Elbeszélések

Csicsa a második koszorú széles selyem szalagját is megmorzsolá ujjai közt, mi alatt kábúltan nézett a sárga poros levelekre, s öntudatlanúl, de siker nélkűl iparkodott elméjébe vésni az épen most hallott kimondhatatlan idegen nevet.

– A harmadik koszorút – folytatá Lombi Loránt, tovább vezetve az álmélkodó barna férfiút – egy főrangó hölgy-intézet növendékei nyújtották át testületileg. – A negyediket – ötödiket – és így tovább-tovább – a mint Don Ruy körűlvezette Carlos királyt őseinek képei előtt, akként mutatta be Lombi Loránt megilletődött vendégének koszorúit, mindegyiknek elmondva történetét s Csicsa kezébe adva a szalagokat. A megbolygatott koszorúk száraz levelei zörögtek, mintha a feltámasztott emlékek szél gyanánt rezegtetnék a hosszas álom, pihenés után; egy-két levél a földre hullt; Lombi Loránt kegyelettel fölemelte onnan s gondosan az asztalfiókba zárta, sárguló írások és hírlapok közé. Csicsa néma álmélkodással hallgatta végig a koszorúk történetét, megfogta szalagjaikat, ujjai közt morzsolta, megkísérlé elolvasni felírataikat, míg lelkében azon homályos sejtés kezdett határozottabb alakot ölteni, hogy ennyi koszorúval szemben nem ártana újra és erősebben hangsúlyozni a dupla fizetést, a mit halkan és félénken azonnal meg is tett.

– És most – fejezé be Lombi Loránt, a mint az utolsó koszorú száraz leveleinek zörgése elhallatszott – és most Csicsa, megbocsátom vakmerőségét. Bizonynyal nem tudja kivel beszél, azért merte ajánlatát tenni. Most azonban láthatja, hogy a művész, kinek ily koszorúi vannak, nem állhat be egy czigány bandába hegedűsnek.

A meglepett barna férfiú akart még valamit hebegni dupla fizetésről, de Lombi Loránt határozott, bár kegyes kézlegyintéssel jelenté, hogy a kihallgatásnak vége van. Csicsa úr óriási erőfeszítések után felhúzta keztyűit, kivette óráját, füléhez tartotta s fejcsóválva győződött meg, hogy nem jár; de azért mégis figyelmesen megnézte, s miután háromszor sikertelenűl belekezdett valami búcsúzó szónoklatba, a harmadik kísérlet után lassan kihátrált az ajtón.

A mint Csicsa úr kilépett a ház kapuján, s megigazgatva ujjain a gyűrűket és zsebébe rejtve ismét lehúzott keztyűit, épen tovább akart indulni, nagy zörgéssel fordult be az útczába egy ekhós szekér és közvetlenűl ama kapu előtt állapodott meg, hol Csicsa úr végezte úti előkészületeit.

– Ez a bárány-útcza tizenötödik száma? kiáltott az ekhó alól egy éles nőnemű hang.

– Ez hát, mordult vissza üléséről a subás kocsis. Csak van szemem.

– Kend nem ismeri a számokat, visított ismét a nőnemű hang. Kérdezze meg azt az urat a kapu előtt.

– Azt mondja az asszonyság, kérdezzem meg az urat, mondá a subás kocsis mogorván, Csicsa úr felé fordulva.

Csicsa úr, kinek igen hízelgett, hogy valóságos úrnak tekintik s vitatás nélkül fölteszik róla az arab számok ismeretét, e felszólításra a kapu felé fordúlt s tudományos arczkifejezéssel kezdte tanulmányozni a ház falára mázolt számokat.

– Kérdezze meg az úrtól, itt lakik-e Lombi Loránt? sivalkodott ismét türelmetlenűl a nőnemű hang.

– Igenis itt lakik, épen tőle jövök, kiáltott Csicsa úr, örvendve, hogy ilyen könnyen átesett a nehéz számtani feladaton.

– Hajtson be az udvarra, sivított a nőnemű hang. A kocsi megfordult s a nyitott kapun keresztűl, visító tartalmával együtt, az udvarra döczögött.

Csicsa úr most már tovább mehetett volna ugyan, de zenészi kíváncsiságát nagyon felgerjesztvén a sivító hang, megállt a kapu előtt s várta a szekér rejtelmeinek kitárulását. Ha azonban valami vonó vagy fuvó hangszert gyanított a szekérben, úgy nagyon csalódott várakozásában, mert nem jött belőle napfényre egyéb, mint egy igen öreg és igen vézna asszonyság, félúrias ruhában és kőkorbeli főkötővel, azután két kis láda, egynehány kosár, egy csomag ágynemü s végre egy szegényes öltözetű kis leány, kit Csicsa úr hirtelenében tizenkét-tizenhárom évesre becsűlt.

Ennyit látott Csicsa úr és nem többet. Láthatta Lombi Lorántot is, a mint szobája ajtajába lépett, összecsapta kezeit s vendégeihez sietett. Még azt is láthatta, hogy hirtelenében pár szót váltott a kőkorbeli főkötős vézna asszonysággal, mialatt jobbra-balra kapkodta kezeit, melyeket a kis leány erővel meg akart csókolni. Erre mindnyájan ládástúl, kosarastúl, ágyneműstől a szobába mentek, és Csicsa úrnak nem maradt egyéb látnivalója, mint a subás kocsis, a mint mogorva arczczal jártatta az udvaron lovait.

Lombi Loránt ezalatt vígasztalan arczkifejezéssel iparkodott szűk szobájában elhelyezni a megérkezett holmit, míg a vézna asszonyság, elfoglalva az egyetlen széket, lélekzetvétel nélkül igyekezett egy drámai szerkezetű monologban minden lehető kérdésre megelőzőleg felelni.

– Hogy ki vagyok? Hát özvegy Harcsa Mihályné asszonyság vagyok, a férjem asztalosmester volt, húsz év előtt halt meg vízibetegségben. Hogy micsoda módon ismerkedtem meg az úr unokahugával? Hát csak úgy, hogy anyja özvegysége óta a házamban lakott, ott betegeskedett, ott is halt meg. Hogy hagyott-e valamit hátra? Hát bizony csak azt a kis holmit, a mi itt van ni; elhoztam mind, egy darabját se tartottam vissza, pedig adósom volt az utolsó hónapi házbérrel. Hogy miért hoztam az úrhoz ezt a kis árvát? Hát csak azért, mert nincs ezen a világon senkije, és semmije az úron kívül. Hogy honnan tudom én ezt? Hát a boldogult édes anyjától, a ki sokszor eldicsekedett vele, hogy van neki egy Lombi Loránt nevű rokona, nagy művész, híres muzsikus, gazdag ember, itt meg itt lakik, és bizonyára nem fogja elhagyni kis leányát, ha nem lesz többé édes anyja. Hogy hát ez nem egészen igaz, mert lakásából ítélve, az úr nem látszik valami gazdag embernek. A bizony meglehet, de azért ezt a szegény kis lányt nem fogja az útczára tenni? Hogy miért nem tartom én el magam? Mert nekem nincs miből, szegény vagyok, sok gyerekem van, azt se tudom, hogy éljek el napról-napra? Hogy mit tegyen az úr evvel a szegény kis féreggel? Hát bizony csak nevelje fel, ha van lelke az úrnak, mert különben megveri az isten. Mariska, csókolj kezet a bácsinak, és jól viseld magadat, ha azt akarod, hogy szeressen.

A kis leány elfogta Lombi Loránt vonakodó kezét és megcsókolta. Lombi Loránt szólni akart, de maga sem tudta, mit mondjon; hosszú ideje pedig nem maradt a gondolkodásra, mert a vézna asszonyság, megelégedéssel tapasztalván a rokoni jó egyetértést, melyet a kézcsók által teljesen biztosítottnak látott, újra fölvette a drámai monolog fonalát.

– Hogy meddig maradok itt? Bizony még ma este szeretnék haza menni; kocsimat csak egy napra fogadtam fel, a kocsisom pedig nagyon goromba ember, nem férnék meg a szájától, ha éjszakára is itt tartanám. Ne tessék tartóztatni, semmi esetre sem maradhatok. Hogy tartozik-e valamivel a kis Mariskáért? Bizony tartozik; én tartom anyja halála óta, az útiköltség is csak miatta van, mert bizony a nélkül soha sem jöttem volna ebbe a városba. Hogy most nem tudja megadni? Nem is azért kérdeztem, mintha meg akarnám venni az úron. Elvárok vele akár meddig, sőt azt se bánom, ha örökre adósom marad. Hogy jó apja akar lenni a kis Mariskának? Azt el is várom. Hogy meg fogom-e valamikor látogatni? Hát biz azt nem tudom, majd megválik idővel; egyszer csak, meglehet, betoppanok ide s megnézem, mivé nevelte ezt a kis leányt? Hogy szívesen fog látni? Reménylem is, különben most ne tessék tartóztatni, mert csak etetünk és mindjárt haza felé indulunk. Mariska, csókold meg a bácsi kezét és köszönd meg a hozzád való jó akaratát.

