek.
– Tessék.
– Szekrényemben találnék még egy kis hideg fogolyt, van egynehány üveg pezsgőm is. Mit gondol, ha megkínálnám reggelivel?
– Fogoly és pezsgő! Oh istenem! nem tréfál? De hiszen az nagyon sokba kerűl.
– Ne gondoljon vele. Tegyük fel, hogy ez a szoba itt vendéglő, maga a vendég, én pedig a pinczér. Most belép a terembe, leül az asztalhoz, és kopogtat a pinczér után. No hát rajta, hiszen tudja, hogyan megy?
– Oh mily dicső! kiáltott Viola kaczagva és tapsolva. Valódi színdarab! De hát igazán kapok azokból a bizonyosakból, vagy az is csak játék lesz?
– Próbálja meg és üljön le.
– Így ni, mondá Viola, leülve egy kis kerek asztal mellé és megkopogtatva. – Pinczér!
– Parancs! kiáltott Oszkár, valódi pinczér módon az asztalhoz rohanva.
– Hahaha! nevetett Viola és újra tapsolt.
– Ne nevessen Violácska, hanem viselje magát egészen komolyan, mint a vendégekhez illik. Mit parancsol nagyságod?
– Pinczér, mondá Viola ünnepélyes komolysággal, hozzon fogolyt és pezsgőt.
– Tüstént, kérem, azonnal, felelt a pinczér, és a szekrény felé rohant.
– Micsoda rendetlen pinczér maga, hogy még az asztalt se teríti meg? Kiáltott Viola, és újra kaczagásban tört ki.
– Bocsánat, tüstént meglesz, elfeledtem, kiáltott Oszkár, és sebtében előszedve asztalkendőt, tányért, poharakat, megterítette a kis kerek asztalt.
– Máskor ez meg ne történjék, mondá Viola nagy komolysággal; mert nem kap borravalót.
– Elragadó, angyali! kiáltott a pinczér s bámulatában leejtette az asztalkendőt, melylyel épen a poharat akarta kitörülni.
– Pinczér! végezze dolgát, és ne beszéljen másról.
– Bocsánat!
– Lássuk már azt a fogolyt!
– Méltóztassék! mondá a pinczér, s újra a szekrényhez rohant, és Viola elé helyezve a tele tányért, az asztalkendőt karjára vetette, s a szék mögé állt.
A kis Viola egy ideig ünnepélyes komolysággal szemlélte az előtte álló tányért, aztán egyszerre kiesett szerepéből, s visszafordult a háta mögött álló Oszkár felé.
– Nem tréfál? Igazán egyem meg? kérdé félénken.
– Méltóztassék! felelt a pinczér szakjabeli hangon és tartással.
Viola tehát kivett egy darabkát, fölvágta s valódi szakértő lassúsággal megette, azután kivette a másik darabot, a harmadikat, és hosszan felsóhajtott:
– Oh milyen jó! kiáltott csillogó szemekkel. Soha sem hittem volna, hogy ilyen jó legyen!
– Vigyázzon Violácska, hallatszott háta mögött a suttogó hang; el ne árulja, hogy először eszik ilyesmit, máskép megcsalja a pinczér.
A kis Viola újra kaczagott, tapsolt, s apró fehér fogacskáival hatalmasan nekiesett a fogoly-czombnak.
– Meg van elégedve, nagyságod? kérdé háta mögött a pinczér.
– Megjárja, felelt előkelő blazirtsággal Viola és zsíros ujjacskáit módosan megtörülte az asztalkendőben. Pinczér, lássuk most azt a pezsgőt!
– Tüstént szolgálok nagyságodnak, kiáltott a pinczér, s újra a szekrényhez rohant.
– Jaj, megálljon Oszkár úr! kiáltott Viola, egyszerre kiesve előkelő szerepéből. Ne nyissa még ki a palaczkot, hadd fogjam előbb be a fülemet, nagyon félek a durranástól.
– Nos, nyithatom már?
– Mindjárt, mindjárt, csak megtörlöm az ujjamat; egészen bezsíroztam a fülemet.
– Egy – kettő – mondhatok hármat?
– Rajta! kiáltott a kis Viola, befogva mindkét fülét és az abrosz alá rejtve fejét. De ez óvatos elővigyázat daczára mégis nagyot sikoltott, mikor a dugó hangos durranással kipattant, s visszaütődve a falról, épen mellette esett a földre.
– Majd megijedtem, mondá aztán nagy lélekzettel, mialatt Oszkár teleöntötte poharát a gyöngyöző itallal.
– Tessék felhajtani a poharat.
– Jaj, de nem árt meg?
– Hamar, mert kifut az abroszra.
– Oh az nagy kár lenne!
Hogy tehát ez a szörnyű kár be ne következzék, a kis Viola behunyta szemét s bátran felhajtotta a poharat.
– Hogy ízlett? kérdé a pinczér.
– Oh!
A kis Viola csak ez egy felkiáltással tudott felelni, a mint lassan kinyitotta a szemét, s a hála és boldogság csillogásával fordította Oszkár felé.
– Töltsek újra?
– Oh nem! egy kissé pihenni akarok.
– Az alatt lásson újra a fogolyhoz, hogy meg ne únja magát.
– Oh milyen jó ön, Oszkár úr! kiáltott hálásan a kis Viola, újra maga elé vonva a tányért.
– Boldog most Violácska? kérdé egy kis szünet mulva Oszkár.
– Oh nagyon!
– S mit mond a szívecskéje?
