Elbeszélések

ZAVAROS TÖRTÉNET.

Bocsásson ki engem innen, orvos úr, nem vagyok én őrült. Hiába rázza fejét, hiába erőlteti arczára ezt a semmit sem tudó kifejezést: engem el nem ámít. Nem aludtam ám, mikor ide hoztak, szememet hunyva tartottam ugyan és hosszú lélekzetet vettem, de csak azért, hogy nyugodtan kilessem, mit akarnak velem tenni. Hogy kaczagtam magamban, hogy dörzsöltem a kezemet, mikor szemem félig nyitott szegletéből láttam a sürgő-forgó alakokat, és hallottam suttogó beszédöket, mikor vigyorogva mondogatták egymásnak: hála istennek, hogy nem ébredt föl; csak még addig maradjon így, míg a nagy folyosón végig viszszük, nehogy észrevegye a pántos ajtókat, rácsozott ablakokat. Hahaha! észrevettem, mindent láttam és kezemet dörzsöltem és kaczagtam teljes erőmből, és szerettem volna fölugrani s megfojtani a nyomorultakat, ha nem tartozott volna tervemhez, hogy nyugodtan maradjak s nyomára jőjjek az egész ármánynak, melyet ellenem koholtak.

Látja, tudom, hogy az őrültek házában vagyok, tudom, hogy ön az orvos, kinek föladata engem kigyógyítani. Nevetnem kell. Jogom volna ugyan haragudni, törni, tépni, fojtani, de lássa, én csak nevetek. Orvos létére így elámíttatni magát! Menjen, tépje szét a diplomáját, ha még azok a tudatlan nyomorultak is annyira rá tudták szedni. Ugyan szedje hát össze minden tudományát, s álljon vitába velem és mutassa ki tudományos érvekkel, hogy őrült vagyok. Nem mer, ugy-e? Fél a vitatkozástól, ugy-e? Nem is tanácsolnám, hogy velem kössön ki. Nagyobb bölcsek tették le előttem fegyveröket s vallották be vereségöket. Ind bölcsek, perzsa máguszok, egyiptomi hierofanták, filozófok és irástudók viaskodtak már velem és suttogtak fülembe hosszú álmatlan éjszakákon, és akarták erővel rám bizonyítni, hogy megőrülök – megőrülök – és csúfolódtak, ingerkedtek, kaczagtak, s hosszúszakálas fejüket gúnyosan rázva, mondogatták: úgy kell a vakmerőnek, a ki közénk akar tolakodni. De én kihívtam valamennyit, szembe szálltam valamennyivel, és megmutattam, hogy azért sem őrülök meg, azért sem, akárhogy szédítik fejemet és sütögetik izzó vastollal homlokomat… azért sem őrülök meg, hanem legyőzöm valamennyiöket, és ők meghunyászkodva húzódtak be redős palástjaikba; enyésztek, enyésztek… és egyszerre nagy megszégyenüléssel borjúbőr-kötésű, kirágott levelű nagy könyvekké változtak, és akkor én kaczagtam, hogy a könnyem kicsordúlt, épen úgy, mint most…

Ugyan kérem, törülje ki szememet, a nagy nevetéstől egészen elöntötte a köny, alig látok tőle… törülje már ki, látja, hogy én nem tehetem, ez a különös hálókabát, melyet rám adtak, egészen leszorítja a kezemet. Micsoda őrült szabónak jutott eszébe ilyen kabátot készíteni, melyben az ember karját sem mozdíthatja? Elcsapom a gazembert, megfojtom, megnyúzom, bőrébe köttetem könyveimet. Ez lesz ám a szép kötés… Törülje meg, kérem, az arczomat is, valami nagyon áztatja, olyan, mintha veríték volna, hagyja rá, hogy az; de önnek bizalmasan megsúgom, hogy vér… vér… azért olyan nyúlós, olyan csípős; de ne mondja meg senkinek, a buta emberek még megijednének; csak mi tudósok értjük, hogy az asszonyi vér vasrészei biztos gyógyszert tartalmaznak az őrülés ellen… törülje már le… úgy, köszönöm… No csak ne kapja el a kezét, nem akarom megharapni, nem azért nyitottam ki a számat, nem azért csattogtattam meg a fogamat. Csak meg akartam mutatni, hogy megharaphatnám, ha őrült volnék… de ne féljen, nem vagyok az.

Nem vagyok őrült, ne nézze óráját, ne tapogassa üteremet, jobban értek én hozzá. Megvallom, valaha féltem attól, hogy megőrülök, de az már rég elmúlt, most már biztos vagyok, föltaláltam a csalhatatlan gyógyszert, be is vettem. Sok fejtörésbe, sok kínba, sok fáradságba került, de mégis föltaláltam végre, és most nyugodt vagyok. Megérdemlem ezt a nyugodalmat, eleget szenvedtem. Tudja ön, mit tesz az, szakadatlanul a világ legnagyobb bölcseinek társaságában lenni, velök vitatkozni, veszekedni és valamennyit legyőzni? Az önhöz hasonló apró embereket, ugy-e, a hideg rázza, mikor egy kis rigorózumra mennek? Gyerekjáték! Én minden este Plato, Libánius, Zoroaster, Ammonius előtt tettem rigorózumot. Mit is nevezzem a többit? Minek szégyenítsem meg őket? Legyen nagylelkű a győztes, levert ellenségeivel szemben. Elég az hozzá, hogy a büszke Philot megaláztam, a bőbeszédű aquinoi barátot elnémítottam. Az ifjukor fecsegő filozófjairól nem is szólok. Az volt a dicsekvésük, hogy senki sem érti őket, az volt az erejök is; én megmutattam, hogy megértettem őket és összedöntöttem hipothéziseiket. Hahaha! Hogy tépték a szakálukat, hogy csikorgatták a fogaikat! Oh, nincs a világon gőgösebb, bosszúállóbb faj a tudósoknál! Hogy akartak rajtam is bosszút állni! De nem sikerült, kijátszottam őket, mert valamennyinél nagyobb bölcs, nagyobb tudós vagyok…

Ugyan kérem, kergesse el az ablaktól azt a leskelődő alakot. Nem látja? Ott, a másik ablaknál, a vasrács közt dugja be fejét és olyan borzasztó fájdalommal néz rám, hogy kivenne türelmemből, ha a tudós nyugalmát egyáltalán meg lehetne zavarni. Mondja neki, menjen el, nem akarom ismerni. Ott van, nem látja? Ősz haja rendetlenül hull le vállára, itt-ott meg is van tépve, azt mondja, én téptem meg. Nem lehetetlen… de küldje már el, látása bosszant. Ha még szemrehányásokat tenne, nem bánnám; de az a fájó szeretet, melylyel könnyes szemét rám szegzi, az végre is fölingerel. Azt mondja, hogy az anyám… hallja, mily szomorúan szólít fiának, édes fiának? Ne higyjen neki, ámítás az egész, csak azért néz rám, csak azért suttog, csak azért üldöz szeretetével, csak azért üldöz fájdalmával, hogy őrültté tegyen, mert ő is a bosszúálló tudósok bérében áll, ő is az összeesküvők közé tartozik, kik erővel őrülésbe akarnak hajtani… Kergesse el, kergesse el!

Vagy legalább takarja el a szememet, látja, hogy én nem mozdíthatom kezemet. Jól van, köszönöm, most már nyugodt vagyok… Ott van még az ablaknál?… Ne csaljon meg, ne mondja, hogy nincs ott; csendes zokogást, halk fuldoklást hallok… oh jól ismerem e szörnyű hangot, ez is az átkos tervbe tartozik, melyet a bosszúálló tudósok főztek ki. Mondja neki, hallgasson el… Nem hallgat?… Hadd nézzek szemébe, majd elnémítom én! Vegye el kezét szememről vagy megharapom… Úgy, most látom… látlak… ne integess, ne hívogass, ne csábíts, nem ismerlek, nem követlek, nem, azért sem őrülök meg!… Ah!…

… Szeretném tudni, orvos úr, mikor lesz vége ennek az ízetlenkedésnek? Magam sem tudom, mióta ülök itt; azt hiszem, aludtam is… ön is aludt? Nem csodálnám, oly társaságban, mint az öné, bátran elalhatunk mindaketten. Nem akarok személyeskedni, de sértés nélkül kimondhatom, hogy az ön társasága mélyen alul áll színvonalomon. Bocsásson hát haza, láthatja, nincs semmi bajom. Úgy néz rám, olyan kérdéseket tesz, hogy valóban méltóságomon alul volna, ilyesmire felelni. Hogy mit álmodtam? Mikor? Most? Hát valóban aludtam? Jól aludtam-e? Nem fáj-e fejem? Mit kérdezi ezt tőlem? Mit szorgoskodik körülöttem e nevetséges gondossággal? Nem vagyok én gyermek, sem őrült!