A kis leány ismételte előbbi támadását Lombi Loránt keze ellen, és Lombi Loránt belátta, hogy a végzet rendelései ellen hiában küzd a gyönge ember. A minek meg kell történnie, az megtörténik; ha meg kellett történni, hogy most egyszerre egy tizenkét éves leány nevelőapjává legyen, bele kell nyugodnia a kikerülhetetlenbe. A kőkorbeli főkötős asszonyság oly szépen megtett helyette minden kérdést és minden lehető ellenvetést, és oly kimerítőleg és megczáfolhatlanúl megfelelt valamennyire, hogy neki szólnia sem kellett, s az ellenmondás legtávolabbi reménye nélkül fogadta az égnek e váratlan ajándokát. Nem is azon gondolkozott, elfogadja-e vagy nem, ehhez többé szó sem fért, hanem csupán az iránt kellett még tisztába jönnie magával, hogyan oldhassa meg a nehéz számtani feladványt, hogy a mi eddig egynek sem volt elég, ezután elég legyen kettőnek?

E nehéz problema fölött töprenkedett, mialatt a visító hangú beszédes asszonyság kirakta a ládákból, kosarakból Mariska holmiját, folytonosan oktatva a kis leányt jó erkölcsökre s istennek és embernek tetsző viseletre, közben-közben pedig felszólítva, hogy csókolja meg a bácsi kezét. E fölött töprenkedett akkor is, midőn Harcsa Mihály özvegye elvégezve minden dolgát s elköltve tisztességes ebédjét, melyet Lombi Loránt a szomszéd fogadóból hozatott hitelben, még egyszer előadta szokott drámai modorában saját élettörténetét, kapcsolatban Mariska anyjának viselt dolgaival, s újra szívére kötötte Lombi Lorántnak a kis leány sorsát. E nehéz problemán törte fejét akkor is, midőn a mogorva kocsis bemordúlt az ajtón, hogy fogva vannak a lovak s ő nem akar az úton hálni, mire a vézna asszonyság föltette fejére kőkorbeli főkötőjét, megcsókolta a kis leányt, megölelte Lombi Lorántot és a kocsiba ült, onnan sivítva még egyszer a kis leányra, hogy csókoljon kezet a bácsinak, míg sivítása és az ekhós szekér zörgése egészen elhangzott, és a nevezetes látogatásból semmi egyéb nem maradt hátra Lombi Loránt szobájában, mint a szegletben ülő és csendesen sirdogáló kis leány.

E nehéz problemán törte fejét Lombi Loránt akkor is, midőn az éj leszállt s a kis leány csendesen pihegve aludt a földön rögtönzött ágyában, míg Lombi Loránt pislogó olajlámpája álmos világánál hangjegyeket másolt egyik növendéke számára. Halkan dudolta magában a vídám dallamot, a mint a fekete pontokat egymás után rakta alúl-felűl a vonalakra s a mellett számolta minden képzelhető jövedelmét, melyet a legnagyobb munka mellett képes lesz szerezni. Kevés, nagyon kevés, maga is alig tud megélni belőle. A dallam rendkívül vidor fordulatba ment át. Lombi Loránt halkan verte hozzá lábával a szökdelő kíséretet, szeme lassankint elfordúlt a papirról s az alvó kis leány arczára tévedt. Mint hasonlít anyjára! Lombi Loránt tisztán visszaemlékezett a szőke hajú, kék szemű, vídám piros arczú leánykára, kivel gyermekkorában annyit játszott és veszekedett. Az az idő rég elmúlt, azóta nem látta őt, pedig szerették egymást; a mint most maga előtt újra látta gyermekében, fölébredtek rég szunnyadó emlékei és ismét visszaképzelte magát a gyermekkorba, s fejét a félig beírt papirra hajtva, hosszan elmerengett a lelke előtt elvonuló képeken. Az a boldog család, melynek gyermekei ott játszottak a kavicsos udvaron, hová lett, merre hullt szét azóta? Mind meghaltak, senki sem maradt belőle, csak ez a szegény öreg ember, rövid dicsősége romjaival s tört reményeivel, és ez az alvó gyermek, kinek senkije sincs a világon kívüle, tehetetlen, élhetetlen kolduson kívül. Szegény fakadó bimbó, mely düledező rom tövében akar megvonulni. Mi lesz ott belőle, fog-e menedéket találni, fog-e virúlni?

Fog. Lombi Loránt hirtelen fölemeli fejét, eltaszítja maga elől a papirost s felugrik székéről. A gondolat, mely agyába szökött, megremegtet egész valóját. El akarja hárítani magától, de makacsul újra meg újra visszatér. Behunyja szemét, de annál világosabban látja Csicsa czigány mosolygó orczáját; befogja fülét, de annál érthetőbben hallja a dupla fizetés biztató ajánlatát. Kétségbeesetten küzd e rémképek ellen – hiába! Mind jobban, jobban körülfogják, elkábítják, magukkal ragadják. Hasztalan igyekszik kiszabadulni a polyp karjai közűl, annál inkább beléjök bonyolódik; hiába erőlködik kiemelkedni a dagadó hullámokból, annál mélyebbre vonja a láthatatlan erő. Sülyed, egyre sülyed, ellenállása mindig gyengébb, erőtlenebb, már alig küzd, a hullámok már vállát, ajkát, szemét érintik – tekintete a falra esik, a koszorúk némán, fájó szemrehányással intenek felé – megragadja e szalmaszálat s végső erőlködéssel még egyszer kirántja magát a polyp karjaiból, a hullámok öléből.

De a polyp nem ereszti martalékát, a hullámok nem adják vissza, mit egyszer megragadtak. Lombi Loránt nehéz vergődésében elfordul a koszorúktól s az alvó gyermekre esik szeme. A polyp karjai újra tagjaihoz tapadnak, újra vonják, ragadják a mélységbe. Nincs ellenállás, nincs menekvés. A hullámok összecsapnak feje fölött – határozott.

Leszedi a falról koszorúit, egymásután, gyöngéden összehajtja szalagjaikat, még egyszer elolvassa felírataikat, még egyszer, utoljára. Többé nem látják egymást. Azon a pályán, melyre most fog lépni, nincs joga hajdani koszorúihoz. Nagy faláda áll a szoba legvégső szegletében. Lombi Loránt egyenkint bele rakja koszorúit, gyöngéden s figyelmesen, nehogy kár essék a száraz levelekben. Az utolsót is elhelyezi, jobbjával már a láda födelét tartja – – nem, nem zárhatja el örökre szeme elől dicsősége emlékeit – – sem az isten, sem az emberek nem kívánhatják tőle ez áldozatot… Az alvó gyermek hosszan sóhajt álmában – Lombi Loránt becsapja a láda födelét s bezárja lakatját.

II.

Tiszta fehér falak, zöldre festett rácsajtó, virágágyas udvar, folyondáros tornácz, két egyszerű csinos szoba mindenesetre kellemesebb lakás, mint egy sötét, nedves, rendetlen, szennyes barlang valami szűk udvar legbenső zugában, és az udvaron, tornáczon, szobákban sürgölődő, szorgoskodó, mosolygó, csevegő, tizennyolcz éves szép leány valószínüleg nincs hátrányára semmiféle lakás díszének. Lombi Loránt kénytelen ezt titokban bevallani, midőn hegedűjével hóna alatt belép a zöld rácsajtón, körűlnéz a virágos udvaron, keblére szorítja az eléje futó, sürgölődő, mosolygó, piruló leánykát.

Öt év mult el már azon nehéz éjszaka óta, melyen Lombi Loránt sírboltjukba temette hervadt koszorúit s reájok csapta a koporsó fedelét. Öt hosszú év, váltakozó küzdéseivel, bajaival, örömeivel, bánatával, vígaszával, könnyeivel, mosolyaival. Lombi Loránt feláldozta új feladatának a legnagyobbat, mije volt, feláldozta művészi büszkeségét, önérzetét, önbecsülését s az áldozat következményeit viselte hősi lélekkel, bölcs megadással. Lemondott igényéről az emberek bámulatára, a köztisztelet adójára, lemondott méltóságáról, a művészi név varázsáról; szerényen meghúzódva járt az útczán s csupán akkor, midőn dolga kívánta; visszavonult közelebbi ismerőitől s ha véletlenűl találkozott velök, szégyenkező alázattal emelt kalapot előttük. Nem volt meg azon vígasztalása, mint a leköszönt királyoknak, kiket a magánéletben is átövez a régi fény varázsa, ő nemcsak lemondott régi dicsőségéről, hanem meg is tagadta multját, önmagát; a régi nagy művészt bele temette oda a nagy ládába, a hervadt koszorúk közé, itt a földön már csak a Csicsa Miska bandájának első hegedűse járt és muzsikált.

Nehéz volt a lemondás, kínos volt az áldozat, de lassankint megjött a kárpótlás. A kis Mariska jó gyermek volt, jó gyermekből szép leány lett, szép leányból ki tudja még mivé lehet? Lombi Lorántnak ő hozta meg a nap melegét, a virág illatát, mindent a mi fényes, mosolygó, kedves. A mint a gyermek növekedett éveiben, fejlett szépségében, jóságában, kedvességében, úgy fiatalodott Lombi Loránt korban, erőben, kedvben, fürgeségben. Mintha különböző pontokról egymás felé közelednének, hogy végre egy mosolygó, virágos, verőfényes ponton egymásra leljenek… Mi lehet az a mosolygó, virágos, verőfényes hely…? Lombi Loránt nem kérdezte, nem is gondolt rá, de ösztönszerűleg, öntudatlanul folyton-folyton haladt feléje… A hervadt koszorúk pedig feledve pihentek elzárt sírboltjukban.