– A szívem? Semmit sem mond. Hanem a gyomrom, oh! az nagyon meg van elégedve.
– Határozottan, ennek a kis lánynak gyomor van a szíve helyén is, gondolá elfojtott boszúsággal Oszkár.
– De nem, mondá Viola rövid, komoly gondolkozás után. A szívem is mond valamit.
– Igazán? Hála istennek! És mit mond?
– Azt mondja, hogy mégis boldogabb volnék, ha nem egyedűl ülnék és enném itt.
– No valahára, gondolá Oszkár, elégedetten egyengetve magát. És kit óhajtana maga mellett látni az asztalnál, Violácska? tevé hozzá fenhangon.
– A nagymamát.
– Igen? mondá a meglepett fiatal úr, könnyedén elfintorítva arczát.
– Oh Oszkár úr, nem ismeri a nagymamát! Olyan derék jó asszony az, és senkije sincs a világon kívülem. Nekem sincs senkim, és nagyon szeretjük egymást. Én tartom el szegényt, mert már nagyon öreg; de, persze, nem ilyen fínom ételekkel. Milyen kár, hogy nem hoztam őt magammal!
– Biz az nagy kár! mondá az úrfi, meglehetős savanyú ábrázattal. De se baj, tevé hozzá gondolatban; majd meglátjuk, kis liba, hogy fogsz beszélni a második pohár után? Szolgálhatok még egy pohár pezsgővel? Kérdé fenhangon.
– Vajjon nem árt meg?
– Hogy ártana meg? hisz ezt a nők borának hívják.
– No akkor kérek még egy pohárral, Oszkár úr; de jó magasra tartsa az üveget, hogy nagyon gyöngyözzön. Így ni! Oh be jó volt!
– Oh nagyon jól! Szeretném megcsókolni az egész világot.
– Én is a világból való vagyok.
– Oh nem! Oszkár úr valódi mennyei angyal, hogy ily jól tartott engem.
– Hát a szívecskéje még most sem szólalt meg?
– Várjon csak, mindjárt megkérdezem, mondá a kis Viola, kipirult arczczal; csillogó szemekkel, és kezét hevesen lüktető szívére szorította. Nagyon hangosan beszél, nem értem mit mond.
E pillanatban felpattant az ajtó, s Bálint minden bevezetés nélkűl a szobába rohant.
– Nagyságos úrfi, nagyságos úrfi! kiáltott lihegve. Itt van!
– Ki van itt, te barom? kiáltott haragosan az úrfi.
– A kihez küldeni méltóztatott, tetszik tudni, felelt Bálint, egyetértőleg kacsintva a kis Viola felé, a ki szédűlt fejét ezalatt az asztalra hajtotta.
– Teringettét! erről egészen megfeledkeztem, kiáltott Oszkár, homlokára ütve.
– Pedig már itt van, mondá Bálint; csodálkozom, hogy még nem csengetett.
E pillanatban erős, ideges, hosszas csengetyüzúgás hangzott föl, mintha meg akarná kímélni Bálint urat a további csodálkozás fáradságától.
– Hova tegyem ezt a szegény leányt? kiáltott Oszkár, fejét veszítve. Nem engedhetem, hogy itt találja. Ki tudja, mit tenne vele első felindulásában? Szegény gyermek!
– Elmehetne a hátulsó lépcsőn, mondá Bálint.
– Igaz, ezen az oldal-szobán keresztül… Violácska! kiáltott Oszkár, a kis leány karját megragadva, ki ez alatt nyugodtan pihenteté az asztalon kábult fejét. Violácska! legyen olyan jó, menjen most el innen!
– Miért? kérdé a kis Viola, fölkelve az asztaltól, s mosolygó arczczal körülnézve a szobában.
– Valaki jön ide, a kivel nem szabad találkoznia, mert az nagy bajt hozna magára, nagy bajt hozna rám.
– Oh akkor sietek! kiáltott Viola, egyszerre visszatért eszmélettel. Én nem akarok bajt hozni Oszkár úrra, a ki olyan jó volt hozzám. Merre menjek?
– Csak erre, kedves Violám, ebbe a szobába; a túlsó oldalán ajtó van, mely a hátulsó lépcsőre nyílik. Onnan egyenesen az udvarra jut. Így ni. Szegény leányka! No Bálint, most kinyithatod az ajtót.
Ideje is volt már, mert a heves, ideges csengetés ezalatt egy pillanatra sem szűnt meg. Oszkárnak arra sem volt ideje, hogy a lakoma maradványait eltakarítsa az asztalról, midőn felpattant az ajtó, s Olga a szobába lépett.
A felindulás, harag, sietség, vagy a meglepetés, a félénkség, midőn először lépett egyedűl kedvese szobájába – ez vagy az tette-e? annyi bizonyos, hogy mindez érzések felváltva tűkröződtek kipirult arczán, csillogó szemében, reszkető ajkán, és oly szépnek tüntették föl, hogy a könnyűvérű Oszkár el nem tudta képzelni, miként feledhette el csak egy pillanatra is e királynői szépséget a mellett az éhes kis leány mellett?
Olga nagy felindulással rohant a szobába; látszott rajta, hogy a féltékenység vagy a harag, vagy a sértett hiúság hajtotta lépteit, s nem engedte gondolkozni a felől, a mit tesz. De mihelyt a szobába lépett, mintha egyszerre visszatért volna a meggondolás fölhevűlt agyába, megzavarodott, megszégyenült, s mintegy saját tettétől megrémülve, tétován megállt a szoba közepén.