Őrült… őrült!… Mit hajtogatják szüntelen, mit súgják, sikoltják, kiáltják, ordítják mindig fülembe ezt a kiállhatatlan szót? Hát az egész világ összeesküdött már ellenem? Nem elég, hogy a holt tudósok szellemei bosszantottak vele szüntelen, most már az élő bolondok is azzal állanak elő? Nem akarok személyeskedni, orvos úr, de utoljára is, a mi sok, az sok.

Nézzen csak az ablak felé, nincs-e még ott valami öreg asszony? Nincs?… Kár, ha ott volna, megkérdezhetné tőle, s ő megmondaná, hogy teljes életemben üldöztek, boszantottak, kínoztak ezzel a nevetséges szóval… Őrült!… Tudna ő is valamit regélni róla; mert valaha, mikor már nagyon elfáradtam magányos küzdéseim alatt, hozzá mentem panaszkodni, neki mondtam el nehéz gyötrelmeimet. Igen, neki! Akkor még nem nyilt meg a szemem, még azt hittem, anyám… Hiszen úgy tudta tettetni magát, és én nem emelkedtem még a bölcseség színvonalára, melyen most állok… Azt mondta, tudóst akar belőlem neveltetni, mert én vagyok az ő büszkesége, szívének egyetlen öröme!… Hahaha! Nevessen hát, látja én majd megfulok a kaczagástól… Hamar egy pohár vizet! De bele ne tegyen abból a fehér porból, mert a szeme közé szórom.

Igyék előbb ön a pohárból, máskép nem iszom. Ne gondolja, hogy engem rászedhet. Így már jó, most már én is innám, de már nem kell. Tegye csak félre a poharat és hallgasson rám… Hol is maradtunk? Segítsen már!… Nem akarok személyeskedni, de önnek igen lassú észjárása van… Hogy anyám tudóst akar belőlem neveltetni? Hogy meri ezt az asszonyt anyámnak nevezni? Ha akkor tudtam volna azt, a mit most tudok, kezébe haraptam volna és letéptem volna ruháját, mikor kezemnél fogva első tanítómhoz vezetett. Hogy sírt, midőn elbucsúztunk, hogy csókolt, hogy biztatott! És én bolond, hogy csókoltam vissza, hogy fogadkoztam, hogy esküdöztem! Azt mondta, hogy szegény özvegy létére éjjel-nappal fog dolgozni, koplalni, csakhogy én tanuljak, tudós legyek, nagy ember legyek, és ez lesz az ő boldogsága… És én nem sikoltottam fel: «Őrültté akarsz tenni, meg akarsz ölni!» Nem! Nem kapaszkodtam hajába, nem kaczagtam szemébe, nem ordítottam fülébe. Ezt kellett volna tennem. Később megtettem…

Mit kopognak az ajtón? Micsoda illetlenség ez, megháborítni az embert, ha orvosával konzultál? Ha már rám fogták, hogy beteg vagyok, hallgasson ki, tegye meg kötelességét, aztán bocsásson útamra. Rendelhet is valamit, az illendőség kedveért be is vehetem, se nem árt, se nem használ. Nem akarok személyeskedni, de az egész orvosi tudomány nem ér egy hajító-fát. De ha már itt vagyok, szolgálja meg bérét, s hallgasson ki. Hanem akkor ne kopogtassák az ajtót; az ember alig hallja saját szavát is. Ugyan kergesse már el az alkalmatlant! Senki sincs az ajtónál? Nyissa ki végig, hadd lássam; engem meg nem csal senki! De hát akkor hol kopognak? Hallom, jól hallom, nem vagyok őrült, hogy nem szóló hangokat halljak! Nézze csak a fejemet, nem ezt kopogtatja valaki nehéz kalapácscsal? Senkit sem lát? Micsoda beszéd ez! Mintha nem érezném, élesen, súlyosan, fájdalmasan! Kop – kop – kop – oh, mily nehéz ütések!

És nekem tűrnöm kell, tűrnöm… Emlékszem rá, ismerem izzó, metsző vasát… ez a kalapács sokszor verte már össze agyvelőmet… Oh mint fáj! Mit tett rá?… Kissé enyhűlt a fájdalom, de emlékét el nem mossa hidegvizes rongyával. Ez a pőröly kopogott agyamon, mikor gyermekkoromban, álmatlan éjszakáimon egymásután vettem sorra könyveimet és tanultam, jajgattam, sóhajtottam, imádkoztam, hogy tudós legyek, nagy ember legyek, ne veszszen kárba anyám véres verítéken szerzett pénze. Féltem, hogy elalszom: a kályha mellé álltam, s ha elbódított a kerülgető álom, a kályha éles vasába vertem bólongató fejemet, és a kalapács ütni kezdett – kop – kop – és én tanultam, tanultam – a fagygyú-gyertya lángja körül vörös karika képződött – egyre nagyobb lett, nagyobb, emberi formát öltött, vigyorgott, hívogatott – és én tanultam; a kalapács ütött – és a vigyorgó rém suttogni kezdett: meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Először hallottam e szót… Föl sem vettem, tanultam tovább, oh! mert nehezen ment, nagyon nehezen! Tanítóim azt mondták: gyönge fejem van, nagyon megerőltetem magamat, tehetségem nem áll egyenlő fokon nagyravágyásommal. – Bolondok – nem bolondok, gonoszak! Tudták ők, miért beszélnek így… Féltek tőlem, féltették bálványozott bölcseiket, kiknek eldobott csontjain rágódtak… A megrémült szellemek fölkeresték őket éjjelenkint s ellenem uszították irígységöket. Ki akartak marni… azért sem engedtem magamat… tanultam – tanultam – akárhogy ütött a kalapács – kop – kop – tudtam jól, kinek karja vezeti, nem féltem tőle, megvetettem – hiába tánczolta körben körűl szobámat tüzes karika alakjában – tanultam és győztem, tudtam és kaczagtam a tehetetlen erőlködéseken.

Ismerte azt a tanáromat… hogy is hívják?… nem jut eszembe; pedig hányszor emlegettem nevét küzdéseimben, átkaimban!… Segítsen már kitalálnom; itt kóvályog most is tüzes lidércz alakjában – ott száll föl s alá – nem látja? Sovány, mint az éhség, sápadt, mint az irígység, szeme olyan, mint a pápaszemes kígyóé… Ott sziszeg az ön feje fölött; vigyázzon, agyvelejébe ne ereszsze fulánkját… Velem megtette, tüzes volt és mérges, csak úgy sustorogtam tőle, alig tudtam a kékes sárga lángot eloltani… Vigyázzon, az ön gyenge feje ki nem állaná, és én is csak nagynehezen hevertem ki… Kergesse, kergesse ki gyorsan a szobából, úgy, nyissa ki az ablakot, hajtsa kendőjével… úgy, úgy, már kiosont, tegye be hamar az ablakot, nehogy visszajőjjön. Kitelhetik tőle, mindig nagy kedve telt benne, ha kínozhatott.