Mióta Lombi Loránt közönséges emberré lett s mindennapi kenyérkereset után járt, azóta kezdett valamit adni a jólétre és kényelemre is, melyekkel hajdani olympusi fenségében nem sokat törődött. Most már szeretett jól ebédelni, ebéd után kényelmesen elpihenni, nyáron a virágos udvar lugasában, télen a jó fűtött szobában. Mindezen prózai kedvtelésekre a kis Mariska szoktatta, eleinte hízelgő kérlelésekkel biztatva, hogy tegye meg ezt vagy azt, az ő kedvéért, ha nem másért. Lombi Loránt tehát megtette először Mariska kedvéért, aztán a maga kedvéért – szóval lassankint oly prózai köznapi emberré vált, hogy lehetőleg jól és kényelemben akart élni, és rendes munka által megszerezni azt, a mi erre a jó és kényelmes életre szükséges.

– Mennyi változás! gondolá magába Lombi Loránt, elhelyezve a szobába hegedűjét s az ajtóból szemével kísérve az esteli készítésében szorgoskodó leány sürgő-forgó alakját. Mily varázs lehet az, melylyel e leány úgy átalakított engem? Mily erő az, mely úgy ragad feléje s mégis oly titokszerűen elriaszt sokszor mellőle? Úgy szeretném az apa gyöngédségét, párfogását tanúsítani iránta – és nem tudom. Elfogult vagyok mellette, zavarba jövök, mint a gyermek… Mi ez? Mit jelenthet ez?

Még többször is feltette volna magának e kérdést, hanem Mariska, kit elmélkedése alatt folytonos figyelemmel kísért, e pillanatban erősen elpirúlt s nagy buzgósággal kezdte fújni a konyha tüzét, hogy legyen mire fognia pirulását. Lombi Loránt észrevette a pirulást, s ugyanazon pillanatban szemébe tünt a tornáczon, épen Mariska lesütött szemének irányában, egy fiatal ember alakja. Ha a leány elpirul és közelében fiatal ember áll, nem lehetetlen, hogy a kettő közt okozatos összefüggés van. Lombi Loránt erős nyilalást érzett szívében és e pillanat gyors feleletet adott fennebi kérdésére, melyet annyiszor hasztalanúl tett föl magának.

Nem, nem, esztelenség! A mily villámmódra ötlött agyába e felelet, oly megdöbbentő sietséggel igyekezett azt onnan ismét elriasztani. Őrültség még a gondolat is. Nem akar vele foglalkozni, ideje sincs rá, ez a fiatal ember az ő vendége, legjobb legkedvesebb tanítványa, kiből még valódi művészt fog nevelni. Elébe siet, mohó szorgoskodással bevonja a szobába, beszél, enyeleg vele, s talán észre sem veszi, hogy azalatt folyton tekintetét lesi, folyton azon töprenkedik, vajjon ő volt-e oka a pirulásnak.

A vacsoránál lázas jó kedve van, nevetgél, tréfál, beszél, egyre beszél, mintha valami alkalmatlan gondolatot akarna agyon beszélni. De ez alkalmatlan gondolat mindegyre visszatér, akárhogy kergeti, nem szabadúl meg tőle. Beszél közömbös dolgokról, a napi eseményekről, növendékeiről, Csicsa Miskáról – – s mikor már azt hiszi, tökéletesen megszabadult üldöző kísértetétől, akkor kapja rajta magát, hogy lopva, mohón lesi a fiatalok szemét, ajkát, kezét, nem intenek, nem sugnak, nem adnak-e valamit egymásnak…?

Őrültség, őrültség… Majd ha egyedűl lesz, ha elég ideje lesz, szemébe néz ennek a bolondos kísértetnek, s higgadt megfontolással, józan okoskodással adja ki neki az útat. A vacsorának vége van, a vendég eltávozik, Lombi Loránt forróan megszorítja kezét, aztán hátra dűl székében s könnyed hangon mondja Mariskának, kísérje ki ő a vendéget. Egyszerre csak megint rajta kapja magát, hogy a szoba ablakánál van s a félig félre vont függöny megől leskelődik… Mire leskelődik, miért leskelődik…?

Egyedűl vagyunk, gondolkozzunk most higgadtan, megfontolva, te szerencsétlen őrjöngő! Mi az, szerelmes vagy? Nem vagyok, nem vagyok, nem akarok lenni… Mért leskelődöl hát…? Mert féltem őt… Félted? Kitől félted…? Nem az-e rendeltetése, hogy szeressen, nővé legyen?… Nem engedem, nem élhetek nélküle… Vedd el hát te őt… Őrültség… Miért volna ez oly nagy őrültség? Nem történik-e mindennap száz meg száz ilyen házasság…? Hány éves vagy?… Ötvenöt… És ő…? Tizennyolcz… Őrültség, őrültség! Nem akarok többé rá gondolni.

Igen ám, ha az akarattól függne ez. Ha ez a kínzó vendég előbb megkérdezné, szívesen látják-e? Nem vár ez hívást, nem szorúlt kínálásra, épen nem szemérmes vendég. Bemegy a zárt ajtón, belopózik a csukott ablakon, s a hová egyszer befészkelődött, pusztít, rombol, emészt ott; ha elküldöd, ha kidobod, visszamegy. Nem bánja ő, akármilyen a szállás: új-e vagy ócska, tiszta-e vagy ronda, világos-e vagy sötét, mindegy az neki, helyén van akárhol, talál pusztítni, gyötörni valót mindenütt. És még ha egyedűl járna! De nem, másokat is hoz magával, hadd segítsenek neki romboló munkájában. Az az ismert zöld szemű szörnyeteg sarkában van mindenütt, vele megy mindenhová, tanyát üt vele minden hajlékban. Lombi Loránt is megismerte mind a kettőt; hiába okoskodott, hiába fontolgatott, mondhatta magát őrültnek, kereshetett akárhol józan érveket: a kínzó vendégek szállást vettek nála s nem hagyták el többé.

Ott voltak vele nappal, a mint sorra járta házait s leczkéket adott növendékeinek. Akárhogy magyarázta a zene titkait, akárhogy verte kézzel-lábbal a taktust; minden accordban az egyik csalogató hangját hallotta, minden hamis trillával a másik rikácsoló hangja kiáltott fülébe. Egy–kettő, hátha mégis szeretne – egy–kettő – őrült gondolat; egy–kettő, gyorsabb ütemben – hozzám vonhatná a hála is – egy–kettő forte, fortissimo – ne olyan hamisan – vajjon kire gondol most – egy–kettő – piano – szegény öreg, ne álmodjál szerelemről… Ott voltak vele elmaradhatatlan vendégei esténként, midőn a város nyilvános kertjében Csicsa Miska bandájában húzta a keringőket, csárdásokat a tánczra vágyó fiatalság talpa alá… Hogy összeillenek a tánczoló párok, fiatal fiatallal, tánczos tánczosné közt alig van egy pár évnyi különbség… a mint el-elsuhantak előtte a lihegő, kipirúlt, mosolygó alakok, feszült figyelemmel leste valamennyinek arczát, tartását, mozdulatait, s számította mindegyiknek életkorát… hahaha! rikoltott fülébe gyötrő vendége, nézd ezeket, kik oly édes mámorral simulnak egymás keblére, mind ifjak, mind az élet virágjában vannak – virág virágra hajlik – száraz kóró vagy te, nem a virágok közt van a te helyed… és húzta, húzta lázasan a vidám, csapongó, szökellő tánczzenét, hogy az egész bandát magával ragadta és Csicsa Miska kénytelen volt nagy megelégedéssel bevallani, hogy ilyen első hegedűsnek a dupla fizetés se sok.

Több héten át tartott ez a gyötrelmes állapot, Lombi Loránt érezte, hogy ereje napról-napra fogy a küzdelemben. Növendékeit egészen kétségbeejtette a gyors tactus-veréssel, a nyilvános kertben pedig minden este valóságos őrjöngő tánczokat járatott a város tisztességes fiatalságával, úgy hogy végre Csicsa úr is megsokalta első hegedűsének ifjui hevét. Ha Csicsa úr megsokalta, Lombi Loránt valósággal roskadozni kezdett alatta. Amaz est rettentő felfedezése óta nem ismerte többé a nyugalmat. Kínzó vendégei éjjel-nappal lelkén ültek, csábítgatták, ijesztgették, hevítették, lehűtötték, biztatták, leverték. Nyugodt, türelmes modora, mely hajdani művészi méltósága helyét pótolta, most eltünt; izgatott, kapkodó, tűrelmetlen lett; maga sem tudta tisztán, mire, miért? Napról-napra mélyebben elmerült a vén szerelmesek boldogtalan állapotába, mely minden boldogtalanság között a legszomorúbb, mert mindenki előtt nevetséges s csak annak szomorú, ki benne van. Segítni kell e kínos helyzeten, véget kell vetni a szakadatlan gyötrelmeknek – Lombi Loránt érezte ezt s elhatározta, hogy minél előbb meg fogja tenni.

A kis Mariska, a milyen gondtalan, könnyű kedvű, vidám leányka volt, semmit vagy igen keveset vett észre gyámatyja szenvedéseiből. Legfölebb annyit sejtett, hogy kellemetlenségei voltak növendékeivel, vagy elbágyadt a hosszas éjjeli muzsikálásban. Aztán neki is voltak gondjai, apró, könnyű gondocskák ugyan, de egy tizennyolcz éves leányka még nagyra, sokra tartja az ilyesmiket. Az a fiatal ember, ki ama nevezetes estén oly áruló és nagy következményű pírt idézett arczára, azután is sokszor gyakorolta e festési tehetségét, s Mariska el nem tudta gondolni, hogy gyámapja ilyenkor miért lesz sokkal izgatottabb és miért oly szeszélyes szegény Beregi Lőrincz iránt, a ki pedig a zongora-művészetben a legkedvesebb tanítványa volt s igen derék tisztességes fiatal ember?