– Örülök, kedves Olgám, hogy elfeledte haragját, s megtette az első lépést a kiengesztelődésre, mondá Oszkár udvariasan, s meg akarta fogni a kezét.
– Hagyja el! kiáltott Olga, visszarántva kezét. Ki volt itt?
– Senki.
– Senki? Azt hiszi, máskép eljöttem volna?
– Csak azért jött, mert mást remélt itt találni?
– Mit tudom én, mért jöttem el? Őrült voltam, eszemet vesztettem. Megesküdtem, hogy többé nem fogom önt látni –
– És maga keresett föl saját lakásomon. Tudtam.
– Mit tudott ön?
– Tudtam, hogy hiába tilt el magától, hiába beszél szakításról; azért mégis szeret, mégis félt – és csak ezt akartam megmutatni.
– Mit beszél? Kiszámított csel lett volna ez? Hol van az a nő? Ki volt?
– Ne nézzen szét oly villogó szemekkel, kedves Olgám, nincs már itt. Elfutott haragja elől; ámbár nem tudom, méltó lett volna-e haragjára? Csak a kis Viola volt, a virágárus leány.
– Viola?
– De nincs oka rá féltékenykedni, biztosíthatom. Megreggeliztettem – ez az egész; ott láthatja még most is a reggeli romjait. Megvallom bűnömet, azért hívattam ide – s láthatja, sikerűlt is – hogy kegyednek megmutassam –
– Ön nyomorult!
– Kedves Olgám…!
– Hagyjon el, ne nyúljon kezemhez! Ha már eddig is rég meg nem bántam volna, hogy valaha meghallgattam önt; ha eddig meg nem esküdtem volna, hogy többé nem fogjuk egymást látni: ez az egy lovagiatlan tette elég, hogy kiöljön szívemből minden érzést ön iránt.
– Olga, hallgasson meg!
– Hagyjon el, egy perczig sem maradok többé itt! Megmondtam önnek, többé nem akarom önt látni, s most újra ismétlem. Hogy esztelen fölindulásomban megfeledkeztem egy pillanatra eskümről, hogy sikerűlt önnek lovagiatlan fogása által meglepni gyöngeségemet s a tőrbe csalni: ezt köszönöm önnek, ez által sokkal könnyebbé tette esküm beváltását. A mit a szégyen, a bűnbánat talán nehezen tehetett volna, azt sokkal könnyebbé fogja most tenni a megvetés. Bocsásson, több szavunk nincs egymáshoz az életben.
A felindult nő az ajtó felé fordúlt, de nem volt szükséges kinyitnia; előbb felpattant, mintsem odáig ért volna, s Bálint, most már valóban rémült ábrázattal, a szobába rohant.
– Épen most csengetett. Bebocsássam? kérdé lihegve.
– Ki csengetett? kiáltott Oszkár.
– Beregi úr.
– Nagy ég! férjem! sikoltott Olga.
– Épen jókor, dörmögött kétségbeesetten Oszkár. Bocsásson meg asszonyom, tevé hozzá fenhangon, erre nem mehet ki. Minden megvetése daczára, melyet most irántam nyilvánított, kérnem kell, hogy legyen szíves e mellék-szobát választani. Túlsó ajtaja a hátulsó lépcsőre vezet, honnan észrevétlenül az udvarra juthat. Erre kérem.
– Megérdemlettem e büntetést! sóhajtá a megrémült Olga, s gyorsan az oldalszobába rohant. Oszkár becsapta utána az ajtót, s úgy vélte, mintha valami halk sikoltást hallana mögötte. De nem volt ideje fejét törni fölötte; Bálint ezalatt kinyitotta az ajtót, s Beregi úr nagy zajjal e szobába rontott.
– Reménylem, nem háborgattalak valami édes kalandban! kiáltott hangos nevetéssel e jól táplált, piros arczú, kedélyes úr.
– Oh nem – épen nem –
– Hahaha! kaczagott Beregi úr, még nála is szokatlan kedélyességgel. Meg van zavarodva – a hős Oszkár meg van zavarodva – ejnye! ha tudtam volna –
– Nincs semmi tudni valód.
– Nincs-e? Ugyan ne képmutatóskodjál. Hát itt az asztalon a lakoma maradványai – he? Egyedűl pezsgőztél, he?
– Egyedűl.
– Nem hiszem. Egyedűl csak a német iszik. Csak társaságban lehet jól inni – tudom – magam is épen egy kedélyes pezsgős reggeliről jövök. Nem látszik meg rajtam?
– Nagyon!
– Egy kissé keresztben áll a szemem – he? Se baj! azért nem vagyok ittas. De ne gondold ám, hogy én is nőkkel pezsgőztem, mint te – te írigylendő kópé!
– Hát bánom is én! Miért nem pezsgőztél te is nőkkel?
– Mit gondolsz? Nekem feleségem van otthon; jó, hű kis feleségem –
– Ne kiálts úgy! mondá ijedten Oszkár, mert az ajtó mögött mozgást és elfojtott sikoltást vélt hallani.
De Beregi is meghallotta.
– Ahá! megriadt a kis madár! kiáltott ittas örömmel. No csak ne féljen kis galamb, folytatá az ajtónak fordúlva; nem fogom sokáig zavarni turbékolását. Mindjárt elhordom magamat, látom, alkalmatlan időben jöttem.
– Te Oszkár, folytatá sugva, nagy szívességet tehetnél velem.
