Elbeszélések

– Mi ez! harsogott a szürke úr, felugorva helyéről, melyet azután választott, hogy utitársa öléből fölemelkedett. – Mi ez? Mire ültem?

És hátra nyulva fölemelte az újdonatúj fényes kürtőkalapot, melyet a középkorú kopasz úr az útazás elején óvatos gondossággal maga mellé helyezett vala. A félhomály daczára tisztán lehetett látni az iszonyú rombolást, melyet a szürke úr súlya e divatos és drága fövegen művelt.

– Mi ez? Kinek a kalapja ez? bömbölt a szürke úr.

– Az enyém, mondá a középkorú kopasz úr elfojtott nyögéssel.

– Hogy meri ön ülésemre tenni kalapját? ordított a szürke úr, haragosan rázva kezében a megnyomorított újdonatúj föveget.

– Nem az ön ülésére tettem; miért nem vigyáz jobban? mondá a középkorú kopasz úr, megfeledkezve bosszúságában csiklandós helyzetéről.

– Oda ülök, a hova tetszik, harsogott vissza a szürke úr. Ha valami kifogása van ellene, tessék lovagias elégtételt követelni.

E szavakkal két termetes pisztolyt vett ki zsebéből, és oda tartotta a középkorú kopasz úr orra elé.

– Látja? ordított fülébe.

– Látom, mondá tompa hangon a középkorú kopasz úr.

– Tessék választani, kiáltott a szürke úr.

– Miért? mondá reszketve a középkorú kopasz úr.

– Ha kalapja miatt elégtételt kíván tőlem, rikoltott a szürke úr.

– Van még elég kalap a világon, ne tessék ez egy miatt aggódni, mondá nagylelkűen a középkorú kopasz úr.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, kiáltott a szürke úr, s haragosan egy másik ülésre vetette magát, épen szemben a középkorú kopasz úrral.

– Nem szeretem, ha játékot űznek velem, ismétlé még egyszer nagy mogorvasággal, és maga mellé helyezte a termetes pisztolyokat.

– Szépen vagyunk, aggódék magában a középkorú kopasz úr, lehetőleg összehúzva magát szögletében s ijedt szemét a félelmes tűzi fegyverekre szegezve. Szépen vagyunk! Itt ülök tehetetlenűl, fegyver és védelem nélkül, szemben ez emberrel, a ki vagy rablógyilkos vagy őrült; s minden perczben készen lehetek arra, hogy egy lövéssel véget vet életemnek. Oh hát soha sem érünk már állomást ezzel a czammogó vonattal?

Mintha válaszolni akart volna ez önérzetét provokáló kétségre, a gép e pillanatban élesen sivított, s nyomban rá felhangzott az állomási harang vígasztaló csengése és a vezető harsány hangja, az állomás nevét hirdetve és egy egész percznyi idővel biztatva a kiszállni akarókat. A középkorú úr az ajtónak ugrott, dörömbözve, kiabálva, mialatt mohó sietéssel igyekezett a függönyt felhúzni és az ablakot leereszteni.

– Hova megy? kérdé halkan a szürke úr.

– Kiszállok, felelt mohón a középkorú kopasz úr, s a nyitott ablakon keresztűl iparkodott az ajtót kinyitni, egyre kiabálva a konduktor után.

– Hát az úr nem süket? kiáltott dühösen háta mögött úti társa. Meghallotta kérdésemet? Hogy mert engem bolonddá tenni?

– Hagyjon nekem békét, feleselt elkeseredve a középkorú kopasz úr. Konduktor! konduktor!

– Mi tetszik? kérdé e hívatalos személyiség, lassú méltósággal a kiabáló útas felé fordúlva.

– Nyissa ki az ajtót, kiszállok, üvöltött kétségbeesetten a középkorú kopasz úr.

– Nem ide szól a jegye, felelt nyugodtan a hatalmas tisztviselő.

– Hogy mert engem bolonddá tenni! ordított belűl a kocsiban a szürke úr, s megragadva útitársa karját, iparkodott elrántani az ablaktól.

– Ki akarok szállani! ki kell szállnom! kiáltott a meggyötrött férfiú.

– Tetszett volna előbb kinyitni a száját, most már késő, kiáltott vissza a konduktor úr hívatalos gorombasággal.

A csengetyű megszólalt, mint a halálharang vészjósló kongása, a gép sivított, a kerekek csikorogtak, a kocsik megzökkentek és a vonat ismét tovább száguldott a végetlen rónán.

– Hahaha! kaczagott ördögi gúnynyal a szürke úr, a mint boldogtalan útitársa kimerülten ülésére roskadott.

Azután fölkelt, hidegvérrel felvonta az ablakot, lebocsátotta a függönyt, s a helyett, hogy tisztességes útazó módjára helyére ült volna, tántorogva járni kezdett a rázkodó kocsiban.

– Most rajtunk a sor, mondá fenyegető hangon. Hogy mert az úr engem bolonddá tenni? Hogy merte azt mondani, hogy süket?

– Hagyjon nekem békét, mondá elkeseredve a középkorú kopasz úr.

– De nem addig van az! kiáltott a szürke úr. Ön engem elámított, csúffá tett, engedte, hogy gégeszakadásig ordítsak, s most azt mondja, hagyjak önnek békét. Azt hiszi, eleget tett ezzel a megsértett becsületnek?

– Tessék beperelni, mondá a középkorú kopasz úr tompa önmegadással.

– A megsértett becsület vért kíván, nem pert, mondá vérszomjasan a szürke úr, s újra útitársa orra elé tartotta a két termetes pisztolyt. Tessék választani.

– Bocsánatot kérek, ha megsértettem, mondá a középkorú kopasz úr, belátva, hogy ez embert, akár őrült, akár gonosztevő, csak alázatos szelidség által lehet megkérlelnie.

– Máskor jobban vigyázzon magára, mondá a szürke úr. Nem szeretem, ha játékot űznek velem.

Ez ismételt önérzetes nyilatkozat után újra leült, szemben a középkorú kopasz úrral, s kis makrapipát vevén ki zsebéből, megtömte valami fekete dohánynyal és erősen pöfékelni kezdett.

– Reménylem, nem vagyok alkalmatlan, mondá váratlan udvariassággal, útitársa szeme közé fúva a gyilkos füstöt.

– Világért sem, mondá a középkorú kopasz úr köhögve.

– Nagyon jó dohány, mondá a szürke úr.

– Pompás, mondá a középkorú kopasz úr fuldokolva.

A zárt kocsi csakhamar egészen megtelt a vastag, fekete füsttel, és a középkorú kopasz úr újra aggódni kezdett, hogy a tűztől megmenekülve ime füst által kell meghalnia.

– Szolgálhatok? mondá a szürke úr, előkelő udvariassággal útitársa felé nyújtva egy hosszú fekete szivart, melynek ismertető jele, hogy szalmaszálat húznak rajta keresztűl s leginkább a hadsereg vitéz harczosai szájában szokott füstölögni.

– Köszönöm, nem vagyok dohányos, mondá borzongva a középkorú kopasz úr.

– De az én kedvemért, mondá behízelgő rábeszéléssel a szürke úr.

A középkorú kopasz úr kénytelen volt a jó egyesség kedvéért szájába fogni a füstölgő, fekete nedvet izzadó mérges növényt. Szeme elhomályosult, füle zúgott, nyelvéről lement a bőr, s lassankint úgy kezdé észrevenni, hogy a vonat már nem előre halad, hanem fölfelé a levegőben.

– Hogy ízlik? kérdé a szürke úr.

– Kitünő, mondá a középkorú kopasz úr, letörölve homlokáról a hideg verejtéket.

– Nincs nagyobb élvezet a dohányzásnál, mondá a szürke úr. Én akár soha se vegyem ki a pipát számból. Mentől többet szívok, annál többet kívánok. Ha egy pipával kiszívtam, kiverem, s azon melegében újra megtömöm.

A szürke úr tettekkel kísérte és bizonyította szavainak igazságát, a mennyiben makrapipájából minden habozás nélkül útitársa lába elé verte a tüzes pernyét, s aztán újra rágyújtott fekete dohányából. Nehány pillanatig hallgatva élvezte a frissen töltött pipa mennyei füstjét, mialatt a középkorú kopasz úr szivarjával bejárta a csillagos égboltot és a zúgó tenger fenekét. A sűrű fekete füst mindegyre vastagabban terjengett s a darázsirtó dohányillat mindegyre maróbb támadásokat intézett a szagló szervek ellen, de a szürke úr gyakorlott orra csakhamar új füstöt, idegen illatot fedezett föl, mely sok tekintetben különbözött a dohányétól.