Megtudhatta nemsokára azt is, midőn gyámapja mintegy négy héttel a sokszor emlegetett nevezetes est után, délután, épen mikor valami lakodalomba készült muzsikálni, úgy meghúzta hegedűje húrjait, hogy valamennyi elpattant, és Mariska a nagy pattogtatásra ijedten rohant az udvarról a szobába.

– Megyek, hozok friss húrokat, mondá Mariska készségesen.

– Nem kell, ne hozz, felelt Lombi Loránt, ágyra dobva hegedűjét. Nem megyek el a lakodalomba.

– Nem? álmélkodék Mariska. De hogy fognak tánczolni első hegedűs nélkül?

– A hogy tudnak, mondá Lombi Loránt mogorván. Ki nem állhatom a lakodalmakat.

Mariska néma bámulattal nézett gyámapja boszús arczára. Nem mert szólni, csak úgy magában gondolá, hogy a lakodalmak iránti gyűlöletben nem osztozik vele. Különben ebbeli véleményének nemsokára kifejezést is adhatott, még pedig sokkal meglepőbb módon, mintsem előre gondolta volna.

– Hát te szereted a lakodalmakat? kérdé Lombi Loránt vontatva. Látszott arczán, mily hosszas benső küzdés előzte meg az egyszerű kérdést.

– Igen, felelt Mariska félénken.

– Szeretnél tánczolni valami lakodalmon? kérdé Lombi Loránt perczenként növekedő izgatottságtól reszketve.

– Igen, felelt Mariska, csodálkozva e váratlan kérdés s gyámapja rendkívüli zavara fölött.

– Szeretnél tánczolni a te lakodalmadon? kérdé Lombi Loránt, tökéletesen elvesztve józan eszét.

Nincs az a tizennyolcz éves leány a világon, a ki ne óhajtana minél előbb tánczolni saját lakodalmán, és mivel Mariska sem volt valami különös teremtmény, hanem csak olyan leány, mint a többi, feltehetjük róla, hogy semmi kifogása sem lett volna efféle mulatság ellen. Szólni azonban nem szólt semmit, csak fülig elvörösödve és kötényén keresve valami igazítni valót, sütötte szemét a földre.

– Szeretnél férjhez menni? kérdé Lombi Loránt.

Mariskának most már halántéka is piros színben égett s szemét a világ minden vőlegényeért sem emelte volna fel a földről. Épen ezt kérdezte tőle tegnap négyszem közt a tornáczon Beregi Lőrincz is, míg gyámapja a nyilvános kertben tánczoltatta a város mulató ifjúságát. Tegnap is így pironkodott és sütötte le szemét a földre, s akárhogy esengett szegény Lőrincz, mégsem felelt egy árva szóval sem. Ki tudja, hátha most ezen az úton akar választ nyerni kérdésére? Most már talán mégis felelhetne, gyámapjától csak nem fogja szégyelni magát.

Midőn tehát Lombi Loránt még egyszer s nyomatékosabban ismétlé előbbi kérdését, Mariska kissé oldalt arczába pillantott, s aztán hirtelen újra lesütve szemét s még jobban elpirulva, gyorsan igent bólintott fejével.

– Mariska – mondá Lombi Loránt megragadva a piruló leány kezét – emlékszel-e még a napra, melyen hozzám jöttél? Tudod-e, hogy azon az éjjelen, melyen először aludtál födelem alatt, megfogadtam, hogy neked, boldogságodnak szentelem életemet, és megtettem éretted a legnagyobb áldozatot, melyet a világon senkiért és semmi másért meg nem tettem volna? Mondd Mariska, adtam-e okot, hogy fogadásom szegéséről vádoljanak? Megtettem-e mindent, kész voltam-e minden áldozatra, hogy téged boldoggá tehesselek?

Mariska felelet helyett némán meghajolt s hálásan megcsókolta kezét. Az öreg szerelmes későn kapta el kezét a szeretetnek ezen gyermeki nyilvánulása elől, kárpótlásúl azonban közelebb vonta magához a még mindig piruló leánykát.

– Szeretsz-e engem Mariska? kérdé Lombi Loránt a delirium legnagyobb fokán.

– Igen, tiszta szívemből, felelt Mariska ártatlanúl.

– Akarsz-e boldoggá tenni? kérdé tovább az eszeveszett ember.

– Legforróbb óhajtásom ez, volt a gyanútlan felelet.

– Akarsz-e nőm lenni?

Igen, kimondta e szavakat, tisztán, érthetően kiejtette; Mariska jól hallotta, de nem akart fülének hinni. Azt hitte, gyámapja nyelve botlott meg vagy az ő érzékei kápráztak el. Ijedten, csodálkozva nézett Lombi Loránt arczára. Ez a színéből kikelt, sápadó és piruló arcz, ezek a remegő ajkak, ez a félő, reménylő tekintet – ezek mindent megmagyaráztak, egy pillanat alatt mindent világossá tettek. Igen, ez szerelem, őrjöngő szerelem volt – a nő szeme megismerte, megértette azt.

– Akarsz-e nőm lenni? kérdé Lombi Loránt másodszor.

Az első kérdés a gyermeket ijesztette meg, a másodikat a nő hálája és szánakozása hallotta. Egy pillanat munkája volt az átalakulás, egy pillanat alatt rohantak el a leány szeme előtt gyámapja jóságának, áldozatainak, szeretetének képei, egy pillanat elég volt, hogy szenvedő arczán keresztűl szívébe lásson s elolvassa benne a kínok könyvét, és egy pillanat elég volt arra, hogy megfeleljen a kérdésre.

– Igen.

Mennyi lemondás, mennyi önfeláldozás, mennyi hála és mennyi keserűség volt ez egy szóban, azt nem árulta el sem hangjának reszketése, sem halvány ajkának vonaglása.

De félénken elvonúlt az öreg ember mellől. Gyámapja keblére gyanútlan bizalommal simúlt, a vőlegénytől riadtan húzódott. Parancsolhatott eszének, parancsolhatott szívének, szemének, arczának, hangjának; de nem uralkodhatott az önkénytelen irtózáson, mely megragadá és megreszketteté egész valóját.

Lombi Loránt mindezt nem látta. A hosszú láz, mely hetek óta gyötörte, tetőpontját érte el, deliriumában nem látta a valót, egyedűl csak a lázálom képeit, és ezek a képek mosolygó boldogságot, tiszta kék eget, verőfényes pázsitot mutattak lelki szemének. E hangulatban tölté el a napot, e hangulatban búcsúzott el éjszakára menyasszonyától… Menyasszonyától… szinte megrezzent, midőn kiejté e szót; vajjon a boldogságtól vagy gonosz előérzettől rezzent meg? Ezen töprenkedett egész este, mióta elvált Mariskától s boldog jó éjszakát kívánt neki… A szerelmi vallomás első láza elmúlt már, higgadtan, nyugodt megfontolással akart elmélkedni jövendő terveiről. Egyedűl volt, gondolkozhatott… Egyedűl? Nem, nem egyedűl, megfeledkezett régi vendégéről, de ez nem feledkezett meg róla. Az éj csendjében ismét beszélni kezdett, eleinte halkan suttogva, aztán mindig hangosabban, hangosabban kiáltva és kaczagva. El akart merülni édes gondolataiba, a jövő szép terveibe, de a kiállhatatlan kiabálás, kaczagás nem hagyott neki békét, szétkergette legédesebb gondolatait, kényszerítette, követelte, hogy rá hallgasson. Utoljára is kénytelen volt vele. És mentől feszűltebben figyelt rá, annál inkább elszörnyedt a nagy őrültségen, melyet ma oly könnyelműen elkövetett. Hisz ez a leány nem szereti, nem szeretheti őt; csak a hála kényszerítette arra, hogy kérését meg ne tagadja. Szíve másé, mást szeret, azon ifjut, ki lángoló pírt tudott varázsolni arczára, s talán most is, álmában ennek nevét rebegik vágyó ajkai.

A féltékenység kínzó réme nem engedte nyugodni. Meg kell győződnie, még ez éjjel mindenről bizonyossá kell lennie. Meg fogja lesni álmát, ki fogja kutatni rejtekeit. Halkan, tolvajléptekkel, a szoba felé lopózott, hol Mariska aludt. A lakás két szobából állt, közben volt a konyha. Ezen kellett áthaladnia, a sötétben csak tapogatózva mehetett, itt is – ott is megbotlott valamiben, utoljára valami széles kemény bútor állotta el útját, nem tudta merre van az ajtó, meg akart fordulni, elcsúszott és homlokát erősen oda ütötte a kemény bútor éles szögletébe.

Sokáig feküdt aléltan a földön. Mire magához tért s tévedező szemével zavartan nézett körűl szokatlan környezetében, már hajnalodott s a konyhaajtó fölött levő ablakon vidám kelő nap küldé be sugarait. Lombi Loránt nehezen feltápászkodott fekvéséből, sokáig kellett gondolkoznia, míg tisztán megismerte, hol van, hogyan jutott ide. Megnézte a kemény bútordarabot, melynek éles szögletétől még most is sajgott homloka. Ráismert; rég el volt rejtve, rég el volt feledve, de azonnal ráismert. Ebben a nagy faládában rakta el egykor, egy gonddal terhes éjszakán, hajdan legdrágább kincseit. Hogy elfeledkezett róluk, milyen hálátlan volt hozzájok! Vajjon mi lett azóta belőlük?