– Mi az?
– Mutass be Dulcineádnak. Szeretnék veletek mulatni.
– Mit gondolsz?
– Vagy talán tisztességes nő?
– Ugyan mit beszélsz – azaz hogy – senki sincs itt.
– Senki? Majd mindjárt meglátjuk. Benézhetek az oldalszobába?
– Megállj szerencsétlen!
– Beregi!
– Most már azért is látni akarom, kiáltott Beregi, az ittasok makacsságával. Ez a zavarod gyanússá tesz. Talán ismerős alak?
– Megállj, az égre!
– Egyre gyanúsabb! Bocsáss! Látnom kell a bezárt madarat.
E pillanatban megnyílt az oldalszoba ajtaja s küszöbén halványan, nyugodtan ott állt a kis Viola.
– Viola! kiáltott Oszkár nagy meglepetéssel.
– Mit akar velem uram? kérdé a kis Viola, Beregihez fordúlva, s betéve maga után az ajtót.
– Bocsánat, mondá ez hebegve és megszégyenülten. Mámoros izgatottsága elrepült a fiatal leány megjelenésére. Bocsánat, mondá zavartan; illetlenül viseltem magamat. – Oszkár barátom majd megmagyarázza – a pezsgő – ne vegye rossz néven, kisasszony – meg ne mondja a feleségemnek – ajánlom magamat.
– Hát maga itt volt Violácska? Kérdé bámulva Oszkár, miután a megzavarodott Beregi sok keresés után megtalálta kalapját, s ismételt bocsánat-kérések közt elhagyta a szobát.
– A túlsó ajtó be volt zárva, nem mehettem el, felelt a kis Viola. A másik is itt van.
– Hol? kérdé zavartan Oszkár.
– Hát itt az oldalszobában. Mindent hallottunk, a mit beszéltek. Én is hallottam. Bizony Oszkár úr, nem szépen viselte magát.
– Csak leczkézzen kis Viola, megérdemlem.
– Elment már az az úr?
– Igen, ott fordúl be a sarkon, mondá Oszkár, kinézve az ablakon.
A kis Viola az oldalszobához sietett és kinyitotta ajtaját, melyen Olga sápadtan kilépett.
– Köszönöm! suttogá halkan, gyorsan, keblére szorítva a kis Violát; aztán egy oly lesujtó pillantást vetve az ablak mellett gunyasztó fiatal úr felé, melynek jelentését lehetetlen volt félreérteni, – gyorsan, minden szó nélkűl elhagyta a szobát.
Oszkár egy ideig bamba tekintettel bámult utána; aztán lassankint magához tért kábultságából, arczára visszatért rendes könnyelmű kifejezése, s végre nevetve vállat vont.
– Annál jobb, úgyis régóta óhajtottuk e szakítást mind a ketten.
Szeme a kis Violára esett, a ki ezalatt vállára vetette szegényes nagykendőjét, s üres kosárkájával készült elhagyni a szobát. És amint nehány percz előtt el nem tudta képzelni, miként feledhette el Olga királynői szépségét e mellett az éhes kis leány mellett, most viszont csodálkozva kérdezte magától, hogyan tudott ez üde, kedves gyermek mellett csak egy pillanatig is a megunt nő hervadt bájaira gondolni?
– E kalandnak sokkal édesebb vége lehet, mint előre terveltem, gondolá elégedetten. Violácska, fordult aztán a távozni készülő leányhoz, nézze csak, a fogoly és a pezsgő jó része még az asztalon van. Nem volna kedve folytatni a reggelit?
– Köszönöm, már jóllaktam, felelt mosolyogva a kis Viola, és módos bók után a faképnél hagyta az elámult fiatal urat.
HERVADT KOSZORÚK.
I.
Ha végig ment az útczán, viseltes ruhájában és télen-nyáron egyaránt vállára vetett koczkás nagykendővel, melynek foszlányos széleit merész önámítással csipkés szegélynek szerette tekinteni: senki sem mondta volna róla, a ki nem ismeri különben, hogy évek előtt ez a szegény kopott alak fényesen világított termekben ragadott lelkesűlésre ezreket meg ezreket és villanyozott őrjöngő tapsra ezer meg ezer tenyeret. De szerencsére a kis városban, melynek útczáin most e sokkal szerényebb alakban és csipkés szegélyű nagykendőjében szokott feltűnni, minden ember ismeri múltját s múltja kedveért becsűli jelenét. Ha emelt fővel, kimért léptekkel elhalad a kávéház előtt, az ablakban ülő törzsvendég leteszi újságát, félre tolja kávés findzsáját, s oldalba lökve a tekéző asztal szemlélésébe merűlt szomszédját, egy szemvágással jelentősen figyelmezteti az elhaladó alakra; a pinczér kiáll a kávéház ajtajába, s asztalkendőjével porolva csizmáit, elmondja a mellette állóknak rövid és merész körvonalokban a nyugalomba vonúlt nagy művész biographiáját. Nem messze innen, a szomszéd útczában borbély-műhely előtt halad el; az öreg mester az ajtóból köhögéssel figyelmezteti benn dolgozó segédjeit s megdolgozott vendégeit, egyszersmind kissé félre állva a világosságból, hogy senkit se foszszon meg az érdekes látványtól; a vendégek előre nyújtják a törűlköző és szappan hullámaiból fejeiket, Aesculap czéhen kívüli tanítványai feltartják borotváikat – – minden hallgat és szünetel, míg az elhaladó nevezetes alak árnya végig nem suhan a bolt üvegajtaján – – aztán újra megered a fenés, kenés, vakarás, fecsegés – – mindenki elmondja századszor és ugyanannak, kinek százszor elmondta, a nagy művészt jellemző érdekesebb adatokat, s ha véletlenűl akad egy-egy vidéki ember, ki vigyázatlanúl elárulja tudatlanságát, vendég, borbély neki esik, egy lélekzet alatt elmondva Lombi Loránt, a nagy hegedűművész kimerítő életrajzát, úgy hogy füle zúg a sok beszédtől s szeme elkáprázik a szappanhabtól, melylyel a fontos kérdésben egészen elmerülő borbély túlságos bőven ellátja, míg nyakát veszedelmesen csiklandozza szórakozott borotvájával.