– Mi füstöl itt az ülés alatt? kiáltott hirtelen felugorva, mialatt a középkorú kopasz úr felhasználva az alkalmat, a hamutartóba dobta gyilkoló szivarját. – Mi füstöl itt? Álljon csak félre, épen az ön lába mellett. Úgy, meg ne mozdúljon, most már látom. Valami csomag gyúladt meg a tüzes pernyétől. Ne féljen, mindjárt eloltom, csak meg ne mukkanjon.

És kirántva az ülés alól a meggyúladt csomagot, addig taposta szeges talpú csizmáival, míg a legutolsó szikrát ki nem taposta belőle. Azután lehajolt, fölemelte, szétnyitotta füstös, kormos maradványait, és a középkorú kopasz úr, alig menekűlve a megégés veszélyétől, közel volt hozzá, hogy ijedtében haljon szörnyet, midőn a a megégett, kilyukadt, megtépett, összetaposott, besározott holmiban legféltettebb csomagjára, egy drága selyemruhára ismert.

– Jaj nekem! nyögött a középkorú kopasz úr.

– Se baj! mondá vígasztalólag a szürke úr. Még lehet belőle valamit csinálni; bélésnek mindenesetre jó lesz.

– Tönkre vagyok téve, mondá a középkorú kopasz úr.

– Ha megsértettem, kész vagyok lovagias elégtételt adni, mondá a szürke úr.

– Menyasszonyom ruhája, sóhajtott megtörve a középkorú úr.

– Menyasszonyáé? mondá gúnyosan a szürke úr.

– A menyegzői ajándék! nyögött a középkorú kopasz úr.

– Igazán? mondá még gúnyosabban a szürke úr. Nem a bácsi vén gazdasszonyának volt szánva? Elégett a csalétek? Hahaha!

– Hogy jelenjek most meg előtte? jajveszékelt a középkorú kopasz úr.

– Még a vagyonból is kicsöppenhetünk ugy-e? gúnyolódék a szürke úr.

– Mit nekem a vagyon! De az ő fájdalma, az ő fájdalma! siránkozék a középkorú kopasz úr.

– Persze a fájdalom! Szennyes önérdekről szó sincs a dologban! csúfolódék a szürke úr.

– Nem önérdek vezet engem, egyedűl a tiszta szerelem, keserge a középkorú kopasz úr.

– Igen, a pénz szerelme, ingerkedék a szürke úr.

– Ne sértegessen, nyomorúlt ember! fakadt ki elkeseredetten a középkorú kopasz úr.

– Ez vért kíván! üvöltött a szürke úr.

És felugorva helyéről, harmadszor a középkorú kopasz úr orra alá tartotta a termetes pisztolyokat.

– E sértést csak vér moshatja le! mondá fogcsikorgatva a szürke úr. Ön el mer engem ámítani, s mivel nem hiszem el hazugságait, nyomorúlt embernek nevez! Hogy mer velem így paczkázni? Őrültnek tart engem?

– Igen, mondá daczosan a középkorú kopasz úr.

– Újabb sértés! hörgött a szürke úr. És neki csak egy élete van, csak egyszer ölhetem meg őt!

– Majd meglátjuk! mondá kihívóan a középkorú kopasz úr.

– Válaszszon pisztolyt, azonnal, e pillanatban, vagy irgalom nélkül lelövöm, üvöltött a szürke úr.

Az emberi tűrelem nem tenger, hogy kimeríthetetlen legyen. A középkorú kopasz úr kezében még soha sem fordúlt meg vágó vagy lövő fegyver, s bár életében mindenféle szomjúság gyötörte már, de azt soha sem hitte, hogy valaha embervérre szomjúhozzék; hanem most az ő szemét is elfutotta a vér, az ő feje is megbódúlt a düh mámorától. Itt állt előtte ez a vörös orrú, mosdatlan, fésületlen, szürke ruhás ember, kinek ő soha sem vétett, és a ki tyúkszemére hágott, fülébe ordított, kalapjára ült, megszivaroztatta, meglökdöste, kigúnyolta, drága selyemruháját tönkre tette, s ráadásúl most lelövéssel fenyegeti, mint a kutyát; őt, kire szép menyasszony és egy hosszú élet boldogsága vár, mert utoljára is még közelebb van a negyvenhez, mint az ötvenhez. Az elkeseredés, a félelem, a bosszúvágy, a rettegés erős láz gyanánt ragadta meg tagjait, szeme elhomályosúlt, fogai összeverődtek, ujjai görcsösen megrándultak; fölkapta az egyik pisztolyt, ellenségére szegezte és elsütötte.

A pisztoly hatalmasat dördűlt, de még hatalmasabbat kaczagott a szürke úr, a mint a lövés daczára sértetlenűl megállta helyét, pedig a pisztoly alig két lépésre sült el mellétől. Most ő fogta föl a pisztolyát, lassan czélba vette ellenfelét és tanakodni látszék, vajjon agyába vagy szívébe lőjjön-e? A középkorú kopasz úr istennek ajánlotta lelkét és behunyta szemét, midőn újra felhangzott a gép sivító füttye és megkondúlt az állomás csengetyűje.

A szürke urat e hang, úgy látszik, megzavarta gyilkos szándékában, mert a levegőbe sütötte töltetlen pisztolyát, aztán kinyitva az ablakot, mellen ragadta a középkorú kopasz urat, és torka szakadtából kiabálni kezdett:

– Gyilkos! gyilkos!

A vonat megállt, mindenki a kocsi ajtajához tolongott, honnan a baljóslatú kiáltás hangzott. A vezető kinyitotta az ajtót, többen oda rohantak, kivonták és elválasztották egymástól a dulakodókat.

– Gyilkos! gyilkos! kiabált a szürke úr.

– Nem igaz, ő a gyilkos! kiabált a középkorú kopasz úr.

– Ő sütötte rám a pisztolyt! kiáltott a szürke úr.

– Ő is rám sütötte! kiáltott a középkorú kopasz úr.

– Majd a szolgabiró mondja meg, ki a gyilkos, mordult közbe egy pandur, kellő gorombasággal nyakon ragadva a kiabáló ellenségeket. Kötelet ide, emberek!

Akadt azonnal egy pár kötőfék, s a szürke és a kopasz úr csakhamar hátrakötött kezekkel állt az udvaron, a szörnyűködő néptömeg közt.

– Előre gazemberek! mondá a pandur hívatalosan hátba lökve a középkorú kopasz urat s megrugva a szűrke urat.

– A csomagjaim! kiáltott kétségbeesetten a középkorú kopasz úr, a mint látta, hogy féltett csomagjait egymásután hányják ki a kocsiból s a tolongó tömeg keresztűl-kasúl jár rajtuk.

– Azokat majd zár alá teszszük jó madár, mondá a pandur. Sok szép lopott holmi lehet bennük. Előre!

A vonat ezalatt elkészűlt, az útasok beszálltak, az ajtókat becsapdosták, a csengetyű hármat kongott, a gép sivított és tovább száguldott.

– Nem érkezünk ma Gyomára! kiáltott gúnyosan a szűrke úr fogolytársára, a mint hátrakötött kezekkel a falu felé haladtak.

A szolgabíró úr épen nekivetkőzve ebédelt, azért meglehetős mérgesen fogadta a kellemes hírt, hogy két gazembert hoztak a vasútról. Be kell csukni, majd holnap kihallgatja, csak nem fogja emésztését megzavarni két jó madár miatt! Másnap reggel aztán maga elé vitette a vádlottakat s megkezdte a kihallgatást.

– Mi a neve? kérdé a középkorú kopasz urat, kit külseje után ítélve tekintélyesebb gonosztevőnek tartott.

– Gálicz Rezső, mondá a középkorú kopasz úr.

– Nem igaz, hazudik, még a nevét is eltagadja, kiáltott közbe a szürke úr.

– Mit jelent ez? kérdé a szolgabíró.