A megrozsdásodott kulcs még mindig a lakatban volt. Kinyitotta a láda födelét s bele nyúlt. A száraz levelek zörögtek érintésére, sűrű porfelleg emelkedett ki belőlük. Kivette a legfelső koszorút; alig maradt még egy-két levele, de megismerte; szalagja megsárgúlt, megzöldűlt, de elolvasta. És így kiszedte valamennyit egymás után, s míg ezt tevé, visszaemlékezett az éjszakára, melyen nehéz küzdelmek után megvált dicsősége emlékeitől s elzárta szemei elől. Mennyi minden történt azóta, mennyire megváltozott azóta minden, megváltozott ő maga is. Vissza gondolt azon éjszakára és az elmúlt estére… s a kezében tartott koszorú reszketni kezdett és a nehány megmaradt levél zörögve hullt a földre. Mit mondtak a hulló, zörgő levelek? Lombi Loránt jól értette és pirulva sütötte földre szemét. Azon éjjelen, midőn e koszorúkat a ládába rakta, azt vélte, a legnagyobb áldozatot hozza, lemondva művészi önérzetéről, hogy a véletlenűl hozzá kerűlt gyermek sorsáról gondoskodjék – – – most azt zörögték a száraz levelek: mondj le nagyobbról is, mondj le őrült szerelmedről is, ha nem akarod, hogy első áldozatod hiába való legyen, hogy az a leány, a kinek kedvéért váltál meg tőlünk, most boldogtalanná legyen… Azt mondták a zörgő levelek: hervadt koszorú hervadt főhöz illik, maradjon a virág az ifjúságnak…

Egészen megreggeledett már, mire Lombi Loránt valamennyi koszorúját kiszedte s mindnyájától meghallgatta a viszontlátás üdvözletét. – Mennyire szégyelte magát a szemrehányásokra, melyeket régi hű barátaitól hallott. Hová jutott, milyen nevetségessé lett, mily boldogtalanná tett volna egy szegény gyermeket nevetséges szenvedélyével. Mióta ismét koszorúi közt volt, tökéletesen visszanyerte régi méltóságát, mint azon időkben, mikor még csipkés szegélyű kendőjében fogadta leereszkedőleg a köztisztelet nyilvánulását. Egyszerre felszökött ismét azon olympusi magaslatra, hova nem érnek el az apró emberi szenvedélyek. Művész lett újra, régi büszkeségével és önérzetével, s igen könnyűnek tartá most, feláldozni szerelmét azon gyermek boldogságáért, a kiért valaha nagyobbat is fel tudott áldozni: büszkeségét és koszorúit.

Felnyalábolta a koszorúkat s szobájába vitte; apró szegeket ütött a falba s rendben egymásután felaggatta koszorúit, úgy mint valaha voltak. Tisztában volt egészen magával, tudta mit fog tenni és nem fájt a szíve. Nem fájt a szíve, midőn a felébredő és félénken közeledő leánykának tudtára adta, hogy tegnapi szavait tulajdonképen nem magáról, hanem Beregi Lőrinczről értette, és a meglepetés, ijedtség és öröm közepette sírva fakadó Mariskát kézen fogva a nevezett fiatal ember karjaiba vezeté. Nem fájt a szíve, midőn tudtára adá Csicsa úrnak, hogy megszűnik a banda első hegedűse lenni, s az álmélkodó s már-már tripla fizetést igérő barna férfiúnak minden kérlelésére csak azzal felelt, hogy visszalép s utoljára saját gyámleánya lakodalmán fog szerepelni, nehogy az ünnepélyes napon hiányos legyen a banda működése. Nem fájt a szíve, midőn megjött a boldog menyegző napja, vidám vendégsereg forgolódott a sátorrá alakított udvaron s Harcsa Mihály özvegye is megjelent kőkorbeli főkötőjével; midőn megkezdték a menyasszony-tánczot, és ő ott húzta a bandában s szemével kísérte a szép menyasszony boldogan lejtő alakját; nem fájt a szíve, midőn az ifjú pár elbucsúzása előtt még egyszer letérdelt előtte, áldását kérve s a vendégsereg nagy riadozásai közt haza tért, ő meg visszavonúlt most már megint magányos szobájába, hervadt koszorúi közé… Nem fájt a szíve, vagy ha fájt is, nem tudta meg azt senki… A ki ezentúl a nyilvánosság előtt megjelent, az ismét Lombi Loránt volt, a büszke önérzetes művész, csipkés szegélyű nagykendőjében és méltóságos kopottságával, a ki megkívánja, hogy menetközben az emberek utána tekintsenek és nevezetesség gyanánt mutogassák az idegeneknek, elfeledve azt, hogy valaha Csicsa Miska bandájában muzsikált.

MALÁTA ÚR KARÁCSONYFÁJA.

Hogy a legjobb akarat sem talál mindig kellő meltánylásra, és az emberek irígysége, mondhatni gonoszsága félre magyarázza a legtisztább szándokot is: olyan igazság, melyet Maláta úr napjában többször szokott nagy keserűséggel és búskomoly sóhajtással ismételni. Van oka rá, önmagán tapasztalja mindennap. Ha nem tartoznék nagyszámú erényeinek díszes seregébe az emberiség nagy hőseit formáló legfőbb erény, a szívósság: az üldözött Maláta úr már régóta magányba vonúlt volna a nyilvánosság színpadáról, melyen évek óta szerepelt zsíros bevételek és állandó piszszegés mellett. De mivel Maláta úrban tetemes mértékben burjánzott a hősalkotó szívósság plántája, megmaradt működése színpadján, szánakozó sóhajjal zsebre rakta a zsíros bevételeket és nagylelküleg ignorálta az elégedetlen fizető közönség füttyeit.

Megszokta már, hogy balra magyarázzák minden tettét; annyira megszokta, hogy már nem is iparkodott ellenségeit – és ezekhez tartozott az egész világ – szándékainak kristály-tisztaságáról meggyőzni. Megelégedett azzal, ha öntudata nyugodt volt és a kamatokat pontosan fizették adósai. Egyébbel nem törődött, mint nem törődik a ragyogó nap azzal, ha némely finnyás arczbőrü és gyönge idegzetü ember kiállhatatlannak tartja éltető és melegítő sugarát.

Ilyen jótékony és melegítő nap gyanánt ragyogott Maláta úr azon égbolton, melynek széles láthatára magába zárja az emberiség sokkal nagyobb részét, azt a részt, mely pénz dolgában meg szokott szorulni. Ennek az égboltozatnak csillagrendszerében tündökölt Maláta úr napja központ gyanánt; az apróbb bolygók és álló csillagok, melyek körülötte csoportosultak, tőle nyerték a fényt, vele egyetértve ragyogtak és melegítettek a hálátlan földlakók számára. Nagy volt az áldás, melyet az emberiségre árasztottak, gazdag volt a tenyészet, melynek jótékony befolyásuk életet adott. Dúsan hajtott az inség gabonája, gyönyörűen fejlett a kétségbeesés virága, gazdag szüretet adott a tönkrejutás, nyomorúság, földönfutás szőlőtője, pazarul hullatta gyümölcsét a becstelenség, öngyilkosság gyümölcsfája. És mind ennek daczára akadt elég hálátlan ember, ki panaszkodni mert a nap melege miatt, és ernyőt feszített ki feje fölé sugarai ellen.

Ez elégedetlen és hálátlan emberek közt bizonyára a legelégedetlenebb és leghálátlanabb volt valami Bokros nevű ember. Soha sem tudta annyira vinni, hogy a határozatlan «valamik» csoportjából kiemelkedjek s «valaki» legyen belőle. Teljes életében megmaradt abban a jelentéktelen osztályban, hol az együgyüség kopott köntösét a becsületesség foltjaival szeretik tarkázni. Természetes ellenségei ezek mindenkinek, a ki a többiek közül kiemelkedik, a kit érdemei miatt gyűlölnek, rágalmaznak, üldöznek.

Maláta úrnak is természetes ellensége volt ez a valami Bokros nevű ember. Rágalmazta életében, boszantotta halálával. Kizsákmányolta jóságát, elköltötte pénzét, visszaélt nagylelkűségével, szidta, üldözte, uzsorásnak káromolta. Pedig mit tett vele Maláta úr? Semmit, épen semmit, a mi a törvény legkisebb betűjét is kilódíthatná helyéből. Sokszor mondta nyájas mosolylyal a dühtől tajtékzó Bokros nevű ember szemébe: tessék, vigye a törvényszék elé; bizonyítson rá törvénytelenséget, ha tud, ha mer. A Bokros nevű ember csak panaszkodott, átkozódott, de annyira nem vitte a vakmerőséget, hogy hálátlanságára a törvény szentesítését merje arczátlanúl követelni. Nem is lett volna tanácsos. Maláta úr tudta jól, hogy a jog az ő részén van, nem hiába tanulta négy éven át a törvényt kitartó szorgalommal, nem hiába állta ki belőle a vizsgálatot kitünő kalkulussal.

Mikor a végzet együvé hozta e két embert, bizonyára azon szeszélyes ötlete volt, hogy a két legnagyobb ellentétet szembe állítsa egymással, és így mutassa meg élő példával a nagy különbséget érdem és érdemetlenség, tehetség és tehetetlenség, nagylelküség és hálátlanság között.