Lombi Loránt látja, érzi, tudja a közfigyelem nyilvánulásait, s a nagy embereket rendesen jellemző szerény öntudattal fogadja. – Nem teszi magát, mintha semmit sem látna: ez álszemérem volna és sértő a közönségre, melynek kegyét pedig Lombi Loránt, mint minden művész, nem kevésre becsűli. De nem is mutat valami nagy örömet, gyermekes elragadtatást: ezt tegyék a kisebb tehetségek, melyek ritkán jutnak egy kis ünnepeltetéshez; nem csoda, ha aztán nem tudnak hova lenni örömükben. A ki megszokta a dicsőséget, annak szeme nem káprázik el sugarától. Lombi Loránt nyugodt mérséklettel és kellő elismeréssel fogadja a nevezetes emberek törvényes adóját, a közfigyelem nyilvánulását, s épen úgy nem teszi ez őt elbizottá s nem hozza zavarba, mint az uralkodót alattvalói hódolata.
Hozzá szokhatott már az ünnepeltetés minden fajához, kezdve a viharos tapsoktól és repülő koszorúktól egész a pinczéri és borbélyi panegyrisekig. Ha azok nem vették ki sodrából, hogyan hoznák zavarba most ez utóbbiak, a suttogások, az ajtókon és ablakokon utána kandikáló kíváncsi arczok? Jól tudja ő azt, hogy az útczán nem mehet végig a nélkűl, hogy meg ne bámulják, nevét suttogva utána ne mondják, útjában az ablakokat ki ne nyitogassák. Úgy hozzá szokott már, hogy lépteit is ez állandóan kísérő moraj hullámzásához alkalmazza, mint katona a dobpergéshez, s talán meg kellene állnia, ha egyszerre minden elcsendesűlne körűlötte. Nem csak itt, e félreeső kis város egyhangú útczáin tapasztalja ezt, hol különben egy sárba rekedt szekér is népcsődületet okoz s nevezetes mozzanatot képez az útcza krónikájában; hanem volt idő, hogy világvárosok útczáin, a hömpölygő néptengerben, a robogó kocsik és kiáltozó emberek zajában varázsvesszőként hatott megjelenése, melyre a tenger torlódó hullámai lecsillapodtak s kétfelé válva útat nyitottak a mindenkitől ismert, ünnepelt művésznek. Ah! szép idők voltak azok! Miért is nem tartottak örökké? Ah! miért van múltja az időnek?
Hej! ha az az idő helyesebben volna berendezve s hajtogatásából kitörölnék a múltat: Lombi Loránt most nem e kis város útczáin járna tétlen nagyságában. Ha múlt idő nem volna, most is diadalmenetben járná be a haza és a külföld városait, jöttét előre jelentenék az újságok s érdekes anekdotákat közölnének felőle, hangversenyeit óriási falragaszok hirdetnék, tömegesen tódulna a közönség meghallgatására, tapsokkal fogadnák, koszorúkkal üdvözölnék, virágokkal halmoznák, lelkesűlt hölgyek kendőiket lobogtatnák, elragadtatott urak botjaikkal vernék a padlatot, költők dicsőítő verseket írnának hozzá, fiatal leányok ábrándoznának utána, érettebb hölgyek estélyekre hívnák, előkelő urak barátkoznának vele, a dicsőség napja sugározná körűl fejét, aranyozná meg erszényét…
Hajh! de az idő elmúlt, a jelen nem a múlt. A tapsok elhangzottak, a koszorúk elhervadtak, az ábrándok szétfoszlottak. Az ifjú művész hullámzó fürtjei hol kihulltak, hol megőszűltek, ruganyos ujjai meglazúltak, daliás termete összehajlott, villogó szeme fényét hagyta. A dicsőség napja távolról, a múlt idők sűrű ködén keresztűl küldi már csak sugárait… hajh! nem melegítenek már azok, halavány a dicskör, melyet bágyadtan feje körűl vonnak, aranyozó erejüket pedig tökéletesen elvesztették.
Ha múlt idő nem volna, Lombi Loránt most sem kényszerűlne ez egyhangú kis városban vonni meg magát, hova tíz év előtt költözött dicsősége emlékével, hegedűjével és hervadt koszorúival. Egyebe nem volt. A hírlapokat, melyek hajdanában dicsőítésével voltak tele, gondosan eltette, de a bankjegyeket, melyeknek nagy tömege még ékesebben hirdette dicsőségét, nem őrizé meg oly lelkiismeretesen. A rég elhangzott tapsok még egyre csengtek fülében, de a csengő aranyokon régen túladott. Új lakhelyére nem hozott egyebet elmúlt hódításaiból, mint neve dicsőségét, s ezt kellett most úgy tőkésítenie, hogy kamataiból megélhessen.