Beszélt önnel valamit? Ne tagadja, láttam, hogy suttogtak. Rólam beszélt, rágalmazott. Ne higyjen neki. Azt mondta, ugy-e, hogy kaptafa, rőf való nekem, nem a könyv? Mindig ezt mondta, és én megmutattam, hogy hazudik a lelke, hazudik a szája. Azért is fényesen kiálltam minden vizsgálatot, és magasan föléje emelkedtem. Ott ültem vele szemben, gyönyörködtem sápadozó, pironkodó arczában, kaczagtam tettetett szánakozásán. A kalapács egyre verte agyamat, a tüzes karikák egyre lejtettek előttem… mit bánom én, elértem czélomat, álmatlan éjszakáim enyhe hajnalát…

Álmatlan éjszakák? Oh, csak mi nagy bölcsek tudjuk, mi az álmatlan éjszaka! Mikor minden élő állat pihen, csak a csillagok kaczérkodnak képmásaikkal a tavak tűkrében, és a szél rázza kívülről az ablakot. De milyen szél az? Sírból kelt, dohos szagú, halálos leheletű; éget is, fagyaszt is: körmével kaparja az üvegtáblát s besikolt az ablakrepedésen: meg ne őrülj! meg ne őrülj! Aztán az ajtónak kerül, bemászik a kulcslyukon, körűllebegi a gyertya lángját, lecsap a nyitott könyv lapjára, összekuszálja betűit; és a nehezülő szem riadtan olvassa: meg ne őrülj! meg ne őrülj!

Mennyiszer hallottam, mennyiszer olvastam ezt. A világ, az emberek, az elemek összeesküdtek ellenem, és ezt rikoltották fülembe szüntelen. Félni kezdtem. Ha a kalapács ütései már nagyon erősek voltak, kezemre hajtottam összezúzott, összeégetett szegény fejemet és elgondolkoztam. Vajjon csakugyan meg kell nekem őrülnöm? Ha az egész világ úgy akarja, engednem kell-e parancsának? Sikoltottam, hajamat téptem, körmömet haraptam, fogamat csikorgattam. Nem akarok, nem fogok megőrülni. A tüzes karikák nagyot ugrottak a légben, a szellemek gúnyosan kaczagták fülembe azért is: jer velünk, mienk vagy! Felkaptam az asztalról papirvágó késemet, hogy kivájjam szememet… de mit ér az? Ha többé nem látok, oda van tudományom, diadalt ülnek az irígy szellemek. Látni akarok, és szemébe nézek minden rémnek, akármit mutasson, akármivel ijeszszen.

Hiábavaló hetvenkedés! Most, hogy a veszélyen túl vagyok, megvallhatom, hogy akkoriban nagyon féltem a megőrüléstől. Láttam, hogy az egész világ ellenségem, irígyem; az emberek mohón megragadták volna a legkisebb alkalmat, hogy elnémítsanak, befalazzanak, lánczra verjenek, mint a vad állatot. Hah! még most is borzongat a hideg, ha eszembe jut, mily jeleneteket láttam az őrültek házában. Igen, oda mentem, meglátogattam, kíváncsi voltam rá. Valami különös vágy egyre oda csalogatott. Sokáig küzdöttem ellene. Ha az útczán elmentem mellette, behunytam szememet, s csak tapogatózva haladtam tovább, befogtam fülemet, nehogy valami sikoltást halljak, melyben a magam hangjára ismerjek. Haszontalan erőlködés! Engednem kellett a vágynak. Szépen feketébe öltöztem, rojtos nyakkendőt kötöttem, úgy kopogtattam be az igazgatóhoz. Nagy tisztelettel fogadott. Ismertek a városban, tudományomnak híre ment, szép állásom is volt… ugyan micsoda is voltam?… Segítsen már kitalálnom, oly szórakozott vagyok. Tanító? Igen, igen… de nem egészen helyesen tetszett mondani… okleveles tanító voltam. Nem akarok személyeskedni, de egy tudós tanító mindig felér tíz tudatlan doktorral…

Mit zavarja mindig össze eszméimet? Nem tudja, hogy a rendszeres gondolkozás alapja minden tudománynak?… Hol is maradtam? Nézzen csak rám, olyan ismerős arcza van, mintha épen önről beszéltem volna… Mit mond? Ön is emlékszik rám, mikor meglátogattam?… Emlékszik?… Ugyan mire emlékszik, mit látott? Látta a külsőt, egyebet semmit… Látta azt, mint kaczagott lelkem, mikor ön – ha ugyan ön volt – tisztelettel kezet fogott velem, s komolyan kérdezte, miben lehet szolgálatomra? Látta azt a hosszú szakálú sovány rémet, a ki bal vállamon ült, s nyakamat átkarolva, folyton suttogott jobb fülembe? Hallotta, mit sugdosott? «Mondd, hogy zárjon a többi közé! Mondd, hogy te is őrült vagy!» Ezt sugta vigyorogva, és vékony lábaival rugdalózott a levegőben, és hegyes sarkával verdeste mellemet. Szerettem volna fölsikoltani, szerettem volna földhöz vágni magamat, hogy agyon nyomjam az undok rémet, de vigyáznom kellett, nehogy észrevegyen ön valamit, mert tudtam, hogy szintén ellenségeim közé tartozik. Ugy-e komolyan, illendően viseltem magamat, míg végig vezetett a betegek szobáin, s megmutatta őrültjeit? Hahaha! Szépen kijátszottam önt. Pedig ha tudta volna, mennyit szenvedtem az alatt, mennyit viaskodtam láthatatlan kísérőimmel? Most már megvallhatom, vége minden veszélynek, nincs már mit félnem az őrültségtől.

De akkor féltem, nagyon féltem. Ha eszembe jutottak azok a sápadt, meredt tekintetű alakok, kiket ön nekem oly naiv jóhiszeműséggel mutogatott és elgondoltam, hogy ha csak egy pillanatra elvesztem lélekjelenlétemet, én is közéjük kerűlhetek, elfutotta a vér fejemet, és minden módon halni akartam. Oh, sokszor gondoltam erre! Ha fölmentem a toronyba vagy magános sétáimon magas hegyoromra jutottam, lenéztem a mélységbe, és valami ismerős hang úgy hívogatott, úgy biztatott: jer ide, jó itt nálunk, elmúlik itt minden szenvedés. Ha fa alatt állottam vagy szöget láttam a falon, ha nyakkendőmet megkötöttem vagy föloldottam, mindig azt sugta valami nyájas biztató hang fülembe: egy kevéssel szorosabban, egy kevéssel magasabban, egy kis vonaglás és minden szenvedésnek örökre vége lesz. Ha kenyeret szeltem késemmel vagy az iskolában tanítványaim tollait igazítottam, az éles kés csak általam értett hangon egyre azt sivalkodta: egy kis szúrás, egy-két vércsepp, s minden gyötrelemnek vége. Olyan jót kaczagtam néha magamban, ha eszembe jutott, mily visítást mívelnének a kis pofók gyerkőczök, ha a lúdtollról egyszerre szívembe szaladna késem… De erőt vettem jó kedvemen, megtartottam komolyságomat s megóvtam tekintélyemet.

No, mit bámul rám oly hitetlen kifejezéssel? Ugy-e sajnálja, hogy nem hallgattam a csábító suttogásokra, nem ugrottam le a toronyból, nem akasztottam föl magamat, nem ütöttem oldalbordámba késemet? Tetszett volna ugy-e önnek is, többi ellenségemnek is, az embereknek is, a szellemeknek is? Oh, mert nekem vesztemre tör az egész látható és láthatatlan világ, s szeretne megszabadúlni tőlem! Épen ezért nem tettem. Nem akartam ezt az örömet megszerezni ellenségeimnek. Hadd agyarkodjanak, hadd csikorgassák fogaikat, hadd üldözzenek, hajszoljanak, azért is daczolok velök, nem veszek el, nem őrülök meg. Tudományom utoljára is fog oly biztos gyógyszert fölfedezni, mely örökre megment a megőrüléstől.