Maláta úr saját erejéből indult neki a világnak, nem volt senkije, a ki segítse, támogassa. A maga lábán járt kezdettől fogva és azért talpát úgy hozzá idomította mindenféle ösvényhez, hogy a leggöröngyösebb, legtekervényesebb, legkeskenyebb, legsikamlósabb helyeken sem botlott, bukott, csúszott el soha.

A Bokros nevű ember szüleitől kapott nevelést, tőlük örökölt nevet, vagyont, elavult fogalmakat és szokásokat és minden út közül csak egyetlen egyet ismert, az egyenes útat, melyet az együgyüek hiú önámítással szeretnek a becsületesség útjának nevezni.

Maláta úr tudományt szerzett, tudományát az emberiség javára használta, viszálkodásaikban tanácsadójuk volt, pöreiket elintézte, pénzeiket fölszedte és megtartotta, nehogy a könnyelmű emberek elpazarolják vagy rosszra használják. Eszével, ügyességével szép vagyont szerzett, de pénzét nagylelküleg embertársai javára használta. Kileste, hol van pénzben hiány, hol van szükség kölcsönre, és ott azonnal megjelent jótékony geniusként, s önzetlen segélyeért nem kívánt egyéb jutalmat, mint egy meleg kézszorítást és százhusz perczentet. Sőt az emberiség iránt lángoló szeretete annyira vitte, hogy nem elégedett meg a maga nyújtotta segélylyel, hanem másokat is hasonló magasztos jótékonyságra buzdított: összeköttetésbe lépett, szövetségget kötött velök; egyesült erővel kutatták ki szükségben szenvedő embertársaikat, hogy a meleg kézszorítás és százhusz perczent jutalma mellett segélyt vigyenek számukra. Valódi jótékonyczélú titkos társaságot szervezett; minden osztályban, minden társaságban állított föl kegyes szívű védangyalokat, mindenfelé küldött jótékony portyázókat… és így gyakorolták egyesült erővel a jótékonyság, jótállás, emberszeretet, óvatolás, irgalmasság, végrehajtás nemes erényeit.

A Bokros nevű ember ódivatú modorban akart gazdálkodni, vetni és aratni; botorul kitette magát a felhők szeszélyeinek, a nap makacsságának, a fagy, jég, zápor véletlen ötleteinek, a hörcsök, egér s egyéb mezei és házi állatok oktalan vágyainak. Nem tudott eszével uralkodni sem az élő, sem az élettelen természeten; azt hitte, elég a munka és szorgalom… és egyre vesztett, pusztult, bukott; mentől inkább igyekezett kimenekülni, annál mélyebben bele bódult a zavarba, segélytelenségbe, tehetetlenségbe és a jótékony emberbarátok karjaiba, melyeket vastag hálátlansággal uzsorának káromolt.

Maláta úr becsülettel és önfeláldozással szerzett pénzét, a társadalomban kivívott tisztelt és előkelő állását szokott önzetlenségével csupa nagy és nemes czélra használta. Fényt űzött, hogy elősegítse az ipart és kereskedést; arany karpereczeket vett a tánczosnőknek, hogy lendítsen a művészeten; futtatott a lóversenyeken, hogy előmozdítsa a hazai lótenyésztést. Sebesültek, árvízkárosultak, rabok, árvák számára hangversenyeket, bálokat rendezett; minden gyűjtésben, minden bizottságban, minden politikai és társadalmi mozzanatban tevékeny részt vett; és ha egyik-másik adósa kétségbeesésből öngyilkossá lett, árvái részére jótékony gyűjtést rendezett s az aláírást megnyitotta öt forinttal.

A Bokros nevű ember botorúl megházasodott, gyermekeit hiú nagyravágyásában neveltette, kitanította, s a mi vagyonát a fagy, jég, zápor s elemi csapások, a hörcsök, egér, uzsorás és egyéb mezei és házi állatok meghagyták, reájuk költötte, egyiket eltemette, a másikat kiházasította, a harmadikat megutaztatta, és bárgyú fejével azt hitte, polgári kötelességet teljesít, ha családot alapít, gyermekeket nevel, maga pedig koplal, izzad, fárad és semmiben sem vesz részt, a miről a hírlapok tudósítói meg szoktak emlékezni.

Maláta úr nagylelkű szánakozással és nemes lemondással fogadta az emberek irígységét, bántalmait, gúnyjait. Vérzett szíve, ha látnia kellett, mint ferdítik el legmagasztosabb tetteit a gonosz nyelvek, mint szidalmazzák uzsorának jótékony segélyeit: de a nagy lelkek legszebb vonását, a megbocsátást, soha sem homályosíthatta el lelkében az irígység fekete fellege. Kész volt bármely pillanatban segélyére sietni leghalálosabb ellenségének is, százhusz perczent és két biztos jótálló mellett. Sőt még azt sem várta be, hogy őt keresse föl; nemes lelke nem akarta ellenségét maga előtt megalázva látni. Maga kinálta a segélyt, hol szükséget és biztos jótállót látott, s ha adósainak bútorait árvereltette, őszintén szíve mélyéből meleg könnyet hullatott a könnyelmű ember szerencsétlensége fölött.

A Bokros nevű ember elégedetlen volt magával, az éggel, az emberekkel; panaszkodott mindegyik ellen, de a mi legfőbb, valódi bősz dühvel kelt ki legnagyobb jótevője, Maláta úr ellen. Pedig ennek köszönhette, hogy obscurus ember létére igen díszes ismeretségi körre tett szert, mely törvényszéki bírákat, képviselőket, tanárokat, fínom és tudományos férfiakat foglalt magában. De a Bokros nevű ember hálátlan szíve csak gyűlöletet, átkot és rágalmat szórt e tiszteletre méltó előkelő urak ellen, s mégis megfoghatatlan módon egyre társaságukat kereste.

Ezt a két nagy ellentétet hozta egymással össze a végzet szeszélyes ötlete. Egyrészről a tehetség, másrészről a gyámoltalanság, egyfelől a jóakarat, másfelől a hálátlanság, egyfelől a lelki fenség, másfelől az aljasság állt egymással szemben, nemcsak képletileg, hanem valósággal, tettel és szóval, Maláta úr fényes, kényelmes lakában.

Kívül csikorgó hideg volt, a sivító szél megbolygatta a háztetők hóparókáját, a fagyott útczán egyre-másra siklottak és buktak el emberek és lovak. Benn a szobában pattogva sziporkázott a kandalló vidám tüze, Maláta úr fenséges öntudattal melengette hátát és szerencsésen meghiusította az előtte álló kopott, kétségbeesett alak rosszlelkű törekvését, hogy a hideg borzongatás kellemetlen érzését ízleltesse meg vele.

Pedig ez a kopott, kétségbeesett alak, a Bokros nevű ember minden lehető módot megkísért, hogy Maláta úr tiszteletre méltó hátán hideg borzongást szalaszszon végig. Beszél égről, pokolról, átokról, nyomorról, vérről, gyilokról s több efféle kellemetlen dolgokról, de a kandalló tüze vidáman pattog, biztos meleget ad.

Karácsony estéje van, az esztendő legszebb, legvidámabb ünnepe, melyen mindenki örül, mindenki ajándékot ad, ajándékot kap. Ezen a napon született a világ megváltója, az üdvözlő angyalok örömdala viszhangzik ezredévek múlva az örvendező emberek, kicsinyek és nagyok ajkain. Maláta úr fínom, nagylelkű gavallér ember. Kis asztalkán állnak mellette, ízlésesen rendezve, a mai estére szánt ajándékok. Gyémánt függő ennek, bonbonnière annak, selyem szövet ide, díszalbum oda – rang és nemkülönbség szerint – fényes és gazdag mindegyik, a mint ily fényes, kitünő úrtól telik. A Bokros nevű ember éhes szeme majd felfalja a csillogó, suhogó, csalogató ingerlő kincseket; akár melyik elég volna neki, megmentené a nyomortól, megmentené a kétségbeeséstől, a becstelenségtől.

– Ön vitt rá, ön az oka mindennek, nyög és sóhajt a Bokros nevű ember, a kétségbeesés daczával és a nyomorúság alázatával pillantva a fínom, jól táplált mosolygó úrra.

– Ha nem fizeti ki az utolsó fillérig, holnapután a fenyítő törvényszék elé kerűl, felel Maláta úr és gyöngéden megsimogatja a gyémánt függőket.

– Legyen irgalommal, nőm van, gyermekeim vannak, elég hogy éheznek, ne hozzon rájuk gyalázatot is, könyörög a Bokros nevű ember.

– Kimondtam az utolsó szót, felel Maláta úr szendén.

– De miből vegyem? Mindenem az öné már, ezek a gyémántok is az én vagyonomból vannak, kiált a Bokros nevű ember, és sápadt arczán átfut egy pillanatra a kétségbeesett elszántság vad villáma.

– Mi ez? kiált Maláta úr kiegyenesedve a megbántott erény méltóságával.

A Bokros nevű ember meggörnyed, összeesik, szemét alázattal földre szegzi, bocsánatkérést hebeg. Megtöri ez ember hangja, ki behálózta, tönkre tette, hamisításra kényszerítette, bűne bizonyítékát kezében tartja. Meggörnyed előtte, mint a bűnös bírája előtt. Tudja, hogy nem várhat szánalmat, de érzi, hogy a szánalom egyetlen mentsége és kétségbeesetten könyörög érte.

Maláta úr unja a dolgot. Látogatást vár, az ajándékokat is szét kell küldeni, egyik mellé gyöngéd, másik mellé szellemes levélkét írni, sok a dolga, nincs ideje ez elveszett emberrel vesződni. Csenget, és belépő inasát ajtót nyitni küldi.