A név dicsősége igen szép dolog és a halhatatlanság reménye nagyratörő lélekre igen vigasztaló, de nem elég substantiális arra, hogy belőle ruhát, csizmát lehessen készíteni, s a gyomor kíméletlen követetéseit kielégíteni. Lombi Loránt csodálkozva tapasztalta, mennyi mindenre van szüksége az embernek, ha élni akar. Ezelőtt ilyesmit, nem vett észre. Dicsősége mámorában elszokott a számítástól, nem vette észre, hogy valamire szüksége lehet, mert soha sem érezte a szükséget. Vágyak nem gyötörték, mert támadásuk első pillanatában kielégítést nyertek, kívánságai nem voltak, mert bőségében nem maradt kivánni valója. Annál több lett most. Az élet sok apró szüksége egészen megzavarta. Azt sem tudta, melyiknek tegyen előbb eleget, s ha itt egy hiányt nagy nehezen betakart, amott egy fordulóra tízet is talált, mely még hangosabban kiáltott takaró után. S mindezen apró szükségnek az a megfoghatatlan sajátsága volt, hogy pénz nélkűl nem lehetett elcsitítani. Pénz, pénz és pénz kellett valamennyinek. Ha ezt tudta volna akkoriban, mikor még tele marokkal szórta pénzét a szélbe! Ha visszabűvölhetné legalább egy parányi részecskéjét!
Eleinte sopánkodott e fölött, de jó korán belátta, hogy ezzel ugyan vissza nem szerez semmit. Akár pelyhet ereszszen neki a forgó szélnek s azt akarja aztán elfogni! Lombi Loránt nem akart a szél szárnyain repűlő pehely után futni, hanem megpróbálta, ismét új pénzt szerezni. Hiszen oly könnyen ment az valaha.
Most azonban kissé nehezebben ment. Vagy az ízlés változott, vagy a pénz fogyott: elég az hozzá, az emberek sokkal rosszabbúl fizették a művészetet, mint azelőtt, ezerszer rosszabbúl. Megkísérlé órákat adni a zongora- és hegedűjáték művészetéből. Kapott is elég tanítványt, már a mennyi a városkától kitelt; mert a polgárok nagyra voltak vele, hogy magzatjaik ily nagy hírü művész vezetése mellett lépnek a zene múzsájának templomába. Hanem bizony nem fizették fényesen; a mennyi összegért most egy órát adott, azért hajdanában hangversenyeire még karzati jegyet sem kaphattak volna. Lombi Loránt e mellett nagyon komolyan vette feladatát s kemény összeütközésekbe jött részint növendékeinek merev ujjaival és makacs füleivel, részint a nagyralátó papák és mamák hiúságával. Valamennyi tanítványát tökéletes művészszé akarta képezni, a miben ugyan találkozott a gyöngéd szülők kívánságával, de rögtön el is tért tőle; a mennyiben ezek valósággal teljesülve is látták a mester óhajtását s kedves csemetéikben bevégzett művészeket szemléltek, míg Lombi Loránt kereken és zordonan kijelenté ellenkező véleményét, sőt a szülők kimondhatatlan irtózatára legtöbbször azon állat nevével jellemzé az apró művészek tehetségét, mely állat a természetrajzban inkább türelménél, mint művészeti énekénél fogva érdemel megemlítést.
– Ha ilyennek tartja fiamat – mondá az elkeseredett mama ilyenkor s borzongva ejté ki az említett türelmes állat harmoniátlan nevét – ha ilyennek tartja fiamat, úgy kár lesz tovább is rá pazarolni nagy művészetét.
– Magam is épen ez ajánlatot akartam tenni – felelt Lombi Loránt. – Valóban kár érte fizetni, ámbár elég keveset fizetnek.
– Elég ez egy – szamárért, – viszonzá a sértett szülő keserű gúnynyal, s némi titkos elégtétellel, hogy e kétértelmű kifejezés által fínoman Lombi Loránt fejéhez vághatta a botrányos állat nevét.
És így történt, hogy a növendékek rohamos gyorsasággal megfogytak, s Lombi Loránt hírneve épen nem emelkedett. «Lehetett valaha jó előadó művész – mondák a megbántott szülők, – de rossz mester, mert nem képes kiismerni a növendékek képességét; pedig ez a fő.» A kevés tanítványnyal, ki megmaradt vezetése alatt s valamire mégis tudott menni, Lombi Loránt nehány hangversenyt próbált rendezni, melyeken maga is fellépett, gondolván, hogy így is könnyít valamit nehéz helyzetén. A hangversenyek fényesen sikerűltek, minden számot ismételni kellett, Lombi Loránt koszorút kapott, két kisasszonyt bokrétákkal tűntettek ki, a helybeli újság hosszú műismertetést közölt a fényes zene-estélyről – és Lombi Loránt régi dicsőségének emlékei közt elfelejtette, hogy a hangversenyző úrfiak és kisasszonyok összes rokonsága ingyen részesűlt a műélvezetben és a valósággal fizető közönségből oly kevesen fértek be, hogy a befolyt összegből a jegyszedő öreg asszonyok díját sem lehetett kifizetni, mi ezen öreg hölgyek részéről több látogatást, nehány viharos jelenetet s több nem igen megtisztelő czímet vont Lombi Loránt fejére.