Föl is fedeztem. Nem hiába tanultam, éjszakáztam, szenvedtem én annyit. Kíváncsi ugy-e? Szeretné megismerni e csalhatatlan gyógyszert, hogy hírre kapjon, meggazdagodjék általa? Nem mondom meg. Szenvedjen ön is annyit, mint én, ha meg akarja tudni. Oh, mert én nagyon sokat szenvedtem, míg végre tökéletes biztosságba jutottam. Óvatosnak kellett lennem, nehogy eláruljam benső kínjaimat, s ellenségeimnek alkalmat adjak megbuktatásomra. Harczban, háborúban állottam éjjel nappal, ébren, alva, emberekkel, szellemekkel, beszéltem, vitatkoztam, szabadkoztam, gúnyolódtam, könyörögtem, sikoltottam, imádkoztam, kaczagtam, átkozódtam… de ellenségeim, kik lesve lesték minden áruló mozdulatomat, nem vettek észre semmit. Kijátszottam őket, és ez volt egyetlen örömem, büszkeségem. Boruljon előttem a porba és bámulja bennem a megtartóztatás, a tettetés valódi hősét. Látott engem az iskolában, tanítás közben? Hogyne látott volna? Hiszen azok közt a vigyorgó ábrázatok közt, melyek folytonosan rám bámészkodtak az iskola ablakán keresztűl, s hunyorogtak, mutogattak felém, ott láttam gyakran az ön tisztességes ábrázatát is. No, csak ne szabadkozzék, nem akarok szemrehányásokat tenni. Csak azért kérdem, hogy látott-e már engem az iskolában, magyarázat közben? Mit látott? Azt látta, hogy komolyan, okosan beszélek, higgadtan kérdezek, oktatok, nagy tekintélyt tartok. De azt nem látta, mily nagy erővel kapaszkodom az asztalba, mily görcsösen fonom lábamat a szék lába körűl, nehogy a gyerekek közé rohanjak, s a legvastagabbikat lábánál megragadva, úgy paskoljam vele össze a többieket, azután a szellemeket, azután az ablakon bámészkodó czudarokat. Dicső mulatság lett volna, csak úgy dagadt keblem a kéjes élvezettől, ha rá gondoltam. De erősen az asztalba, széklábba kapaszkodtam, mert tudtam magamon uralkodni, mert nem akartam megőrülni. Hát azt látta, milyent rugtam néha-néha az asztal alatt? Hogy látta volna? Hiszen az ott gunnyasztó rémet sem látta, kihez oda-oda rugtam, ha suttogása már zavarni kezdte nyugodt előadásomat. Bizony hiába leskelődtek, hiába bámészkodtak rám, nem kaptak rajta semmin. Félszemmel mindig önökre vigyáztam, és uralkodtam magamon. Láttam, mily mohón lesik mozdulatomat, midőn fölemeltem a nehéz vasléniát, hogy a táblán valamit mutassak egyik-másik buta gyereknek. Tudom, azt várták, mikor ütök már vele a gyerek fejére? De az én arczom nyugodt volt, kezem nem reszketett, pedig azalatt egyre azt számítottam magamban, hány vonalnyira kellene a léniának keresztűlhatni a koponya csontján, hogy a velőből kiugraszszon minden idegen elemet? Örökre éleseszűvé tettem volna ezzel a buta parasztfiút, de tartózkodnom kellett a szokatlan experimentumtól, mert önök ott az ablakban félreértettek volna, s rám fogják, hogy megőrültem.

Mit mosolyog ön? Azt hiszi, nem veszem észre? Engem el nem ámít, keresztűllátok szívükön, agyvelejükön. Jól ismerem ezt a mosolygást, sokszor láttam átsuhanni azok arczán, kikkel dolgom akadt. Azt gondolták, nem veszem észre, és igyekeztek komoly, udvarias arczot vágni, de én mindent láttam, s kaczagtam lelkemben gyáva képmutatásukon és megvetettem a nyomorúltakat. Azt hitték, félénk, ügyetlen, tartózkodó vagyok, és előzékenyen iparkodtak képzelt zavaromból kisegíteni, pedig én csak óvatos voltam és akkor is kijátszottam őket. Szavaim lassan, nehezen, botorkálva jöttek ki számon… a nyomorúltak mosolyogtak, épen úgy, mint ön mosolyog most, s azt gondolták, nem tudok beszélni. Pedig csak hallottak volna, mikor a szellemekkel vitatkoztam! De rájuk hagytam, gondoljanak, a mit akarnak. Ez épen tervembe vágott, senki sem gyanította, hogy ezalatt az őrültség kísértetével birkózom életre, halálra.

Senki sem gyanította, még ön sem, akármilyen tudós orvosnak képzeli magát. Úgy ám, hiába mosolyog, hiába ránczigálja ingerkedve karomat. Mit ránczigálja a karomat? Kijelentem, hogy ily gyermekes tréfát komoly férfiútól nem vártam volna! Hogy ön mozdulatlanúl ül székén s hozzám sem nyult? De hát akkor ki ránczigál? Egyre erősebben… hevesebben… Nézzen oda, én nem merem arra fordítni arczomat… Talán ő, megint ő! Most már a szobába jött. Hogy merte bebocsátni? Mondtam már, nem akarom ismerni, hiába sir, hiába símogat, hiába hízeleg. Kergesse el, nem látja, hogy egyre erősebben rázza karomat, hogy már vállamra hajlik? Forró lehellete kiégeti szememet, tüzes könnyei megperzselik arczomat. Szürke haja hozzám súrolódik és lehorzsolja bőrömet. Vigye már el; hogy engedheti orvos létére, hogy így kínozzon? Vagy legalább szabadítsa ki karjaimat ez őrült-kabátból, hadd űzzem el magam őt!

Hallja, hallja, már beszél is! Ne higyjen neki, fogja be fülét, tömje be az én fülemet is… Hallja, milyen ámítólag tud beszélni? Nem csoda, az ős bölcsek szellemei tanították rá. Te voltál egyetlen boldogságom, édes drága fiam! Benned volt minden reményem, szegény elhagyott özvegynek… Körmeimmel ástam, vájtam össze a pénzt, hogy fölneveljelek… Nem igaz! nem igaz! Fogja be a fülét… Hosszú éjjeleken vakká dolgoztam magamat… éretted, fiam, éretted… Nem igaz! nem igaz! Tömje be a száját…! Ne űzd el magadtól anyádat, tűrj meg házadban, tűrj meg a legutólsó zugban. Szolgálója leszek nődnek, engedelmes rabotok leszek, csak tűrd el, hogy láthassalak, csak engedd meg, hogy szolgáljalak, hogy szeresselek… Hazudsz! hazudsz! Gyűlöltél, eszemet akartad venni… Fiam, ne higyj az oly nő szerelmében, ki anyádat ki akarja szívedből üldözni… önző, rágalmazó! Irígyled boldogságomat… Ne higyj a nőnek, ki szerelme föltételéül azt köti ki, hogy anyádat elűzd magadtól… Nem vagy anyám! Ne hallgasson rá!… Fiam, fiam, ne emeld anyádra kezedet… fiam, fiam, inkább ölj meg! Hallgass, ne sikolts, ne csúszszál a földön, ne fogd át a térdemet, nem hiszek neked, ne üldözz, nem vagy anyám, rossz szellem vagy, ki őrültté akar tenni. El, el! Vigye már el innen, vagy igazán megőrülök…

Oh! mily jól esett e hűs ital! Kérek még egy pohárral… Egészen megkönnyebbűlt utána fejem, mellem. Nézze csak, itt van még az az öreg asszony! Nincs? Hála istennek! Őrült szegény, rögeszméi vannak, ne higyje egy szavát se. Azt mondta ugy-e, hogy az anyám? Boszankodnám, ha nem kellene inkább nevetnem. Mintha nem tudná az egész világ, hogy az én anyám a szép és bölcs Hypatia volt. Tisztán emlékszem még, mikor Alexandriában megkövezte a csőcselék; ott álltam mellette, ruhájába kapaszkodtam, s hirtelenében fölszürcsöltem kiömlő vérét, hogy minden bölcseségét magamba szívjam. Egy kő engem is homlokon talált, elszédűltem, ellenségeink akkor megragadtak és ennek a vén asszonynak adtak át nevelésre. Meghagyták neki, hogy mindenképen őrültté tegyen, mert féltek tőlem. Sikerűlt volna bizonynyal gonosz tervük, ha anyám vére meg nem óv rendszeres gazságuk ellen. De ez még nem volt elég, másra is szükségem volt, és ebben akart az öreg asszony álnoksága meggátolni. Be ne ereszsze többé, mert nem állok jót magamról.