– Azt, hogy ez az úr nem Gálicz Rezső, hanem Czompó Barnabás, mondá a szürke úr.

– Tessék kikutatni zsebeimet, ott van a keresztlevelem, mert épen esküvőmre útaztam, mondá reszketve a középkorú kopasz úr.

Csakugyan zsebében volt a keresztlevél és egyéb íratok, melyekből czáfolhatatlanúl kitűnt teljes joga a Gálicz Rezső hangzatos nevéhez. Czompó Barnabásról szó sem volt bennük.

– Eltévesztettem emberemet! kiáltott a szürke úr homlokára ütve. Hogy mert ön engem bolonddá tenni? fordúlt haragosan Gálicz úr felé. Ötszáz forintot lopott ki zsebemből.

– Hol a lopott pénz? kérdé a szolgabíró a középkorú kopasz urat.

A szürke úr rejtélyes felkiáltása még jobban összezavarta a kérdést, melyet későbbi terjedelmes vallomása sem volt képes tisztába hozni. A szolgabíró igen gyanúsnak találta a dolgot, s hosszú két hétbe kerűlt, míg végre teljesen kiderűlt a középkorú kopasz úr ártatlansága, és szürke útitársával együtt visszanyerte szabadságát.

Sietett a vasúthoz, aggodalmasan töprenkedve, hogyan engesztelje ki a hosszas várakozásért menyasszonyát? Az állomáson leendő apósával találkozott.

– Csakhogy megtaláltam! kiáltott rá a leendő após. Hogy mert elmaradni az esküvőről és cserben hagyni leányomat?

– Be voltam zárva, mondá Gálicz úr. De most jóváteszem mulasztásomat. Minél előbb megtartjuk az esküvőt.

– Meg ám! mondá keserűen a leendő após. Ha volna kivel.

– Az istenért, hova lett menyasszonyom? kérdé rémülten Gálicz úr.

– Miután önt hiában várta az esküvőre, másnap megszökött írnokommal; most is őket keresem, mondá a leendő após. És mind ennek ön az oka. Ha el nem késik, leányom most az ön felesége volna.

– Köszönöm, jobban szeretem így, mondá a középkorú kopasz úr.

II.
A pénzes tüsző.

A vonat csengetyűzúgás, fütyülés, kiabálás, sípszó mellett czammogott be ünnepélyesen a fedett pályaudvarba. Az ajtókat kinyitották, az útasok egymásután ugráltak ki, csak Csató úr nem szállt ki kocsijából, hiába ajánlotta ablaka alatt csábító hangon egy hordár szolgálatát. Kétségbeesve nézett ki ablakán, szemeit, melyekből még alig törűlte ki jóformán az álmot, réműlt bámészkodással jártatva a nyüzsgő embertömegen. Nyakkendője ki volt oldva, kabátja, mellénye föl volt gombolva, szája tátva-nyitva állt, mintha az ijedt sikoltás után, mely nehány percz előtt kitört rajta, többé nem tudta volna becsukni. Végre eloszlott némileg a tolakodó embertömeg, a kocsik ajtaját kezdték újra becsapkodni, midőn Csató úr annyira magához tért tompa ámulatából, hogy az állomási főnököt magához kérette.

A kívánt tisztviselő nemsokára megérkezett s nem a legnyájasabb tekintetet veté az ablakon kinéző köpczös, szürke hajú útazóra.

– Tessék kiszállni, – mondá mogorván. A vonat nem megy tovább.

– Addig nem szállok ki, – mondá kétségbeesetten Csató úr, – míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a tényeket.

– Micsoda tényeket? – mondá haragos bámulattal az állomási főnök.

– Megraboltak, – mondá Csató úr.

– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.

– Fájdalom, nagyon is lehetséges, – mondá Csató úr, vígasztalan arczczal tapogatva széles derekát. – Nincs itt!

– Mi nincs ott? – kérdé az állomási főnök.

– A pénzes tüsző, – mondá nyögve Csató úr. – Tízezer forint volt benne. Eltűnt.

– Hová? – kérdé haragosan az állomási főnök.

- Ha én azt tudnám! – sóhajtott a kifosztott férfiú. – Főnök úr, ez a pénz nem volt az enyém, földesuramnak hoztam föl, és azért szeplőtlen becsületem érdekében addig ki nem szállok a kocsiból, míg hívatalosan és tanúk előtt jegyzőkönyvet nem vesznek föl a megtörtént rablásról. Tessék egy rendőrbiztost és két tanút hívatni.

– Jól van – mondá az állomási főnök, fölébredt kíváncsisággal. – Az egyik tanú én leszek, a másik az ellenőr. Itt van a biztos úr is, tessék elmondani esetét.

Csató úr kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Tessék besétálni, – mondá udvariasan.

– Hát a kocsiban vegyük föl a jegyzőkönyvet? – mondá mogorván a biztos úr.

– Tessék kívül maradni, de én szeplőtlen becsületem érdekében addig innen ki nem szállok, míg hívatalosan és tanúk előtt nem konstatáltuk a rablás tényét, – mondá izgatottan Csató úr.

– Rajta hát, – mondá haragosan a biztos úr, kit épen egy pohár sör és pörkölt mellől hívtak el. Régi törvény, hogy a felsőség mindig a publikum rabszolgája legyen. A pörkölt ugyan semmit sem ér fölmelegítve, az állott sör sem kitünő ital, de a rendőrnek az is jó. Csak rajta!

E hívatalos fölhatalmazás után, Csató úr, kihajolva a kocsi ablakán, megkezdte fontos vallomását, mialatt a törvényes bizottság az ajtón kívül foglalt helyet a kocsi lépcsőjén.

– Mi a neve? – kérdé mogorván a biztos úr.

– Csató Bernát, – mondá reszketve Csató úr. – Tiszttartó vagyok Saraglyai Dénes ő nagysága ligeti uradalmában és tegnap este –

– Hány éves? – kiáltott a biztos úr.

– Ötvenhat multam szent György napján, – felelt Csató úr, – és tegnap este –

– Micsoda vallású? – folytatá a biztos úr, ki nem zökkenve a hívatalos formalitásból.

– Római katholikus, – mondá Csató úr, – de Ligeten nincs templomunk, azért néhanapján a kálvinista paphoz járok tarokkozni –

– Nős vagy nőtlen? – szakítá félbe a biztos Csató úr hitvallását.

– Tavaly ültem meg ezüstmenyegzőmet, – mondá Csató úr, – és tegnap este –

– Vannak gyermekei?

– Az ég nem áldotta meg házasságunkat magzatokkal, – felelt sóhajtva Csató úr.

– Gyanús, mondá komoran a biztos úr, a két törvényes bizonyságra tekintve, kik helybenhagyólag köhögtek.

– Miért gyanús? – kérdé rémülten Csató úr.

– Jó, csak folytassa, – mondá szigorún a biztos úr. – Mi baja van? Miért kell most itt ülnünk a kocsi garádicsán?

– Tegnap este, – mondá Csató úr reszketve, – sürgönyt kaptam a földesúr ő nagyságától, hogy haladék nélkül tízezer forintra van szüksége az uradalmi pénztárból. Épen vacsoránál ültem vendégeimmel, mert feleségem névnapját tartottuk, a kit Juliannának hívnak. Van még több keresztneve is, de ezt szoktuk megtartani, mert nyárra esik és a vendégek könnyebben megjöhetnek vacsorára.

– Ugyan végezze be már vacsoráját és menjen tovább, – kiáltott türelmetlenűl a biztos úr.

– Nem lehet, kérem alássan, mert a vacsora alatt történt, – mondá izgatottan Csató úr. – A harmadik tál ételnél érkezett a sürgöny és még három tál volt hátra. El lehet mondani, hogy épen a vacsora közepén voltunk. A helybeli jegyző negyedszer emelt poharat feleségem egészségére, koczintottunk, ittunk és nagyon jó kedvünk volt. Megjön a sürgöny, elolvasom. A tízezer forintot magam viszem föl – mondom feleségemnek – ugyis személyes dolgom van ő nagyságával. Jól van – mondá feleségem – csak vigyázz egészségedre és el ne veszítsd a pénzt. Ne féljen tensasszony – mondja az uradalmi pénztárnok – erős bőrtüszőbe teszszük az ezres bankókat és Bernát barátom derekára fogja csatolni. Csak ne csatolja szorosra – mondja feleségem – mert nagyon sokat evett, s a milyen kövér ember, megüthetné a guta. Ezzel fölkerekedtünk, én a pénztárnok és az ellenőr, s a kis irodába mentünk. Itt állt az erős Wertheim-kassza; az iroda ajtaja vaspántokkal van ellátva, az ablakon keresztvasak állnak. Az ajtó mindig dupla zár alatt van; a pénztárnok is csak akkor lép be, ha nagy summa pénzt kell kiadni vagy bevenni, különben a nagy irodában dolgozik.