Ezek daczára azonban Lombi Loránt hírneve tíz év múlva is azon teljes fénynyel ragyogott a városban, mely beköltözése első napján kápráztatá el szemeit. Ismerte mindenki, az útczán megnézte mindenki, büszke volt rá mindenki; s ha egyik-másik polgárnak idegen földről látogatója jött, ki a város nevezetességeit látni óhajtotta, házi gazdája karon fogva a térre vezette, hol Lombi Loránt szokott csipkés szegélyű nagykendőjében sétálni, s megmutatta személyében a város legnagyobb nevezetességét. Lombi Loránt e köztisztelet viszonzásaúl néha-néha leereszkedőleg részesítette a közönséget művészete élvezésében s minden sátoros ünnepen egy solo-t játszott a templomi zenekarban, mely alkalomkor a helybeli újság zene-referense sohasem mulasztá el megjegyezni, hogy Lombi Loránt, a nagy hegedű-művész, ki fényes diadalmi pályája után kies városunkat választá aggkora hajlékáúl, tegnapi solója által egy új fényes levelet csatolt halhatatlan babérjaihoz.
A babérok halhatatlanok lehettek, hanem Lombi Loránt sokszor szomorúan volt kénytelen tapasztalni, hogy az ember nagyon is halandó, és sok mindenfélére van szüksége, ha mégis élni akar. Művészi büszkeségét azonban csorba nélkűl fentartotta és soha, legnagyobb nyomorúságában sem tett semmit, mi a művészi név tiszta tűkrére csak egy lehelletnyi árnyat is vonhatott volna. Hej pedig sok nyomorúságot látott az a kis hátulsó udvari szoba; és a szoba falán szép sorban függő szalagos koszorúk sokszor adhattak hálát az istennek, hogy koszorúknak születtek és nem embernek, ki koszorút kap. Hanem ezt nem tudta más, csak ők maguk. A csipkés szegélyű nagy kendő mindennap megjelent az útczán, és senki sem tudta, micsoda keserűséget föd el a szívben. Az igaz, hogy nem is kérdezte senki. A polgártársak büszkék szoktak lenni a nevezetességre, mely körükben él, s a nevezetességre hagyják, a megélés módját keresni.
Lombi Loránt élt – ezt senki sem tagadhatta; hogyan élt – ezzel meg senki sem törődött, a mit különben nem is vett volna jó néven. Büszke volt, nem kért semmit; méltóságát megőrizte, a közönség tiszteletét megkívánta, de nyájassággal, leereszkedéssel viszonozta. Sőt annyira ment leereszkedése, hogy még Csicsa Miskát is, a czigány banda primását, kifogástalan udvariassággal fogadta szobájában s egyetlen székére ültette, míg maga az ágyra telepedett.
– Mi jót hozott, Csicsa? kérdé leereszkedő nyájassággal, jobbjának könnyed legyintésével jelentve, hogy csak maradjon székén, mert ez a vendéget illeti, akárki az a vendég.
Derék, jól táplált barna úr volt Csicsa, elegáns fekete ruha feszűlt meg izmos tagjain, arany gyűrűk villogtak ujjain, vastag arany láncz himbálódzott kerek hasa fölött, fínom tajték szopókát tartott ujjai közt, de a szivart világért sem merte volna szájába fegni ez éhes tekintetű szegény öreg ember előtt, ki kopott ruháiban oly méltósággal ült ágyán, mint a király trónusán.
– Szóljon bátran Csicsa, ne legyen elfogúlt, biztatá jóakarólag Lombi Loránt a lelkendező barna urat. Mi jóval jött? Miben lehetek szolgálatára?
Végre megemberelte magát Csicsa úr és hosszas gondolkozás után meghúzogatva ujjain a gyűrűket, megránczigálva mellényét, s minden ok nélkűl háromszor megnézve óráját, lábait díszesen, de igen kényelmetlenűl megfeszítette s a következő szavakkal vezeté be mondandóját:
– Szép idő van.
E furfangos bevezetés után, mely tág értelménél fogva igen alkalmas volt, hogy bárminő tárgy előbeszédeűl szolgáljon, s a hallgató érdekeltségét felköltve, figyelmét a sejtelmek beláthatatlan tengerére csábítsa: Csicsa úr nagyot lélekzett, s szónoki fogással élve, rövid szünetet tartott.
– Nagyon szép idő, mondá Lombi Loránt leereszkedő jóakarattal, világosan mutatva, hogy a szép időt oly közös jótéteménynek tekinti, melyet egyaránt élvezhet művész és czigány muzsikus.
– Jó idő lesz a temetésre, folytatá Csicsa úr.
– A temetésre? kérdé Lombi Loránt, kissé meglepetve e váratlan szónoki fordulat által.
– Ma temetjük szegény Peták Danit, a banda első hegedűsét. Nem tetszett hallani, hogy meghalt szegény Peták Dani?
– Nem, nem hallottam, mondá Lombi Loránt hidegen és tartózkodólag. Kissé merész dolog is volt, föltenni róla, hogy egy czigány muzsikus haláláról tudomása legyen. Tartózkodóbb lett nyájasságában, de nem haragudott; hiszen ez egyszerű embertől, a szegény Csicsától nem vehette rossz néven, ha saját bajáról azt hiszi, hogy a magasabb regiókban is megérzik.
– Igenis, meghalt – folytatá Csicsa úr búskomolyan – nincs már első hegedűsünk, nagy híja lesz a bandának. Pedig oly jó keresetünk volt. Baj, baj, nagy baj.