Olvasta Buddhas híres könyvét, a Thesaurust, melyet a ravasz Mani álnokúl magának tulajdonított? Hogy olvasta volna? Nem akarok személyeskedni, de az a felséges könyv nem való minden féltudósnak. Én olvastam és megtaláltam benne a mit éveken át nehéz gyötrelmek közt kutattam. De nem beszélek róla, úgy sem értene meg… Miről is volt szó? Hogy lehet oly szórakozott, hogy minduntalan elszalasztja a beszéd fonalát? Ez az öreg asszony egészen kivett sodrunkból… Hallja, megint kopog az ajtón? Menjen, mondja neki, hogy már elmentem innen, máskép meg nem szabadulunk tőle. Mit felelt? Megnyugodott és haza ment? Hahaha! Ezt szerencsésen leráztuk nyakunkról. Higyje el, nagyon unalmas volt örökös pityergésével. Bizonyosan megint szerelmemről akart beszélni. Természetesen, ettől féltek legjobban ellenségeim, ezt kellett minden áron megakadályozni.

De nem sikerült. Átláttam terveiken és kijátszottam. Szerettem, azért is szerettem! Hah! az ön arcza is elborúl, önnek is ellenére van, mint az egész világnak? Tudják is önök, mi a szerelem? Senki sem tudja azt, csak én. Bölcseségem vitt rá. Lementem a Vezuv torkába, összehalmoztam mind azt a lávát, mely századok óta egybetorlódott benne; aztán betömtem a hegy tölcsérét és égő kanóczot dobtam a láva közé. Nagy pukkanással szétrobbant a hegy, darabjait ezerfelé hajította az óriási lökés; ömlött, zuhogott a lobogó láva, lángja felcsapott az égig és megperzselte a csillagokat, végig rohant a földön és kiszárította a tengereket, tavakat, tüzes nyelve végig nyalta a sziklákat és megolvasztotta. A röpködő sziporkákból elkaptam egyet, lelkembe oltottam és ott egyszerre nőni, dagadni kezdett, végig szaladgált ereimen, szemembe szökött és onnan világított olthatatlan lánggal, ajkamig csapott és parázsként izzóvá szította. Kezem tapintása égetett, szemem villanása gyujtott, ajkam érintése perzselt… és a szőke leány reszketett, megijedt a lángtól, megriadt a hévtől, szeme vakult, lélekzete fuladt; sirva kérdezte: mi ez? Kigyuladt a pokol kéménye, vagy olvadva hull le az égről a nap? És én azt sugtam neki: ez a szerelem!

Hallotta ezt a sikoltást? Nézze meg, valaki hallgatózik az ablaknál. Olyan ismerős e sikoltás, de még sem merem ráfogni, hogy az övé, ő nem lehet itt, azt én tudom. Nézzen ki az ablakon, ki van ott? Senki? Ne ámítson, mert dühbe jövök és fejére döntöm ezt a házat. Volt valaki, de már távozik? Ez már más, nézzen utána, milyen formája van? Nem tudja jól kivenni a távolból? De azt csak kiveheti, férfi-e vagy nő? Mondja hamar, ne tegyen türelmetlenné! Férfi…? Úgy már más. Mindjárt gondoltam, hogy nem lehetett az ő sikoltása, pedig hasonlított hozzá…

Ismerem jól ezt a bizonyos sikoltást, egyszer hallottam, többször nem fogom hallani. Tettem róla. Szeretné tudni, hogyan? Nem mondom meg. Ez az én titkom, összefüggésben áll Buddhas könyvével és csalhatatlan gyógyszeremmel az őrültség ellen. Hiába mesterkedik, nem csalja ki tőlem titkomat. Egyátalában nem tudom, micsoda jogon avatkozik ön szívem benső ügyeibe? Semmit sem szólt, azt mondja? De látom szeméből, mit gondol, és én megtiltom e bántó gondolatokat. Nem elég, hogy az az öreg asszony is szakadatlanúl ezzel boszantott, hogy a kínzó szellemek is folyton ezt sugták, rikoltották fülembe: ön is azt meri már mondani, a mivel úgynevezett jó barátaim üldöztek úton-útfélen? Nem szeret ez a lány, hátam megett kicsúfolja esetlen mozdulataimat, hóbortos beszédeimet, gúnyt űz belőlem, szerelmemből, csak azért jő utánam, mert azt hiszi, nemcsak hiszi, mondja is, hogy férjnek épen elég bolond vagyok…? Vakok, őrültek, nyomorúltak! Jobban olvasok én az ő szívében, mint ti ábéczés könyveitekben.

A míg némán ülök vele szemben, s ti azt vélitek, a félénkségtől nem tudok szólni, én azalatt tanulmányozom őt, egybevetem szemével, színével, ajka reszketésével, keble hullámzásával Buddhas könyvének adatait és mindent rendén találok. A kínzó szellemek vállamon, hátamon ülnek, sarkantyúzzák oldalamat, székem alá bújnak és föl-fölemelgetik, de engem nem hoznak zavarba. Fogaik csikorgatásából, dühös rugdalódzásaikból látom kétségbeesésöket, mert ők is érzik már, kezdek kisiklani körmeik közűl, ütött a szabadulás órája, nem kínoznak többé, megtaláltam gyógyszeremet, nem őrülök meg, nem őrülök meg! Most már föl sem vettem apró boszantásaikat, biztos voltam magamról, tanulmányoztam és olvastam a lány szívében.

Nem csodálom, hogy üldözőim megijedtek és minden áron igyekeztek visszariasztani a leánytól. Azért fogtak rá minden rosszat, azért rágalmazták. Még az ő lelkét is megejtették, s rá birták, hogy egy időre zsoldjukba álljon. Mintha én nem tudnám a csukott táblán keresztül is elolvasni, mi van a könyvben. Mintha nem látnám, hogy mikor megvetőleg elfordítja fejét, visszarántja tőlem kezét, arczát fintorgatja látásomra és szemembe kaczag szerelmes szavaimra: akkor az az elfordított fej kopaszhomlokú, nagyszakálú, az elrántott kéz csontos és szőrös, a fintorgatott arcz ránczos és pergament-bőrű, az a kaczagás rekedt torokból, fogatlan szájból kihangzó röhögés; mintha nem látnám, hogy az üldöző rémek foglalják el helyét és saját csúf alakjukat mutatják helyette elkápráztatott szememnek! De nem káprázott ám el! Bölcseségem kifogott a rémek együgyű cselén. Hiába borítottak rá szürke felhőt, azon is keresztűlláttam én, láttam mosolygó szemét, feslő ajkát, piruló arczát, éreztem puha keze meleg szorítását, hallottam vágyó lihegését, és boldog voltam, és kaczagtam üldözőim meghiúsult ármánya felett.

Mit mond ön? Hogy meri ezt mondani? Ki ne ejtse többé, mert megfojtom, kiharapom gégéjét, mint kiharaptam az övét, a kit emlegetett! No csak ne mentegetőzzék, látom, hogy nem bűnös, félrevezették a rémek, mint félre akartak vezetni engem. Nekem is ezt suttogták fülembe untalan, nappal utánam kiabálták az útczasarkokról, háztetőkről, éjjel kiránczigáltak vele ágyamból. Hogy ez a mosoly nem nekem szól, ez ajak nem számomra feslik, a puha kéz nem érettem melegszik! Hányszor röhögték ezt fülembe és mutogattak gúnyos orrfintorgatással arra a tejfeles ifjonczra, a kire ön is czélzott. Mit kérdi tőlem a nevét? Mintha nem tudná… Valóban nem ismeri? No, nem sokat vesztett. Tudatlan, együgyű írnokocska volt, iskolákat sem végzett, akárhogy sütögette a haját, akárhogy rugta tánczával a levegőt… Szeretné látni…? Nem fogja látni! Nem fogja többé senki sem látni…! Tettem róla…!