– Jőjjön már ki az irodából és menjen tovább! kiáltott bosszúsan a biztos úr.

– Nem lehet kérem alássan, mert itt történt, – mondá lázasan Csató úr.

– A nagy irodában vagy a kicsiben? – kérdé az állomási főnök.

– A kicsiben, – mondá izgatottan Csató úr. – A pénztárnok kiolvasott tíz darab ezrest; mind a tízet összehajtva a tüsző négy zsebébe raktuk; azután – követem alássan – levetkőztem, a tüszőt csupasz derekamra csatoltam, felöltöztem, begombolkoztam, és mind a hárman visszamentünk az ebédlőbe. Csak tessék tovább mulatni – mondom vendégeimnek – de nekem mennem kell, mert a vonat félóra múlva indúl. Még egy pohár bort a szerencsés megérkezésre, mondja a jegyző, ki soha sem mulasztja el az alkalmat, ha toasztot lehet inni. Megtöltöttük tehát a poharakat.

– Igya már ki poharát és menjen tovább, kiáltott haragosan a biztos úr, félbenhagyott pohár sörére gondolva.

– Kiittuk a bucsúpoharat – folytatá Csató Bernát úr részletes vallomását – megcsókoltam feleségemet, kezet fogtam a vendégekkel, befogattam és kihajtattam a vasúthoz. Velem jött a kasznár és két uradalmi írnok, kik az egész úton énekeltek, hogy távol tartsák a rablókat. Az állomáson a kasznár azt tanácsolta, hogy külön alvó kocsit vegyek, mert úgyis egész éjszaka útban leszek, s legalább nem kell félnem, hogy tolvajokkal kerülök össze. Az egyik uradalmi írnok tüstént a pénztárhoz ment jegyet váltani, a másik a kocsiba vitte táskámat, aztán mindketten fölsegítettek, szerencsés útat kívántak, a kasznár még egyszer utánam kiáltott, hogy vigyázzak «ama bizonyosra» – nem mervén a tüszőt fönhangon említni ennyi ember hallatára – a konduktor becsapta az ajtót, harmadikat csengettek és elindúltunk –

– Hála istennek, csakhogy elindúltak már, – mondá türelmetlenűl a biztos úr.

– Én is azt mondtam – folytatá búskomoran Csató úr – és ledőlve szundikálni kezdtem. Hanem ma reggel, midőn ideérve fölébredtem, és első gondolatra tüstént tüszőmhöz kapva észrevettem, hogy nincs többé derekamon, akkor már nem mondtam azt, hogy hála istennek.

– Mikor aludt el? kérdé az állomási főnök.

– Azt hiszem, mindjárt útam kezdetén, – mondá Csató úr.

– Miért hiszi? mondá szigorúan a biztos úr.

– Mert egy állomás nevét sem hallottam, – mondá Csató úr.

– Egyszer sem ébredt föl útközben? – kérdé az állomási főnök.

– Nem emlékszem, – felelt Csató úr.

– Nem vette észre, hogy álmában háborgatta volna valami? – kérdé az állomási főnök.

– Nem – semmi – mondá Csató úr elgondolkozva. De igen – mégis – egyszer úgy éreztem, hogy erős léghúzam jő rám.

– Honnan jött a léghúzam? – kérdé szigorúan a biztos úr.

– Azt hiszem, a nyitott ablakokból, – mondá Csató úr.

– Mért nem csukta be az ablakokat, ha nem szereti a léghuzamot? – mondá bosszúsan a biztos úr.

– Tisztán emlékszem, s a kasznár és a két uradalmi írnok is látta, hogy Ligeten mind a két ablakot fölhúztam és a függönyöket lebocsátottam, – mondá izgatottan Csató úr. – S midőn ide érkeztem, a két ablak még mindig föl volt húzva s a függönyök le voltak bocsátva.

– Honnan jött hát a léghuzam? – kérdé gyanakodó fejrázással a biztos úr.

– Bizonyosan, mikor a rabló kinyitotta az ajtót, – mondá az állomási főnök.

A rendőrbiztos igen tudományos bámészkodással nézett a levegőbe, mintha onnan olvasná ki a rejtély megoldását. A betűk azonban nagyon olvashatatlanok lehettek, mert a biztos úr bámészkodása egyre tudományosabb alakot öltött ugyan, de semmi megnevezni való eredményre nem vezetett. Csató úr ezalatt a két törvényes bizonyság segélyével kiforgatta táskáját, zsebeit, levetkezett, felöltözött, megmozgatta a párnákat és az ülések alá bújt. Sok szemetet talált, de mindez nem ért tízezer forintot s nem is volt a tüszőben. Végre a biztos úr kibetűzte a levegőbe írt hieroglypheket, mert újra Csató úrra függesztette szemét s szigorúan e nagy fontosságú kérdést intézte hozzá:

– Kire gyanakszik?

– Uram istenem – mondá kezeit tördelve a szerencsétlen Csató úr – én senkire sem gyanakszom. Az ablakok sértetlenek, a kocsiba senkit sem eresztett be a vezető –

– Megvan! – mondá ünnepélyesen a biztos úr. – A konduktor a tolvaj.

– Lehetetlen! – kiáltott az állomási főnök.

– A hol lopott pénzről van szó, ott semmi sem lehetetlen, – mondá szakértő tekintélylyel a rendőrbiztos. – Hozzák elő ez embert!

Nem kellett messzire menni, a gyanúba vett egyenruhás férfiú ott állt a második kocsi mellett; és íjedten kimeredt szeme, halálos sápadtsága, midőn nevét hallotta a törvény képviselőjének ajkáról, ékesszólóan bizonyította bűnösségét, vagy legalább is rémületét.

– Hol a lopott tízezer forint? – mondá a biztos úr, mellen ragadva a vádlottat.

– Nem tudok róla semmit, – mondá a rémült ember, vaczogó fogakkal és összeverődő térdekkel. – Ártatlan vagyok.

– Ezt minden gazember mondhatja magáról, – jegyzé meg keserű philosophiával a biztos úr. – Előre a börtönbe, a többit majd kideríti a vizsgáló bíró.

– De kérem biztos úr, – szólt közbe az állomási főnök, – ez az ember mindig kifogástalan becsületü volt –

– A hol pénzről van szó, ott nincs kifogástalan becsület, – mondá hívatalos felsőséggel a biztos úr. – Előre!

– Előbb tessék a jegyzőkönyvet aláírni, mert addig nem szállok ki a kocsiból, – szólalt meg Csató úr az ablakból.

A biztos úr ismét a légi hieroglyphek tudományos elemzésébe merűlt, s úgy látszott, fontos fölfedezést tett a láthatatlan betűk közt, mert egyik kezével a vezető gallérát tartva, a másikkal minden udvarias bevezetés nélkül kirántotta Csató urat a kocsiból, úgy hogy e termetes férfiú majdnem pórúl járt a nagy és váratlan ugrás következtében; s aztán őt is galléron ragadta.

– Az úr is velem jön, – mondá a biztos úr.

– Jó, de azért nem kell a galléromat fognia, – mondá Csató úr bosszús meglepetéssel.

– A tolvajt gallérnál tartják, – mondá szentencziaképen a biztos úr.

– Én nem vagyok tolvaj! – kiáltott elsápadva Csató úr.

– Azt majd a vizsgáló bíró úr deríti ki, – felelt a biztos úr.

– Hiszen engem loptak meg! – mondá kétségbeesetten Csató úr.

– Az úr pénze volt az, vagy másé? – kérdé hívatalos sarkazmussal a biztos úr.

– Földesuramé volt, – mondá tompán Csató úr.