– Irgalom! akar kiáltani még egyszer a Bokros nevű ember. Az ajtó kinyílt, az inas vigyorogva kituszkolja, az éles szél hajába markol, ajkán megfagy a szó, az irgalom neve. A vágtató hópelyhek arczába csapnak, elvakítják szemét; az útcza tolongó, kiabáló, kaczagó vidám karácsonyesti árja magával ragadja.

Magával ragadja az ár, kergetik az ijesztő rémek. Emberek beszélnek az útczán, megállnak, üdvözlik egymást, társaságokba sietnek: az ő fülében más hangok zsibongnak. Vidám fény tör ki az ablakokból, csillog a hó a lámpák visszaverő fényétől: az ő szemét más vakítja, vörös lobogó láng kápráztatja. Nem tudja, hol jár, mit akar. Haza nem mehet; térde megtörik, a jégcsapos házfalhoz támaszkodik. Gondolkozik. Hova? Haza? ki van ott? Mi vár ott? Ablakán ül a gyalázat hollója, csapkodja üvegét szárnyával, integet a sápadt, beteg alakoknak, melyek oda benn melegre, ételre, karácsonyfára várnak. Ah! karácsonyfára! Szegény gyermekek, a ti karácsonyfátokon apátok gyalázata, nevetek szégyene csügg…

Tovább fut, akármerre, csak minél messzebbre a háztól, melynek pinczeszobájában rongyos gyermekek beszélnek kis testvéreiknek csodálatos regéket hajdani szép idők csillogó aranyos karácsonyfáiról… Tovább… tovább! Czéltalan útja ismét a ház elé viszi, melyben megrontója lakik. Az ablakok fényesen meg vannak világítva, zongorahangok szöknek ki vidáman a hideg, sötét éjszakába… Az útczán, a ház előtt, Maláta úr ablaka alatt hársfa áll, olyan mint egy karácsonyfa. Vastagon fedi ágait a fehér hó, mintha czukorral volnának behintve; hosszú jégcsapok csüngnek rajta és csillognak a holdfényben, mintha égő gyertyák világítanák meg a rajta függő csecsebecséket… Szép karácsonyfa… Hátha még valami lógna rajta…?

A későn járó emberek összecsoportosulnak a fa alatt, lármát ütnek; rendőrök jönnek, kórházba viszik a holttestet, konstatálják a halál nemét s elrendelik a temetést… Maláta úr ajándokai illető helyeiken nagy örömet okoznak, szép viszonzással biztatnak. A fínom, kedves, gazdag úr igen jól mulat, vidáman tölti a karácsonyestét, szép hölgyek, jó barátok társaságában; az is mosolyog rá, a ki megveti; az is köszönti, a ki gyűlöli. Boldogan fekszik le puha meleg ágyába, s álmodik édes álmakat kétszáz perczentről.

A tornyokban pedig megkondulnak az éjféli harangok, és hirdetik, hogy ezelőtt ezernyolczszáz egynehány esztendővel született az emberek megváltója.

VASÚTI TÖRTÉNETEK.

I.
Az alkalmatlan útitárs.

Tüszkölve, fújva, füstölögve, tüzes sziporkát hányva mozog fel s alá a vontató gép, haragos lihegéssel jelentve, hogy megunta már a pályaudvar szűk határai közt szedegetni össze egymásután a henye kocsikat, és szeretne nekivágtatni a messze pusztaságnak. Egy-egy visító füttyöt szalaszt néha a levegőbe, mintha az udvaron jártatott tüzes paripa nyerítne türelmetlenségében, midőn látja, hogy a kaput még sem akarják kinyitni és az útat szabaddá tenni. A sziporkázó, füstöt fuvó vasparipa lovászai, zsinóros egyenruhájukban és paszomántos sipkájukban fel s alá futkosnak az udvaron, kocsikat tolva, kiakasztva, beakasztva, nyitogatva, ajtót csapva, kiabálva, káromkodva, türelmetlen útasokra mordulva; termetes férfiak nagy málhákat emelnek, taszítnak, gurítnak a rakodó kocsik felé; mások a bejáró ajtónál lesik a jó szerencsét, egymás kezéből kapkodva a megérkező útasok holmiját, versenyt futva a megálló kocsik ajtajához s gúnyos megvetéssel fordítva hátat a kiszálló útasnak, ha kis kézi táskánál nem hoz egyebet s ezt is maga viszi a váróterembe. A pénztárnál egymás hátán tolongnak az emberek, egymás vállán keresztűl nyujtogatják az ablak felé bankóikat, harsányan kiabálva az állomások neveit és misanthropiáig keserítve az ablaktábla mögött ülő ideges német urat. A vendéglőben hajszolt vad gyanánt rohannak fel s alá a pinczérek, s vad mohósággal falják fel az útasok az eléjük tálalt ételeket, a jóllakottak meg kétségbeesetten zörgetik poharaikat s oly hévvel kiabálnak a fizető pinczér után, mintha e tekintélyes férfiú tartaná kezében földi és mennyei üdvösségüket. A távíró csengője megszólal, hosszas ideges zörgésébe belemordul az öreg csengetyű harsány kongása, a gép visít, fütyöl, a megmozdúlt kocsik kerekei élesen csikorognak, az útasok tolongnak, kiabálnak, az ajtók becsapódnak, bucsuzó kiáltások keresztezik egymást, az öreg csengetyű újra megkondul, a gép visít, fütyöl és tüsszögve nekiszáguld a világnak, erős zökkentéssel maga után rántva az összekapcsolt kocsikat és akaratlan érintkezésbe hozva az ablakokon kidugott fejeket.

A középkorú kopasz úr, ki a legelsők között foglalta volt el egy második osztályú kocsi kényelmes szegletülését a túlsó ablak mellett, és aggódó szorgossággal rakatta el a hordár által számtalan nagyobb és apróbb csomagját fenn a hálóban s lenn az üléseken és az ülések alatt – ez a számtalan csomaggal útazó középkorú kopasz úr nem részesűlt az említett kellemetlen fejbeli érintkezésben, nem dugván ki henye kíváncsisággal fejét az ablakon, midőn a nekiszabadult tüsszögő szörnyeteg maga után ragadta az összekapcsolt kocsikat.

Egyéb dolga volt, mint minden valamirevaló czél és haszon nélkül kidugni fejét egy második osztályú vasúti kocsi ablakán. Hátradőlt kényelmes szegletülésén, óvatosan felhúzta az ablakot, még óvatosabban maga mellé helyezte újdonatúj kürtő-kalapját, hímzett házi sipkával takarva el tar fejének fénylő hegyeit-völgyeit, mialatt tapogatódzó lábaival meggyőződést szerzett, hogy az ülés alatt rendben vannak csomagjai, ugyanezen megnyugtató meggyőződésre jutván kezeinek és szemeinek közvetítése által a hálóban és üléseken elhelyezett csomagok sorsát illetőleg.

E nagyfontosságú műveletek maguk is annyira igénybe vették a középkorú kopasz úr összes szerveit, hogy nem igen jutott eszébe a külső világgal foglalkozni; mindez azonban még nem akadályozta volna meg, hogy legalább egy pillantást ne vessen az ablak mellett rohamosan tünedező és érdekesen váltakozó távírdai czölöpökre és kavicshalmokra – mondom jutott volna egy pár pillantása a magyar alföld nevezett tájképi szépségeire is, ha minden szemlélő és gondolkozó képességét bűvös erővel le nem bilincseli egyetlen útitársa, ki a kocsi másik szegletében ült s oly módon viselte magát, mintha a csörgőkígyó szerepét akarná eljátszani, a középkorú kopasz urat szemelvén ki a megbűvölendő madárkának.

A csörgőkígyó szerepére vállalkozó útitárs különben épen nem hasonlított a csörgőkígyóhoz, sőt valóságos emberi formája volt, még pedig a legközönségesebb fajtából, a mennyiben vörös orr, apró szemek, fésületlen haj, mosdatlan arcz, alacsony homlok és hosszú sárga fogak nem tartoznak az emberi külső legritkább jelenségei közé. Öltözete sem volt valami szokatlan szabású, sem dísze által feltünő; a mennyiben kalapjától csizmájáig minden szürke és gyűrött volt rajta, annyiféle változatban, a mennyit a szürke szín és a gyűröttség fogalma megenged. Egészben véve tehát épen nem felelt meg azon képnek, melyet a középkorú kopasz úr természetrajzi ismeretei a csörgőkígyóról alkottak maguknak; és mégis a nevezett hajtalan úr tökéletesen azt az ideges izgatottságot kezdé érezni, mely az ártatlan madárkát lepi meg szemben ama csúszómászó fenevaddal.

Mert a szürke és gyűrött útitárs szakadatlanul reá szegezte apró szemeit s oly megátalkodott figyelemmel leste minden mozdulatát, mintha a legbehatóbb plasztikai tanulmányokat tenné rajta. Meglehet ugyan, hogy figyelmét csakugyan a középkorú kopasz úr arányos idomai és kecses mozdulatai bilincselték le; de az is meglehet, hogy gonosz szándéka, veszedelmes czélja volt vele. Kétes esetekben mindig jobb óvatosnak lenni, és a középkorú kopasz úr, mint igen óvatos ember, épen nem találta hízelgőnek szürke útitársa állhatatos figyelmét, annál kevésbbé, mert természetes óvatosságán kívül pozitív adatok is álltak rendelkezésére, melyek igen gyanús színben tüntették fel a szürke urat.