Látom, hogy örül neki. Ön jó ember, ha nincs is épen valami sok esze. De jó ember, és azért jutalmúl adok önnek egy jó tanácsot. Soha se törődjék a testi szépséggel. Higyje el, nem ér semmit a fényes szem, síma arcz, bodros haj, fehér fog. Egy szorítás az én kezemtől, egy harapás az én fogaimtól, és a fényes szem sötét üregébe pondró rakja petéit, göröngy töri fel az arcz símaságát, gyíkok fonnak kötelet a bodros haj szálaiból… Értem a férfiakat, mert a nőknek nem árt a szépség, úgyis ez az ő egyetlen tőkéjük… De a férfiúnak van esze, bölcsesége, nem szorúlt a szépségre… Mit használt neki az ő szépsége? Legyőztem őt, enyém lett az arany alma, és mikor ő bele akart harapni, én haraptam az ő torkába… Hahaha! Ne kérdje nevét, vagy ha épen tudni akarja, kérdezze meg a gyíkoktól, pondróktól, százlábúaktól… azokkal van most, azokkal ölelkezik, azokkal csókolózik…

Soha sem szenvedhettem, bántott hetyke viselete, boszantott haszontalan ugrifüleskedése. S még engem mert ő lenézni, velem mert félvállról beszélni! Tudták jól a gonosz rémek, hogy a világon legkevésbbé állhatom ki, azért mindig vele boszantottak, az ő alakját mutogatták… Ha menyasszonyom házába léptem, a túlsó ajtón bizonyára az ő alakja suhant ki; ha a szőke lány hirtelen elugrott keblemről, és az ablakhoz futott, az útczán bizonyára az ő árnyéka suhant át. Pedig csalódás volt az egész, a rémek űztek velem játékot, szemeimet kápráztatták, csakhogy mindenütt őt lássam. De nem szedtek rá. Felismertem terveiket s kaczagtam rajtuk. Még arra is vetemedett egyikök, hogy a kert lugasában alvó menyasszonyomnak félig nyilt ajkai közé rejtőzött, s mikor én a lugasba léptem, annak a másiknak nevét sugta halk, epedő sóhajtással. De hangjára ismertem a nyomorúltnak s kinevettem. Azt gondolta, elámít, féltékenynyé tesz, az alvó leányra rohanok, megfojtom, és vége lesz szerelmemnek, vége lesz házasságomnak. Átláttam ármányán s azért sem tettem meg. Nem volt még itt az ideje.

Mit mondtam? Csitt! Ne mondja utánam e szót, véletlenűl szaladt ki ajkamon. Nem értettem alatta semmit, ne ügyeljen rá. Hallgasson meg helyette egy tanulságos mesét s okuljon belőle, ha van hozzá való esze. Volt egyszer, hol nem volt, nem mondom meg, hol volt, egy nagy bölcs, a ki tudott mindent a világon, csak egyet nem tudott. Ismerte a csillagokat és összeköttetésben állt a hold lakóival, lejárt a föld gyomrába és kileste a tűz születését, beszélt a szellemek nyelvén, megértette az oroszlán ordítását, az egér czinczogását, a falevél susogását, az egész természet örökös moraját tagolt hangokra szedte, énekelt mint a madár, zúgott mint a tenger, sivított mint a vércse. Elolvasta a hyeroglipheket, csak egy írást nem tudott elolvasni; ismert minden titkot, csak egynek nem tudott nyomára jönni… Untatja mesém? Ha untatja, nem mondom tovább. Nagyon érdekesnek találja? Az már más. Hol is maradtunk? A nagy bölcsről volt szó? Micsoda bölcsről? Ah! igaz, értem már, mire czéloz. Csakhogy nem bölcs volt az, hanem bolond.

Különben nincs nagy különbség e kettő között. Szomszédok; csak egy vékony mesgye választja el őket egymástól. Tudja, mi ez a mesgye? Az asszony. Ha a bölcs átugorja a sövényt, bolond lesz, ha a bolond visszaugrik, bölcs lesz. Tudja, mi ugratja át a bölcset? Úgy hívják, hogy szerelem. Tudja, mi ugratja vissza a bolondot? Nem mondom meg, hiába kérdi, hiába kémkedik. Csak titkomat akarja kicsalni, hogy eláruljon. De nem csal meg. Hallom a láncz csörgését, érzem a börtön dohos szagát, látom a bárd villanását… ni, hogy csikorog a torony kakasa… akasztott emberek lelkei tánczolnak rajta… Nem mondom meg, nem mondom meg, nem árulom el magamat!

Oh! nagy bölcs volt az én bölcsem, és nagy bolond lett belőle. Mindent ismert ezen a világon, csak az asszonyi szívet nem ismerte. Bántotta büszkeségét ez a hiány, meg akarta tanulni ezt is, tanulta – tanulta – és megbolondúlt. Szégyelte bolondságát, ellenségei egyre boszantották vele, zsebébe bujtak, párnája alá rejtőztek, és nappal-éjjel szüntelen kaczagták és csúfolták. Úgy kell neked – nem volt elég a tudomány, – megvetetted a bölcseséget – asszonyt akartál ismerni, – szeresd hát – légy bolond, mint a többi bolond, – mi elhagyunk, – tudományod elhagy, – bölcseség és szerelem, tűz és víz… Egyre ezt morogták fülébe, és a szegény bölcs megijedt… Megbánta, hogy az asszonyba kötött, belátta, hogy nő és szerelem, szerelem és nyugtalanság, nyugtalanság és őrültség elválhatatlan szemei egy erős vasláncznak… le akarta rázni magáról a lánczot, szeges volt és megvérezte, tüzes volt és megégette… mennél jobban rázta, annál inkább körűlfogta, karjaira, lábaira fonódott, mellét nyomta, agyát szorította… érezte, hogy kiéget belőle minden tudományt… esze tűnik, agyveleje fogy… nem akart tudatlanná lenni, sikoltott és rázta, taposta a lánczot, addig ütötte, míg végre összetörte… Hogyan törte össze? Szeretné tudni, ugy-e? De nem mondom meg, olvassa el Buddhas könyvében, ott meg van írva, ő is onnan tanulta.

Ne gondolja, hogy velem történt ez. Hogy gondolhat ilyet? Bizonyosan megint az a vén asszony hazudott. Elment már a házból? Nézze, most fordúl ki a kapun, szemére szorítja kötőjét, kis ládában viszik utána holmiját. Hová megy lakni? Bánom is én, akárhová. Minek állt meg az útcza közepén, mért fordúl vissza? Talán meg akar átkozni? Tessék, nem fog rajtam. Fölemel kezét, mintha áldást mondana rám; kell is nekem az ő áldása! Ne áldj meg, ne sirj, ne imádkozzál, inkább átkozz meg, csak ne mutasd, hogy szeretsz, hogy megbocsátsz… nem kell, nem kell… nem akarom… Oh! vigyék már el, kergessék el. Tilos a koldulás…

Látott ön már menyegzőt? Hát tulkot látott, midőn nagy ünnepen koszorús fővel vezetik a vágóhídra? Hát macskát látott egérrel játszani? Hát azt látta, hogy sétál be a czinege a madárfogóba? Hát legyet látott mézes lépveszszőn vergődni? Miért kérdem ezeket összevissza? Csak úgy jutottak eszembe, minden czélzás nélkül.

Nézze csak azt a szűz virágkoszorút. Ugy-e szép? Hát az a fehér fátyol, az a lesütött szem, az az apró lépés? Vigyázzon, csalánból van a koszorú, az a fehérség rajta nem virág, hanem kígyó-tajték, azok a zöld pontok pedig bazsiliskus szemek. Nézze, nézze, hogy villognak, hogy hunyorognak, hogy szórják a sárga szikrát, hogy lesik a martalékot! Félre ne hajtsa a fátyolt, rút csontváz bújt alája, azért lépdel oly aprókat, nehogy elárulja zörgése, azért süti le szemét, nehogy koponyája közepébe lássanak rajta. Szép dolog a menyegző, szól a muzsika, peng a sarkantyú, huhog a bagoly, pirul a menyasszony, int és mosolyog, hívogat a szeme, hullámzik a keble, csattog a csókja… a bolond bölcs ül a könyve mellett, s töri fejét a nagy problemán: van-e hű asszony a világon?