– A hol más ember pénzéről van szó, ott minden ember tolvaj, a ki hozzá férhet, – mondá rendőri axioma gyanánt a biztos úr. – Előre, jó madarak, a vizsgáló bíróhoz!

Heveder Máté vizsgáló bíró úr igen éleselméjű kriminalista volt s egészen az új jogászi iskola híve. Európai színvonalon állt s mindenben megállapított elvek szerint járt el. Mint nagy eklektikus, fölhasználta az összes külföldi elméletek és gyakorlatok tudományos vívmányait, mindegyikből a legjobbat és leghasználhatóbbat szedve ki, fürge méh gyanánt, mely szorgalmas repülő állathoz még abban is hasonlított, hogy hatalmas fulánkkal volt ellátva. A vallatott gonosztevők sokkal jobban rettegtek maró sarkazmusától, mint a kilátásba helyezett büntetéstől, és sokszor csak azért is vallottak, hogy gúnyja csipős ostorától minél előbb megszabadúljanak.

Egyik legnagyobb dicsősége volt Heveder Máté úrnak, hogy a művelt külföld színvonalán áll, és hogy legjelesebb jogászait, legfurfangosabb rendőreit saját fegyvereikkel győzte le, mint elégülten szokta mondani írnokának. A francziák csak annyira vitték – szokta mondani önérzetes mosolylyal – hogy minden rejtélyes bűnesetnél ez elvből indúlnak ki: Keresd a nőt. Én tovább megyek, s azt mondom: Találd meg a nőt…! és megis találom, – fejezé be diadalmasan – megtalálom, uram, eddig még mindig megtaláltam.

A Csató-ügy igen fölvillanyozta Heveder urat és mozgásba hozta összes jogtudományi készletét. Az eltűnt tízezer forintos tüsző rejtélye alkalmasnak látszék, hogy a hazai és külföldi sajtó és szakértő közönség figyelmét teljes mértékben fölgerjeszsze s megoldása által dicsőséget hozzon a magyar törvénykezési gyakorlatra. Meg fogjuk mutatni – mondá egy hegyes szakállú és hajlott orrú héber ifjunak, ki a legtekintélyesebb hazai német lapokkal összeköttetésben állt s bűnügyi újdonságokkal látta el hasábjaikat – meg fogjuk mutatni a külföldnek, hogy mi sem állunk hátrább, s Gaboriau uram rendőri regényeire sokkal érdekesebb tárgyakat találhatna a mi praxisunkban, mint az ő híres Jeruzsálem-útczájában.

A Csató-ügy épen ilyen alkalmas regénytárgynak látszék, azért Heveder úr a legnagyobb óvatossággal és furfanggal látott hozzá, s ügyessége által megszégyeníté a külföld leghíresebb kriminálistáit, mint a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju meg is jegyzé a legtekintélyesebb hazai német lapok hasábjain.

Első dolga volt a két gyanús egyéniséget, Csató urat és a konduktort jól elzáratni, hogy se egymással, se a külvilággal ne érintkezhessenek. Csató úr ugyan összetett kezekkel kérte a bíró urat, hogy legalább földesurát tudósítsák ez esetről, mert ő nagysága bizonyosan türelmetlenűl várja a tízezer forintot s rosszat fog gondolni róla, ha sem neki, sem a pénznek nem hallja hírét; Heveder úr azonban szokott maró sarkazmusával megjegyzé, hogy Csató úr semmit sem veszít azzal, ha földesura rosszat gondol róla, s hogy az efféle látszólag ártatlan izeneteknek tolvajnyelven mély jelentésük lehet, azért Csató úr sokszor lophat még tízezer forintot, míg őt rá fogja szedni.

A hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifju torka szakadtáig kaczagott e sarkasztikus élczeken s még azon nap ki is nyomatta a legolvasottabb hazai német lapban.

– E rejtélyes bűnesetet csak úgy deríthetjük föl – mondá Heveder úr – ha lehető legnagyobb óvatossággal járunk el, s igyekszünk minél előbb megtalálni az asszonyt. A francziák keresik a nőt, én megtalálom. Igen, uraim, megtalálom, mert kétségtelen, hogy asszony van a dologban. A két gyanús egyén közül az az igazi bűnös, ki asszonynyal van összeköttetésben. Intézkedtem már, hogy Ligettől idáig minden állomás tisztviselőit és az egész vonal vasúti őreit kihallgassák a múlt éjszaka eseményei felől. Sőt többet tettem. Az egyik vádlottnak, Csató Bernátnak, mint vallomásából kitünik, felesége van; távirati úton rendelést adtam tehát, hogy föltünés nélkül és a legnagyobb kímélettel azonnal fogják el s biztos kíséret mellett hozzák ide. Holnap már itt lesz. A vasúti vezetőnek nincs neje; arra kell hát rájönnünk, van-e szeretője? És ha mind a két asszonyt megtaláltuk, akkor a rejtély kulcsát is megtaláltuk; az asszonyt pedig megtalálom, igen uraim, megtalálom.

Heveder úr nagy szellemi fensőséggel nézett végig írnokán s a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjun, kiket ekként beavatott vala furfangos programmjába; s a legmélyebb titoktartást kötvén lelkökre, teljes erejével hozzálátott a rejtélyes bűneset lebonyolításához.

Először tanúlmányozni kezdte a sürgönyöket, melyek a vonal összes állomásairól érkeztek s a megtörtént kihallgatásokról tudósították. Legtöbbjében semmit sem talált, de két sürgöny teljes figyelmét költé fel. Az egyik szerint a 27-dik számú őr a múlt éjjel, épen midőn a vonat elrobogott állomása előtt, egyik második osztályú kocsi ablakán egy női kart látott kinyúlni, mely valamit a földre ejtett. A vonat távozása után az őr kíváncsiságból meg akarta nézni a földre ejtett valamit, de kutyája megelőzte, mert oda rohant, fölkapta az említett valamit s elfutott vele az éj homályában, és csak másnap reggel kerűlt vissza, igen megtörve és fáradtan, de természetesen semmit sem lehetett tőle megtudni. A másik sürgöny a 76-dik számú őrtől volt s még gyanúsabban hangzott. Ez a múlt éjjel tisztán látta, hogy midőn a vonat a legnagyobb gyorsasággal robogott el előtte, a vezető a lépcsőn állt s egy harmadik osztályú kocsi ablakán kihajló nővel beszélt; sőt kézmozgást is látott, de nem vehette ki tisztán, vajjon a vezető adott-e be valamit, vagy a nő adott ki valamit?

– Itt van az asszony, sőt mondhatnám, itt vannak az asszonyok, – mondá Heveder úr fejét vakarva, mert e túlságos sok a jóból kissé megzavarta. Legfölebb két asszonyra gondolt, s most a vasúti két nőalakhoz számítva Csató úr feleségét, ime három asszonynyal lesz dolga. Több világosság, mint kellene.

De a déli nap fénye is csak pillanatra vakítja el annak szemét, ki sötét pinczéből lép a verőfényre, pár pillanat múlva azonban annál ragyogóbb világításban tünteti eléje a tárgyakat; Heveder úr gyakorlott szemét is csak egy pillanatra kápráztatá el a bizonyítékok túlságos fénye; a következő perczben már tisztán látta maga előtt az egész rejtélyes bűneset szövevényét.

A dolog világos. Vagy a vezető a bűnös, vagy Csató Bernát. Ha az első lopta el a pénzt, úgy bűntársa az a rejtélyes nőszemély, kivel a harmadik osztályú kocsi ablakánál beszélgetett. Titokzatos mozdulata, melyet a 76-dik szám nem vehetett ki tisztán, bizonyosan abból állt, hogy a lopott pénzt akkor adta át kedvesének. E nőnek kell tehát nyomára jönnie s akkor megtalálta az asszonyt.

Vagy Csató Bernát a bűnös. És ebben Heveder úr a legmélyebb lélektani ismeretnek adta fényes bizonyságát. Éles szeme azonnal belátta, hogy Csató Bernát nem szökhetett el egyszerűen a tízezer forinttal, mert tudhatta, hogy utolérik és becsukják. Úgy főzte ki tehát a dolgot, hogy a pénzt kedvesének adja át, s magát megrablottnak mondván, még a gyanú árnyékát is elhárítja fejéről, s biztosságban költi el kedvesével az elsikkasztott összeget. Ez esetben a bűntárs az a nő, ki a 27-dik szám szeme láttára kinyújtá karját a második osztályú kocsi ablakán s a földre ejtett valamit. Ez a valami bizonyára a kiürített tüsző volt, melyet meg is találtak volna, ha a törvénytipró kutya el nem rohan vele az éj homályában. De ez oktalan állat beavatkozása daczára is, ha kézre kerűl ama nő, úgy megtalálták az asszonyt s vele a rejtély kulcsát.