Vagy nem volt-e az legfőbb mértékben gyanús, hogy e szürke gyűrött egyéniség már a vasúti ebédlőben folytonosan körülötte ólálkodott, s az első csengetésnél szorosan mellé furakodott és el nem maradt oldala mellől, míg mindketten a kocsiba nem szálltak? És ha e feltünő ragaszkodásban még egyensúlyt tartottak a megtisztelő és gyanús vonások: a mérő serpenyőt határozottan a gyanús oldalra billentette az az ötforintos bankó, melyet a szürke úr tőle épen nem várt bőkezűséggel a vasúti konduktor markába nyomott, bizalmas suttogással kérve e komor tisztviselőt, hogy több útast semmi esetre se bocsásson kocsijukba. E hallatlan pazarlás fölötte gyanús volt, mert a középkorú kopasz úr tapasztalásból tudta, hogy e szerény igényű vasúti tisztviselők sokkal csekélyebb tiszteletdíjjal is megelégesznek. A szürke úrnak tehát fölöttébb nagy érdekében állhat, hogy az egész útazás alatt senki se háborgassa kettejüket. Minő érdek lehet az? A középkorú kopasz úr vére fagyni kezdett a válaszra, s csak a természeti lehetetlenség akadályozta, hogy hajszálai ég felé nem meredtek. Eszébe jutott valamennyi rémtörténet, melynek színhelye vasúti kocsi volt, és erősen elhatározta magában, hogy a legelső állomáson más kocsiba fog szállni.

De az állomások az áldott alföldön nagyon messzire vannak egymástól, és a középkorú kopasz úr hiába leste a visító fütty vígasztaló hangját. E helyett újabb emlékek jelentek meg aggódó lelke előtt és a bizonyosság rémes fényével világították meg szörnyű helyzetét. Tisztán emlékezett, hogy a vasúti ebédlőben, mialatt nyugodtan ült az asztalnál egy másik középkorú kopasz úr mellett, szürke útitársát rendkívül gyanús körülmények közt látta. A bejáró ajtóban állt és erős taglejtések közt suttogott egy alattomos tekintetű egyéniséggel, ki két ízben mutatott határozott mozdulattal az asztal felé, hol ő ült és czitromot facsart borjúszeletére. A szürke úr baljóslatúan bólintott fejével, s úgy látszott, még többet akart kérdezni felőle az alattomos tekintetű egyéniségtől, midőn a középkorú kopasz úr mereven feléjük pillantott, mire mindketten eltüntek az ajtóból. Akkor azt hitte, hogy illetlen bámészkodásukért kellően megszégyenítette őket s nem lesz velük több baja; nem is gondolt hát többé rájuk, s nyugodtan fölemésztette borjúszeletét, miután udvarias kísérlete, társalgást kezdeni a mellette ülő másik kopasz úrral, ennek mogorva egytagú válaszain hajótörést szenvedett.

Most azonban, a mint szemben ült a szürke úrral s érezte apró szemeinek szúró tekintetét, visszaemlékezett az ajtó melletti gyanús jelenetre, melynek baljóslatú összefüggését az ötforintos vesztegetéssel és csörgőkígyói vállalkozással lehetetlen volt be nem látnia. Hát még ha azt a rövid, de rejtélyes párbeszédet hallotta volna, mely suttogó hangon és lázas izgatottsággal folyt le a szürke és az alattomos úr között, midőn merev tekintetére eltüntek az ajtóból és valódi banditai óvatossággal a csarnok legsötétebb szögletébe huzódtak.

– Láttad? mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Láttam, mondá a szürke és gyűrött úr.

– Gyomára váltott jegyet, mondá az alattomos tekintetű egyéniség.

– Hah! mondá a szürke úr.

– Ha ma oda érkezik, veszve vagyok, mondá sötéten az alattomos úr.

– Valóban! mondá a szürke úr.

– Nagybátyám rendelte magához; végrendeletet akar készíteni s neki hagyja mindenét, mert az én korhelységem, mint írja, egészen elkeserítette ellenem, mondá az alattomos úr bűnbánatos arczczal.

– Vén bolond, mondá a szürke úr.

– Épen bolondságában van még némi reményem; mert ha ma, a kitűzött napon, meg nem érkezik sógora, képes lesz haragjában mindenéből kitagadni, s engem újra kegyelmébe fogad, mondá az alattomos úr.

– A bolond is tesz néha okosat, veté közbe epigrammszerűleg a szürke úr.

– Minden módon meg kell tehát gátolnod, hogy ma Gyomán kiszállhasson, mondá az alattomos úr.

– Bízd rám, mondá a szürke úr.

– Siess mellé, hogy el ne téveszd, mondá az alattomos úr.

– Most láttam először, de száz év mulva is rá ismernék kopasz fejére, mondá a szürke úr.

– Úgy hát rajta! mondá az alattomos úr.

– Ne félj, mondá a szürke úr.

– Szerencsés útat, mondá az alattomos úr.

– Ötszáz forint, mondá a szürke úr.

– Itt van; a másik ötszázat akkor kapod meg, mikor az öreg végrendeletét kihirdetik, mondá az alattomos úr.

– Átalános örökös, mondá a szürke úr.

– Rajtad áll, mondá az alattomos úr.

– Bízzál bennem, mondá a szürke úr.

Ennyi volt az egész rejtélyes dialog, mely után az alattomos tekintetű egyéniség kocsira ült és visszahajtott a városba, míg a szürke gyűrött úr kiszemelt áldozata mellé furakodott.

A középkorú kopasz úr nem hallotta a titkos beszédet, de látta a kézzelfogható jelenségeket; s most, a mint szemközt ült kocsijában a baljóslatú egyéniséggel, érezte, hogy valami rettenetes van ellene készülőben.

És a sivító fütty még mindig nem akart felhangzani. A vonat haragos zakatolással vágtatott tovább, erős rázkódásával a lebukás folytonos veszedelmének téve ki a hálóba rakott kényes tartalmú csomagokat. A szerencsétlen középkorú kopasz úr alig tudta zaklatott figyelmét kellően megosztani csomagjai és gyanús útitársa közt. Nehéz sóhajjal dőlt hátra ülésében, kézzel, lábbal, szemmel folytonosan résen állva a csomagok veszedelme és a szürke útitárs orvtámadása ellen.

– Hová tetszik útazni? kérdé a szürke úr.

– Kezdődik már, gondolá magában rémülten a középkorú kopasz úr; s nem tudván hirtelenében elhatározni, hogy igazat mondjon-e, vagy eltagadja útazása czélját, azon furfangos fogáshoz folyamodott, hogy süketnek tetesse magát.

– Úgy vagyok szokva, hogy kérdéseimre választ kapjak, mondá a szürke úr fenyegető hangon. A kinek nem tetszik e szokásom, kérjen tőlem lovagias elégtételt.

A középkorú kopasz úr reszkető kezével megtapogatta fülét s vígasztalan arczczal rázta fejét.

– Süket az úr? ordított a szürke úr, és szorosan útitársa mellé ülve, úgy ráhágott tyúkszemére, hogy a középkorú kopasz úr éles kiáltással adott kifejezést fájdalmának.

– Ha megsértettem önt, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre, bömbölt a szürke úr.

– Oh kérem, köszönöm, semmi baj, hebegett a középkorú kopasz úr.

– Azért mondom! felelt a szürke úr, két tenyerét szája elé tartva s úgy beleordítva a középkorú kopasz úr fülébe, hogy a szeme tüzes karikát hányt tőle.

– Még megsüketülök ez ember ordításától, aggódék magában a zaklatott férfiú. Szerencsétlen gondolat volt süketnek tettetni magamat; de most már e mellett kell maradnom, különben még képes volna párbajra hívni.

– Nagyon fú a szél, tegyük be mind a két ablakot, ordított a szürke úr.

– Tessék, felelt reszketve a középkorú kopasz úr. Pedig a falevél se mozog, gondolá magában. Most már nem is kiálthatok segítségért, ha torkon ragad.

A szürke úr ezalatt felhúzta az ablakot s minden függönyt lebocsátott.

– Nagyon süt a nap, bőgött útitársa fülébe.

– Pedig olyan felhős az ég, hogy színét sem látni a napnak, gondolá kétségbeesetten a középkorú kopasz úr. Most már egészen hatalmában vagyok. Tehet velem, a mit akar. Se nem látnak, se nem hallanak.

Rejtélyes félhomály terült el a kocsi bensejében; a zöld függönyökön keresztűl bágyadtan hatott át a külső világosság, úgy hogy egy kis szánt-szándékkal bátran össze lehetett téveszteni a kocsiban levő személyeket és tárgyakat. Legalább a szürke úr rögtön áldozatúl esett a félhomálynak, midőn rendes ülése helyett teljes súlyával a középkorú kopasz úr ölébe telepedett.

– Jaj! mondá a középkorú kopasz úr.

– Mi baj? ordított a szürke úr meg nem mozdúlva helyéből.

– Rajtam méltóztatik ülni, nyögött elfuladó hangon a középkorú kopasz úr.

– Hát mért nem szól? ordított a szürke úr, lassan fölemelkedve. Különben ha megsértettem, kész vagyok bárminő lovagias elégtételre.

– Oh kérem, semmit sem tesz, szerencsémnek tartom, mondá udvariasan a középkorú kopasz úr. Talán többet is mondott volna szürke útitársa teljes megnyugtatására, ha egy gyanús recscsenés újabb rémülettel nem tölti el lelkét.