Van bizony, hogyne volna, az enyém hű. Oh mint szeret, oh mily boldog vagyok! Hiába beszéltek, irígy szellemek, hiába kaczagtok, hiába húzogatjátok félre az ablak függönyeit. Tudom jól, mi van ott, a ti gonoszságtok űz ott kápráztató játékot. Érzem én karja ölelését, ajka mézes melegét, engem illet az, én vagyok az, a kit ölel, a kit csókol, hiába toljátok közénk ezt a gyűlölt alakot, hiába változtattok engem át! Én vagyok az, két alakom van, az egyiket öleli, a másik meglesi, az egyiket csókolja, a másik hallgatja, az egyiket símogatja, a másik az ajtót nyitja… Én vagyok ez is, amaz is…

Engem szeret, engem egyedűl; hiába kápráztatjátok szememet, gonosz rémek, hiába mutattok karjai közt arra a másik alakra. Csak ujongjatok, csak kaczagjatok, csak ugráljatok: most őrülsz meg! most őrülsz meg! Nem igaz, épen most gyógyulok meg örökre…

Légy áldott, Buddhas aranykönyve. Te tanítottál meg a legnagyobb bölcseségre. Megtaláltam a biztos gyógyszert, nem őrülök meg. Egyetlen egy nő van a világon, a ki igazán hű… Járd be utána a mindenséget, és ha ráakadtál, igyál szíve kelyhéből három vércseppet, és örökre bölcs maradsz, és soha meg nem őrülsz… Soha, soha!… Drága, hű nőm, édes gyógyítóm, isteni orvosságom! Oh, mint lüktet a szíved… Ne sikolts, ne sikolts, ne vergődjél, csak három csepp, csak három csepp! Nyugodtan, mindjárt megvan és akkor karjaimba szorítlak, és nyugodtak, boldogok leszünk mindörökre… Ne lökd félre kezemet – nem fáj a szúrás – csak a szíved közepébe – vékony, mint a tű – meg sem érzed… Ne kapaszkodjál belém – lásd, a képmásom mily nyugodt, meg sem mozdúl, leereszti karját, lehunyja szemét… Oh! mily édes, oh, mily forró!… Édes, drága, hű nőm. Köszönöm, köszönöm, ide karjaimba – meggyógyultam örökre, – boldog vagyok… Ah! segítség! meghalok a nagy boldogságtól!…

*

Isten hozta, tisztelt asszonyság, tessék helyet foglalni. Megint kérdezősködni jött szegény betegünk felől? Jól van, nagyon jól van, négy nap óta nyugodt. Keveset beszél, nem dühöng, csak aludni nem tud. Négy nap előtt volt utolsó rohama, azóta csendes; de akkor sok bajunk volt vele. Az egyik ápoló kezét meg is harapta. De négy nap óta egészen elcsendesűlt; tapasztalásom azt mondja, hogy most valami nagy terven töri fejét…

Nem, fájdalom, nem, e reménynyel nem biztathatom. Nem fog kigyógyúlni soha. Minek áltassam hiú biztatásokkal? Az elmekór, mely ily alakban lép föl, gyógyíthatatlan. Észleléseim után s azok szerint, miket kegyed mondott felőle, az a meggyőződésem van, hogy betegsége már ifjú korában kezdődött. Nagyon megerőltette agyát a túlságos tanulással – mert – hogy is mondjam – kissé gyöngefejű volt. Akkor kezdődtek már hallucinatiói – bocsánat e diák szóért – rájár a nyelvem – idegrendszere meggyöngült, a folytonos izgatás lassankint egészen feldúlta. Betegsége sokáig lappangott s csak némi különösségeiben nyilatkozott, míg végre neje hűtlensége annyira megrázkódtatta agyát, hogy egy pillanat alatt teljes erővel tört ki a rettenetes betegség…

Nem lehet, nem bocsáthatom hozzá. E találkozás újra fölizgatná. Tetszik tudni, egyik rögeszméje az, hogy kegyed nem anyja neki, sőt legnagyobb ellensége. Azt hiszem, lelkiismerete furdalásai, melyek ön iránti rossz bánásmódját szakadatlanúl szemére vetik, nagyban hozzájárultak e szörnyű kitöréshez. Kérem, szüntesse könnyeit, tisztelt asszonyság. Nem akartam fájdalmas emléket költeni, hiszen tetszik tudni, ő szegény nem hibás, nem volt már beszámítható állapotban, mikor azt tette…

Természetes, hogy e részről nem lesz semmi baja. A törvényszékhez már benyujtottam szakértő véleményemet, s kimutattam, mit épen most volt szerencsém említeni, hogy szegény fia régóta nem volt beszámítható állapotban, legkevésbbé akkor, midőn hűtlen nejét s ennek kedvesét megölte. Nem, nem, legyen nyugodt, e részben nem lesz semmi baja, még akkor sem, ha meggyógyulna, a mivel, fájdalom! nem merem biztatni…

Ki kopogtat az ajtón? Bocsánat, annyi itt a dolog, hogy alig van egy percznyi időnk, tisztelt látogatóink elfogadására. Bizonyosan ismét valamelyik betegünkhöz hívnak… Szabad…! No mi baj? Beszéljen halkan…? No, ez csakugyan váratlan… Jól van, elmehet…

Erősítse meg szívét, tisztelt asszonyság s nyugodjék meg isten akaratában… Igen, úgy van, kérem, csak bátorság! Gondolja meg, hogy szegény fiára ez valódi jótétemény, bármily fájdalmas reánk nézve s megalázó intézetünkre. Szegény fia felhasználva a perczet, melyben ápolója magára hagyta, kiugrott az ablakon és… Nagy ég, elájul! Ovatosabban kellett volna tudtára adnom… Térjen magához, tisztelt asszonyság… Rá nézve valódi szabadulás volt ez… Igaz, nem csodálom, hogy az anya szíve mégis… Kérem, szüntesse zokogását… Legyen nyugodt, a hanyag ápolót azonnal elcsapom szolgálatából…

AZ ÚJ LAKÓ TITKA.

A kapuról eltünt a czédula, mely ember-emlékezetet haladó idők óta hirdeté, hogy «ezen házban két szobából álló lakás konyhával és pinczével kiadandó». Évek előtt, mikor e czédula még nem képezte a ház homlokzatának lényeges alkatrészét, újdonsága által egyszer-másszor magára vonta az átmenők figyelmét, többen megállottak, elolvasták, s nehányan be is mentek megnézni a kínálkozó lakást. De valamennyien fejcsóválva jöttek ki, és a rejtélyes czédula helyén maradt, míg az esztendők folytán végre egészen elmosta betüit az esővíz, s a ráülepedett por komor egyiptomias színezettel ruházta fel. Nem volt az a halandó szem, mely képes lett volna betűit elolvasni, de erre nem is volt szükség. A ki megszámlálhatatlan évek óta keresztűl ment az útczán s elhaladt e ház előtt (pedig középszámítással tíz év alatt a város minden lakója végig ment rajta legalább egyszer), tehát a ki megfordult e tájékon, az mind könyv nélkül tudta az ódon czédula szövegét, s annyira hozzá szokott, hogy bizonyára rendkívül meg lett volna lepetve, ha egyszer csak nélküle látja a rozzant kormos ház homlokzatát, melynek egyedüli díszét képezte. Ebben a meglepetésben részesült mindenki, a ki egy esős novemberi reggelen megfordult a szerecsen-útczában, és a keblét egyszerre elfogó kínos szorongás okát kutatva, észrevevé, hogy valamije hiányzik, s e valami nem egyéb, mint a 13-ik szám kapuján díszlett czédula svéd runái.