Végre a harmadik lehetőség szerint Csató Bernátné asszonyság a főczinkos, és ez esetben a másik két nőnek vagy semmi, vagy valami szerepe van a bűnesetben. Így is, úgy is azonban nemsokára mindhárom asszony kezében lesz, egyik közülök bizonyosan az igazi asszony – és ha az asszonyt megtalálta, mindent megtalált.

Heveder úr nagy lelki gyönyörűséggel dörzsölte kezét, a mint e mélyre ható kombinácziók végére ért, s türelmetlenségében azonnal hozzá fogott a további eljáráshoz.

Először a vezetőt vitette maga elé.

– Hol lakik a szeretője? – kérdé tőle minden előleges kérdés nélkül, jól tudván hosszas gyakorlatából, hogy a makacs bűnösöket legkönnyebben ily hirtelen oldaltámadással lehet zavarba hozni. Sikerült is e cselfogása, mert a megzavarodott gonosztevő szégyenkezve azonnal megvallotta imádottjának nemcsak lakását, hanem nevét és társadalmi állását is. Selymes Lottinak hívták, és benső szobalány volt Rosenstock Adolf úrnál a három dob-útczában.

– Eleget tudok, visszamehet börtönébe, – mondá diadalmas mosolylyal a vizsgáló bíró, – s azonnal rendelést adott, hogy Selymes Lotti leányzót haladék nélkűl kísérjék be s kutassák ki minden holmiját.

Nemsokára eléje vezette egy rendőr a megréműlt leányt, egyszersmind jelentvén, hogy minden holmiját kikutatták s ládájában több rendbeli ruházaton kívül hét forint huszonöt krajczárt találtak, melyeket a törvényszéki épületbe szállítottak.

– Jól van, – mondá Heveder úr, – elmehet. – Aztán a reszkető leányhoz fordúlt s szigorúan szemébe tekintve folytatá:

– Hol van a többi?

– Micsoda többi, csókolom kezét? – mondá sirva Lotti kisasszony.

– A kilenczezerkilenczszázkilenczvenkét forint hetvenöt krajczár, – mondá szigorúan a vizsgáló bíró.

– Nem tudom, csókolom kezét, – mondá még nagyobb sirással Lotti kisasszony.

– Nem? Majd mindjárt segítek emlékező tehetségén, – mondá szokott sarkasztikus modorával Heveder úr. – Honnan érkezett meg ma reggel?

– Hazulról, Gyarmatról, otthon voltam édes apámnál, – felelt Lotti kisasszony.

– És miről beszélt az éjjel a konduktorral? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Jaj istenem! – mondá Lotti kisasszony, eltakarva ábrázatát.

– Mindent tudok! – mondá kérlelhetetlen arczczal Heveder úr.

– Én nem vagyok hibás, csókolom kezét, – mondá hangos zokogással Lotti kisasszony. – Ő járt mindig utánam s azt igérte, hogy feleségül vesz.

– És hova tette a pénzt? – kérdé a vizsgáló bíró.

– Micsoda pénzt? – mondá bámulva Lotti kisasszony.

– A lopott pénzt! – dörgött a vizsgáló bíró.

– Hát lopott is! – sikoltott Lotti kisasszony. Nekem azt mondá, hogy borravalókból gyűjtötte, s mihelyt fölmegy száz forintra, mindjárt megtartjuk az esküvőt.

– Nem arról van most szó, engem el nem ámít, – mondá Heveder úr. – Hol a tízezer forint?

– Tízezer forint! – álmélkodék Lotti kisasszony.

– Mennyi álnokság és tettetés ily fiatal személyben! mondá méltatlankodva a vizsgáló bíró. – De bennem emberére talált. Egy éjszaka a börtönben majd nagyobb őszinteségre tanítja! Vezessék most el és zárják be, míg újra hívatom!

– Én ártatlan vagyok! – sikoltott kezeit tördelve Lotti kisasszony. – Csak az ablakon keresztűl beszéltem a konduktorral.

– És mit adott kezébe? – kérdé Heveder úr.

– Meggyet, – mondá Lotti kisasszony.

– Majd meglátjuk, holnap is meggy lesz-e? – mondá sarkasztikus mosolylyal Heveder úr. – Addig vezessék börtönbe!

– Határozottan gyanús, – mondá magában Heveder úr, miután a sikoltozó és zokogó leányt elvezették. – De most lássuk a másik asszonyt. Hozzák elő Csató Bernátot.

Csató úr tökéletesen meg volt törve, midőn a vizsgáló bíró elé vezették. Heveder úr tisztán láthatta beesett szemében, reszkető ajkán és borzas haján a tetten ért bűnös gyáva csüggedését. Nem is kerülgette tehát sokáig a kérdést, hanem hirtelen megrohanta szokott oldalvágásával:

– Kivel van viszonya?

– Viszonyom? – mondá elbámulva Csató úr. – Micsoda viszonyom?

– Szerelmi viszonya, – mondá Heveder úr.

– Szerelmi viszonyom! – kiáltott elszörnyedve Csató úr. – Ha ezt feleségem hallaná!

– Meg fogja hallani, – mondá gúnyosan Heveder úr.

– Még csak az kellene, – mondá ijedten Csató úr.

– De ha nekem megvallja nevét, igérem, hogy neje előtt örökre titok marad, – mondá csábos biztatás hangján a vizsgáló bíró.

– Kinek a nevét? – mondá hüledezve Csató úr.

– Kedvese nevét, – mondá szigorúan Heveder úr.

– Kedvesemét? – kiáltott rémülten Csató úr.

– A ki az éjjeli vonattal jött föl, – mondá jelentősen a vizsgáló bíró.

– Az éjjeli vonattal, – mondá hüledezve Csató úr.

– És karját kinyújtotta az ablakon, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– Kinyújtotta az ablakon, – kiáltott álmélkodva Csató úr.

– És a földre ejtett valamit, – mondá rettentő hangon Heveder úr.

– A földre ejtett valamit, – kiáltott hüledezve Csató úr.

– Ez a valami kezem között van, – mondá rémes arczczal Heveder úr, bírói buzgalmában eltérve némileg az igazságtól.

– Valóban? – mondá bámészan Csató úr.

– Hol lakik hát az a nő? kérdé új oldaltámadással a vizsgáló bíró.

– Micsoda nő! – kiáltott elképedve Csató úr, csaknem eszét vesztve e gyorsan váltakozó kérdések rémítő kereszttüze alatt.

– Résen áll a megátalkodott gonosztevő, – gondolá magában Heveder úr. – E kitanúlt tolvajjal nem oly könnyű elbánnom, mint a tapasztalatlan konduktorral.

Heveder úr valami új, meglepő oldaltámadásra készült, midőn az ajtó kinyílt s a hívatali szolga egy sürgönyt adott kezébe. A ligeti szolgabírótól jött és így szólt: Csató Bernátnét csendben és feltünés nélkül elfogattam s a vasútra tettem. Holnap megérkezik.

– Jól van, – mondá halk elégedett hangon a vizsgáló bíró. – Megvan a második asszony; ennek segítségével majd rájövünk a harmadikra is. Addig vezessék vissza börtönébe a vádlottat.

Csató Bernátné asszonyságnak hatalmas tenyere volt, csipője sem volt a vékonyak közül, hangja gyöngesége ellen sem panaszkodott soha senki, a kinek alkalma volt e tisztes asszonysággal valaha szóba állni. E hatalmas öklöket szorította hatalmas csipőire, midőn másnap reggel két rendőr Heveder úr irodájába vezette, és e hatalmas hang legmagasabb létráján kérdezte meg e nagytekintélyü jogtudóst, hogy micsoda dolog az, hogy minden ok nélkül, szabad országban, saját házában így megrohannak egy tisztességes tiszttartónét a hajdúk, vasútra pakolják és idegen városba viszik, törvény elé állítják, a nélkül, hogy megmondanák, miért? Muszkaországban élünk-e vagy mi, hogy így mernek bánni egy tisztességes nemes asszonysággal, azt szeretné tudni!