– Sajnálom, mondá Lombi Loránt ismét visszatérő jóakarattal. Nagyon sajnálom, és szívesen segítnék, ha tehetném.
– Igazán? kérdé hirtelen a barna úr oly nagy örömmel ugorva föl székéről, mely tekintve Peták Dani szomorú halálát, határozottan ellenkezett egy temetési nap gyászával.
– Valóban segítnék, ha módomban állna, mondá Lombi Loránt vontatva, mert barna vendégének megfoghatatlan öröme és hirtelen felugrása épen nem volt ínyére.
– Módjában áll, nagyon is módjában áll, kiáltott Csicsa úr, heves taglejtései által még inkább fölgerjesztve Lombi Loránt titkos méltatlankodását. Nagyon jó keresetünk van – minden este el vagyunk foglalva – megduplázom Peták Dani fizetését – az úr hegedű-művész –
– Annak mondtak, vágott közbe Lombi Loránt fagyosan, sejtve, de magának sem merve megvallani az összefüggést Csicsa úr szakadozott fölkiáltásai között.
– Elfogadja hát? Kezet rá! kiáltott az elragadtatott barna úr, örömében annyira megfeledkezve minden világi tekintetről, hogy valósággal Lombi Loránt felé nyújtá kesztyűtlen kezét.
– Mit? kérdé Lombi Loránt mereven és mozdulatlanúl.
– Hát – az első hegedűs helyét bandámban, felelt Csicsa úr, fokozatosan leeresztve fölemelt hangját és kinyújtott kezét, a mint az elszörnyedt öreg ember szótalanúl fölemelkedett ágyáról.
Hosszas szünet következett. Lombi Loránt némán állt az ágy előtt, egyedűl rövid szaggatott lélekzete által tudatva, hogy a szörnyű villámcsapás még hagyott benne valami életet. A barna úr ez alatt igen kényelmetlenűl kezdte magát érezni; gyűrűit össze-vissza cserélte ujjain, s szórakozottságában vagy zavarában kivonta mellényzsebéből vaskos arany óráját és úgy fölhúzta, hogy minden lánczát, kerekét összetörte s örökre használhatatlanná tette.
– Fényes kereset – megduplázom a fizetést, mormogott Csicsa úr biztató és mentegető hangon.
– Ennyire sülyedtem! kiáltott végre Lombi Loránt oly fájdalommal és keserűséggel, hogy Csicsa úr most már valósággal nem tudta, melyik lábára álljon?
– Engedelmet kérek, nem akartam megbántani, dupla fizetést ígértem, mondá aztán bűnbánó meghunyászkodással.
– Peták Dani utódja! kiáltott Lombi Loránt.
– Dupla fizetéssel, tevé hozzá a sötét barna kísértő, az alkudozás megkezdésének vevén Lombi Loránt keserű fölkiáltását.
Lombi Loránt körűlnézett a szobában, fegyvert keresve, melylyel szörnyű bántalmáért méltó megtorlást vegyen. Fegyver nem ötlött szemébe, de látta Csicsa úr jó akaratú biztatástól sugárzó ábrázatát, melyen az ijedtség, alázatosság, pártfogás, tisztelet és jóakarat oly kellemes kifejezésben egyesűlt, hogy minden vonása ezt látszott kiáltani: Dupla fizetés! – Nem, ez nem lehetett szándékos sértés, nem kiszámított megalázás, gondolá Lombi Loránt. Keserűsége és haragja lassankint elsímúlt, helyét a leereszkedő szánakozás foglalta el, a mint a czigány furcsa vegyületben mosolygó és ijedező arczára tekintett. Mit tudja ő szegény, mit tett? Képes-e ő fölfogni, mi a művész? Szemében csupán hegedűsök vannak; az ő baja, de nem hibája, hogy nem tud különbséget tenni Peták Dani és Lombi Loránt közt.
Lassankint kialudt Lombi Loránt szemében a harag tüze s helyében a fájó szánakozás szelid világa csillogott. Sőt előbb elkékűlt ajkai körűl gyenge mosoly is játszadozott, midőn megfogta a még mindig riadtan mosolygó és dupla fizetésről mormogó Csicsa kezét, és a szoba túlsó végére, a falhoz vezette.
A falon díszes sorban függtek a kisebb-nagyobb koszorúk, hosszú, széles selyemszalagokkal, arany betűs feliratokkal. Lombi Loránt megállt előttük, s baljával Csicsa kezét fogva, jobbjával az első koszorúra mutatott.
– Ez volt első koszorúm, gyermekkoromban kaptam, midőn első hangversenyemet adtam, mondá ünnepélyes hangon. A város hölgyei nyújtották át bársony párnán, zöld szalagjára arany betűkkel van a nevem írva, s azon remény, hogy e név valaha be fogja tölteni a világot.
A barna férfiú álmélkodva nézett a zörgő levelű koszorúra; kezébe fogta a lelóggó selyem szalagot, s míg ezt műértőleg morzsolá ujjai közt, a rajta levő feliratot iparkodott elolvasni, elfeledve a jelenet ünnepélyes hatása alatt, hogy az írástudományba csak igen tökéletlenűl van beavatva.
– Az első koszorú reménye beteljesedett, folytatá Lombi Loránt még ünnepélyesebben, tovább vonva barna vendégét s a második koszorúra mutatva. Ezt a koszorút a hildenhausen-sonderburgi uralkodó herczeg sajátkezűleg dobta nekem, midőn Hilden-Hausen-Sonderburgban léptem föl az udvari színházban.