– A nemesség kiváltságai eltöröltettek, mindnyájan egyenlőek vagyunk a törvény előtt, – mondá ünnepélyesen Heveder úr, és élesen szemügyre vette a «második asszonyt».

Csató Bernátné asszonyság igen tekintélyes és tisztességes hölgy volt s a legjobb konyhát tartotta három vármegyében, de arczán az ötven tavasz rózsái némileg elhervadtak, s több volt rajta a gödröcske, hogysem határozottan szépnek lehetett volna mondani. Heveder úr éles szeme és merész kombináló szelleme egy pillantással látta, hogy ily asszonyért senki sem fog tízezer forintot lopni, s benne csak áldozatot láthat, de nem bűntársat. Ehhez képest tehát szánakozó tekintetet vetett a termetes asszonyságra, s búskomoly hangon mondá: Tessék helyet foglalni.

– Azért hozatott-e pandurok közt idáig, hogy leültessen? – mondá Csatóné asszonyság székre ülve s harcziasan körűlnézve az igazság templomában.

– Asszonyom, – mondá részvéttel Heveder úr, – legyen készen a legrosszabbra. Meg van csalva.

– Micsoda? – kiáltott Csatóné asszonyság fölugorva székéről. – Meg vagyok csalva?

– Gyalázatosan, – mondá Heveder úr gyászos fejrázással.

Heveder úr taktikája furfangos volt és nagy lélektani ismereten alapúlt. Föl fogja használni e terjedelmes hölgy féltékenységét s ez által jő a «harmadik asszony» nyomára. E tervéhez képest még gyászosabb arczczal nézett Csatóné asszonyságra s búsan rázta fejét.

– Igen, meg van csalva gyalázatosan, – mondá Heveder úr, – és pedig férje által, kinek titkos szerelmi viszonya van egy rosszhírű nővel.

– Csató Bernátnak? – kiáltott a termetes asszonyság.

– Igen, – mondá a vizsgáló bíró.

– A ligeti tiszttartónak? – kiáltott a meglepett hölgy.

– Igen, – mondá vészjósló hangon Heveder úr.

– Lehetetlen, – mondá megvető fejrázással az ötven éves asszonyság; tavaly ültük ezüstmenyegzőnket. Lehetetlen!

– Fájdalom, annyira lehetséges, hogy férje tegnap külföldre szökött kedvesével, magával vivén a tízezer forintot, melyet földesura számára hozott föl, – mondá nyomatékosan Heveder úr.

– A tízezer forintot! – mondá nagy meglepetéssel Csatóné asszonyság. – Hiszen azt nem is hozta magával.

– Micsoda? – kiáltott elbámulva Heveder úr.

– Ott felejtette a kis irodában, – mondá Csatóné asszonyság. – Kicsit sokat ivott és siettében elfelejtette felcsatolni a tüszőt, azt hivén, hogy már derekán van. A pénztárnok másnap reggel vette észre és azonnal sürgönyzött a földesúrnak.

Lehetetlen! – kiáltott haragosan Heveder úr.

– Tessék megkérdezni Saraglyai Dénes ő nagyságát, – mondá Csatóné asszonyság.

Heveder úr a nagy szellemek találékonyságánál fogva tüstént belátta, hogy a két vádlottat asszonyaikkal együtt alaptalanúl vette gyanúba. De nagyobb óvatosság kedvéért azonnal személyesen sietett Saraglyai úrhoz, s meggyőződvén a termetes asszonyság szavainak igazságáról, egy pillanatig sem habozott tényálladék hiányánál fogva szabad lábra bocsátni a vádlottakat, névszerint Csató Bernát urat, a vasúti vezetőt és Selymes Lotti kisasszonyt.

– Rendszerem fényesen igazolta önmagát, – mondá Heveder úr, szellemi fensőséggel tekintve végig írnokán és a hegyes szakállú, hajlott orrú héber ifjun. – Keresd az asszonyt, mondják a francziák; találd meg az asszonyt, mondom én. Megtaláltuk az asszonyt, s ime azonnal megtaláltuk az egész rejtélyes bűneset kulcsát is.

A BETEGÁPOLÓ.

Kerekesné özvegy asszonyság hatalmasan megtermett, tenyeres-talpas hölgy volt, kinek idegrendszerét egy kis sirás-rívás meg nem bolygatta. Sőt közelebbi ismerősei, kiknek többször volt alkalmuk a tenyeres-talpas hölgyet emberbaráti foglalkozásában látni, esküvel bizonyozták azon meggyőződésüket, hogy a nevezett asszonyságnak egyátalában nincsenek idegei; vagy ha vannak, úgy bizonyára oly erős vitorla-kötelekből készültek, hogy azokat nem egy kis pityergés szellője, de az emberi szenvedések leghevesebb viharja sem képes rezgésbe hozni. E természeti ritkaság mindenesetre érdemes volt a természetbúvárok mélyebb tanulmányozására; s meglehet, hogy Kerekesné asszonyság épen ez érdekes physiologiai tulajdonságánál fogva állt annyira az orvos urak kegyelmében. Annyi bizonyos, hogy ha valami nagy beteghez ápoló kellett, az első kérdő szóra az orvos úr ekként kiáltott fel: «Legjobb lesz Kerekesné asszonyság. Kitünő gyakorlata van a betegápolásban és képes egymás után három éjszakát átvírrasztani.»

Kerekesné asszonyság öntudatával bírt kiváló tehetségeinek, s mint minden nagy talentum, megkövetelte a megfelelő szellemi és anyagi elismerést. Nála is, mint egyáltalában a felkapott tehetségeknél, nemcsak a szolgálatot kellett megfizetni, hanem a reputatiót is. Pedig ő nem igért eget-földet, sőt épen nem igért semmit. Kevés beszédű volt és mogorva; megmondta ridegen föltételeit, tudniillik, mit kíván pénzben, élelemben, italban, kényelemben, tiszteletben, elismerésben; s viszont egy szóval sem érintette, mit fog mind e földi jók fejében tenni, hogyan fog a beteggel bánni? Ezekre nézve hagyta beszélni reputatióját. Azt sem tette, mi csekélyebb jelentőségű kollégáinál a behízelgés első lépése szokott lenni, hogy gyöngéden megsímogassa a beteg fejét, megigazgassa párnáját, paplanját, s nehány kedveskedő szóval illesse, midőn a beteg hozzátartozói először vezetik a kórágyhoz s úgyszólván installálják hivatalában. Kerekesné asszonyság megvetette a tehetetlen középszerűség kicsinyes cselfogásait. Zordon és komor volt az alkudozások alatt, zordon és komor volt a szerződés megkötésénél, zordon és komor volt a betegszoba birtokba vételénél. Nem szorúlt önmagának ajálgatására, eléggé ajánlotta hírneve, s ha néha-néha egyik-másik aggódó anya vagy feleség remegve merte őt erre is, arra is figyelmeztetni, mit a szegény beteg körül akkor meg ekkor tenni kellene, Kerekesné asszonyság mogorván mondá: «Kerekesné vagyok» – és ezzel úgy vége szakadt minden további okoskodásnak, mintha a csipkebokor lángja közűl szólalt volna meg a hang: «Én vagyok, a ki vagyok».

– Tessék az éj bármelyik órájában utánam nézni, s ha nem talál ébren és helyemen, vonja le fizetésem felét.

Legfölebb ennyit toldott még Kerekesné asszonyság előbbi rövid nyilatkozatához, s ezt is csak akkor, ha a hely olyan jónak látszott, hogy érdemesnek tartá érte nehány felesleges szó fényűzésébe bocsátkozni.

És a legfeketébb rágalom sem mondhatta volna Kerekesné asszonyság merész kihívását üres dicsekvésnek. Pedig irigye és rágalmazója volt feles számmal, a mit nem lehet csodálni; úgy lévén ez az életben mindenütt s az emberi hívatások mindenikében, hogy a kiváló s magasabbra emelkedő szellemek uszályát az alant maradó kartársak írigysége és rágalma képezi. Sovány, gyönge mellű betegápolók, kik magukba szívták a kóros szoba veszélyes levegőjét, álmos, beesett szemű betegápolók, kiknek szeme körűl fekete karikát vont az éjjeli vírrasztás; nyájas, tipegő betegápolók, kik kellemes kövérségre gyarapították testüket az édes karszékbeli szunnyadás által: valamennyien keserű mosolylyal és kétértelmű fejrázással beszéltek Kerekesné asszonyság tagbaszakadt termetéről, egészséges rézszínű arczáról, soha sem hunyorító szürkés zöld szeméről, és erős csontos kezeiről, melyekkel képes volt a legnehezebb csúzos öreg urat könnyedén megfordítni ágyában. De minden agyarkodásuknak sem sikerűlt Kerekesné asszonyságot rajta kapni, hogy a betegágy mellett csak egyetlen egyszer is elszundított volna.

– Soha sem szokott aludni Kerekesné asszonyság? kérdé egyszer-másszor egy-egy kíváncsiabb nő, ha reggel a betegszobába lépett, s a nevezett tenyeres-talpas hölgyet gigási fürgeséggel kávét főzve vagy kiürített findsáját öblögetve találta.

– Soha, felelt a tenyeres-talpas asszonyság mogorván, s nem hunyorító szürkés-zöld szemével úgy nézett, mintha soha életében le nem hunyta volna.

Meglehet, hogy Kerekesné asszonyság költői értelemben használta ez időhatározó szócskát, meglehet, hogy kevés beszédű hölgy létére válaszolt e kéttagú szóval, mely ha nem is illett egészen a valósághoz, de tökéletesen megfelelt a tenyeres-talpas asszonyság lapidáris stylusának: annyi bizonyos, hogy Kerekesné asszonyságnak volt elég módja leszokni az alvásról, s azért ha fennebbi merész állítását nem is fogadhatjuk el a szó nyelvtani értelmében, mint költői képletet épen nem mondhatjuk vakmerő túlzásnak.

Voltak éjszakák, mikor sikoltó szél rázta az ablakot s besüvöltött a kilyukadt papiros-ragasztékon; a patkán aléltan pislogott a hamvadó tűz s a dideregve tapogató kéz nem talált a sötétben egy kis fát vagy legalább forgácsot; sápadt, éhes tekintetű asszony guggolt a patka mellett, és hiába iparkodott fagyos lehelletével új életre gyujtani a hamvadó parazsat; hiába hajtotta fejét a nedves téglára, hogy álmában találja meg legalább egy pillanatra, miről ébren álmodozni sem mert: a meleget, a fényt, az örömet, a nyugalmat. A szemek nem akartak lecsukódni, e szegény hajlékban még az álom is fényűzési czikk volt. – A sápadt asszony vírrasztott, nem hunyorító szemével mereven nézve maga elé, s elmerengve, ábrándozva – miről? Talán semmiről. A miről ábrándozni, kellemes képeket alkotni lehet, azoknak fogalma sem volt meg benne, sohasem hallott róluk, senki sem beszélt felőlük, nem ismert, nem látott ő soha mást, mint a hideget, az éhséget, a szennyet és azt a durva részeges férjet, ki most is a kocsmában dorbézol és bizonyosan meg fogja verni, ha reggel felé haza tántorog.

A sápadt asszony vírraszt és mereven néz maga elé a semmibe, épen úgy mint Kerekesné asszonyság ül abban a karszékben, üres tekintetét az eltakart virrasztó ámpára szegezve, és elmerengve, gondolkozva – miről? Talán régmúlt idők szenvedéseiről, talán semmiről… A beteg nyögve megfordul kórágyán, ledobja magáról takaróját, lázas szavakat mormol, körmével vakarja a falat, forró tűz égeti agyát, hideg borzongatja testét, didereg, foga vaczog, takarója földre hullt… Csak fázzál, csak dideregj, én is fáztam, én is dideregtem, még sem haltam belé… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül karszékében, szemét sem fordítja a kínosan vergődő beteg felé, sokkal jobban el van foglalva a vírrasztó lámpával vagy talán emlékeivel.

Emlékeivel? Vannak-e, lehetnek-e neki emlékei? A ki felnőtt, mint az állat, dolgozott, mint az állat, szenvedett, mint az állat, van-e annak múltja, van-e jövője, tud-e emlékezni, tud-e remélni?

Kerekesné asszonyság nem sokat törődik azzal, ha tud-e emlékezni, tud-e remélni, elég büszkesége neki az, hogy tud vírrasztani. – Ezt jól megtanulta, most szépen megélhet tudományából.

Megtanulhatott vírasztani az elmúlt hosszú éjszakákon, mikor estétől reggelig ült a hideg földön, a szalmazsák mellett, melyen a szélütött ember feküdt, és átkozódott, és bort kért, és épen maradt kezével a vírrasztó nő hajába, szemébe kapott, ha feléje nyújtotta a vizes csuprot. Megtanulhatott vírrasztani a hosszú éjszakán, midőn a beteg gyermek ágya mellett ült, s tehetetlen kétségbeeséssel hallgatta fájdalmas nyögését, és imádkozni akart s nem tudott, mert senki sem tanította rá; segítni akart s nem tudott, mert nem volt pénze orvosra, orvosságra, fára, levesre, takaróra, melegítőre, s minden egyébre, mi a beteg fájdalmát enyhíti, egészségét visszaadja, és a mivel most napról-napra foglalkozik úri betegeinél, és a minek akkor hírét sem hallotta. Nem hallotta, nem tudta, mivel segítsen, csak nézte néma, mozdulatlan kétségbeeséssel, gyermekének rángatózó ajkát, görcsösülő kezét, megtörő szemét, és nem tudta, hogy ez a halál, csak ült mereven, tompa tekintettel, épen úgy, mint most Kerekesné asszonyság ül karszékében.

A beteg fölemelkedik ágyában, ledobja párnáit, falhoz nyomja izzó homlokát, nyög és sóhajt, iszonyú forróságról panaszkodik. Kerekesné asszonyság nem hallja, vagy ha tán hallja is, nem törődik vele. Hallotta ezt a nyögést akkor is, azokon a hosszú éjszakákon, megszokta már. A beteg vizet kér, reszkető kézzel tapogatózva nyúl ki ágyából s leüti az orvosságos poharat. A pohár csörömpölve gurul az ágy alá, a beteg bágyadtan visszahanyatlik ágyába, sóhajtása lázas érthetetlen suttogásba megy át… Csak nyögj, csak sóhajts, az én gyermekem is így nyögött, így sóhajtott, és nem volt számára orvosságom… Kerekesné asszonyság nyugodtan ül székén, s nézi mereven a lámpa csendes lángját…

Megszokta a vírrasztást, megszokta a szenvedést, megszokta a mások szenvedésének látását… Idegei megerősödtek, nyugodtan tudja hallgatni a lázbeteg őrjöngését, a jajgatást, sirást, átkozódást egyformán. Nem hatja meg a betegnek sem könyörgése, sem fenyegetése. Megszokta már mindegyiket; épen e kitünő tulajdonságai tették oly ajánlatossá az orvos urak előtt. Fényes bizonyítványai vannak minden kórháztól és a legelőbbkelő családoktól. Pontos, lelkiismeretes szolgálatában; el nem mozdul a beteg ágya mellől, nem reszket a keze a legkegyetlenebb műtételeknél sem, s arról szó sincs, hogy elszédülne vagy elájulna, a mi különben kedvencz foglalkozása az asszonyi nemnek. Kerekesné asszonyság izmos, tenyeres-talpas hölgy, erős idegekkel, álmatlan szemekkel, s az az iskola, melyen keresztűl ment, épen arra való volt, hogy kitünő betegápolóvá tegye.

Az a sápadt, éhes, szenvedő asszony, ki hajdan nehéz éjszakákat vírrasztott át részeges férjét várva a kocsmából, vagy hosszú betegségében ápolva, vagy gyermeke halálos ágya mellett, buta kétségbeeséssel lesve a halál lépteinek kopogását; az az erős idegzetű, éber asszony, ki mesterség gyanánt űzi most a női erények legszebbikét, s pénzért pótolja az anyát, hitvest vagy testvért: maga sem tudja, hogy szívtelen közömbössége folytonos boszúállás az emberiség ellen a társadalom igazságtalanságáért.