De valamennyinél jobban meg volt lepetve Laska Fábián úr, midőn kilépve a 13-ik szám kapuján, gyanútlan nyugalommal égre emelé szemét, hogy a lucskos felhők állását komolyan megvizsgálja. Szeme azonban nem jutott a felhőkig, útközben megállapodott s hosszú ideig mozdulatlan bámulattal meredt egy négyszögletű foltra, melynek körvonalai az eltünt czédula jól ismert alakjára emlékeztették. Laska úr lelkét nemcsak a meglepetés, bámulat és hitetlenség érzelmei hozták hullámzásba. Aggodalom és rettegés szállta meg keblét; a kiadott lakás épen az ő szomszédjában volt, s ismerve annak sivár zordonságát, hihetetlennek tartá, hogy tisztességes ember képes legyen bele költözni. Mily szomszédot kaphatott? Laska Fábián úr békeszerető, nyugalmas polgár volt, egész életében nagy óvatossággal ügyelt arra, nehogy érintkezésbe jőjjön a törvény őreivel és a törvény megszegőivel és mostani lakását is épen azért tartá meg kiváló előszeretettel, mert az egész második emeleten még csak ez egy üres lakás állt kívüle, melyről emberileg lehetetlennek látszott, hogy valaha lakót kapjon.

Laska úr visszarohant a házba és a házmester szobájába nyitott.

– Kicsoda vette ki mellettem az üres lakást? kérdé Laska úr dobogó szívvel és izgatottságtól reszkető hangon.

– Nagy János úr, mondá a házmester.

Laska úrnak úgy rémlett, mintha már hallotta volna e nevet, de nem emlékezett tisztán, hol és mily körűlmények közt. Az is meglehet, hogy az újságban olvasta, összeköttetésben valami útonállással vagy rablógyilkossággal; az is meglehet, hogy a hívatalos újságban olvasta, a vaskorona-rend lovagjai közt. A név mindenesetre nem látszott ismeretlennek, s ez csak növelte aggodalmát.

Szeretett volna tovább kérdezősködni a házmestertől, de ezen hivatalos személyiséggel némi kapunyitási és borravalói differencziák miatt feszűlt lábon állván, jobbnak tartá, ismét visszatérni emeletére és személyesen rekognoszczirozni az ellenség haderejét.

A falépcső baljóslatúan csikorgott léptei alatt, a mint lélekzetvétel nélkül, gyorsan, de óvatosan felosont lakásába. A tornáczra érve, megállt egy pillanatra a rejtélyes lakás előtt s hallgatózott ajtaján. Rémes csend és némaság uralkodott az ajtón belül, mely épen nem volt arra való, hogy Laska úr gonosz sejtelmeit eloszlassa. Erősen föltevé tehát magában, hogy azonnal megkezdi vizsgálódásait s addig nem nyugszik, míg meg nem tudja egész bizonyossággal, minő ember az a gyanús Nagy János, és lehet-e veszély nélkül egyedűl lakni mellette egy ócska ház második emeletén?

Hosszú ideje múlt, hogy Laska úr ennyire kijött rendes kerékvágásából. Nyugalom volt jelszava, nyugalom az egyedűli boldogsága. Azért nem házasodott meg, mert sejté, hogy nincs az a nő a világon, ki mellett nyugodtan lehetne élni. Ha tehát a házas élet gyönyöreiért sem szándékozott oda adni negyven éves agglegénysége nyugalmát; nem lehet csodálni, hogy egy betolakodó rejtélyes idegen kedvéért sem akarta feláldozni. Sötét gyűlölettel tölt el keble ez ismeretlen ellenség iránt, s szobájába érve újra föltevé magában, hogy addig nem nyugszik, míg minden gazságának nyomára nem jött.

Azon hangok, melyeket a túlsó lakásból a vékony közfalon keresztűl hallott, épen nem voltak arra valók, hogy megnyugtassák és jobb véleményt gerjeszszenek benne Nagy János úr iránt. Csodálatos, rejtelmes, ijesztő hangok voltak azok. Majd mintha sivító kis gyermeket szorítanának a dunyha alá, majd mintha egy igen magas hangú macska farkán végeznének chirurgiai műtéteket. Egyszer úgy vélte Laska úr, mintha valami fojtogatott élőlény rekedt hörgését hallaná, máskor ismét, mintha egy torokgyíkban szenvedő papagály gyakorolná hangját a legmagasabb futamokban. Egy ízben megesküdött volna rá, hogy jajveszéklést hall, de még ideje sem volt kellően megdöbbenni, midőn vidám fütyölés hangzott a tornáczon, s nyomban rá csengetyűhang, miből Laska úr meglepő logikai következtetési erővel azon meggyőződésre jutott, hogy valami látogató csenget Nagy János úr ajtaján.

Laska úr gyorsabban, mint a czikázó villám, saját ajtajához futott, s félrevonva a tolvaj-ablak tábláját, óvatosan kitekintett a tornáczra. A másik ajtó előtt nyolcz éves fiú állt, még mindig éles hangon fütyölve egy illetlen tartalmú népdalt s közben-közben felágaskodva és megrántva a csengetyűhúzót. Laska úr rejtekéből éles vizsgálat alá vette a fütyülő ifjú urat, s úgy vélte észre venni, hogy merész vonásain valami cynismus ül, melyet az emberi fajnak ily zsenge sarjadékainál nem igen lehet látni. Öltözete hanyag volt, tartása kihívó, fütyölése hamis. Zsebei duzzadtak voltak s szürke köpönyege alatt valami terjedelmesebb tárgyat látszott rejtegetni.

– Ez a kölyök bizonyosan valami tolvajbanda tagja, gondolá magában Laska úr. Most hozza a lopott jószágot az órgazdához. Szépen vagyunk.

Nem folytathatta komor elmélkedését, mert a másik ajtó hirtelen kinyílt, s egy vörösképű zömök öreg úr baljóslatú alakját mutatta Laska úr megkövülő szemének. A vörösképű zömök öreg úr első üdvözletűl keményen pofon vágta az ajtaja előtt álló ifjú urat, s miután üstökét nehányszor megrázta, berántotta magához minden szó nélkül, ismét bezárta az ajtót és Laska úr csak az ajtón keresztűl hallá a dulakodás tompa moraját, melyet egy-egy hangosabb csattanás élénkebb zenei festéssel illusztrált. Mindez szó nélkül s oly meglepő gyakorlottsággal történt, mintha a vörösképű zömök öreg úr és a fütyülő ifjú úr jól kipróbált szerepeiket játszották volna el Laska úr külön mulatságára.

Laska Fábián úr leshelyén maradt, erősen el lévén határozva, hogy most már nyomára kell jönnie a titoknak. A dulakodás moraja lassanként elnémúlt, de a közfalon keresztűl ismét felhangzottak a kísérteties vastag és vékony hangok. – Laska úr képtelen volt magának megmagyarázni e vadregényes hangok eredetét, de annyit érzett, hogy valami vérfagyasztó van bennük, a minthogy az ő vére valósággal fagyni is kezdett és haja szálai az ég felé meredtek. Hogy emberi hangok, arról meg volt győződve; de hogy a gyötrelmek, s a testi és lelki kínok micsoda irtózatos nemei által idéztetnek elő, arra csekély tapasztalása a kínzó szerek alkalmazásának bakói tudományában, nem volt képes feleletet adni.

– Nem tudok mást képzelni, gondolá magában Laska úr, mialatt szemével folytonosan kifelé leskelődött, füle pedig borzongva fogta fel a nem szűnő kísérteties hangokat, – nem tudok mást képzelni, mint hogy ez a vén vörös órgazda, kis gyermekekből szervezett tolvajbandát, s azok zsákmányait tartja itt. De mit jelent e jajgatás? Talán ártatlan gyermekeket csal ide, s kínvallatás útján veszi ki belőlük az úri házak benső titkait? Vagy tán a kis zsebmetszőket bünteti, hogy nem jártak el ügyesen alávaló mesterségükben? szörnyűség!

Laska urat ép oly mértékben kínozta a kíváncsiság, mint a borzalom. E kettős indulat ellentétes lökései oda lapíták az ajtóhoz s nem engedék szemét elfordítni a tolvajablaktól. Határzata szilárdan állt: nyomára jönni a rémes titoknak s aztán kiköltözni a házból. A rendőrséghez nem akart fordulni, sem a titok fölfedezése előtt segélyért, sem a titok fölfedezése után boszúért, mert mondtuk már, hogy a törvény őreitől nem kevésbbé irtózott, mint megszegőitől. Azon téves rögeszmében szenvedett, hogy a kettő közt nincs semmi különbség, s mindkettő csak arra való, hogy a békés ember nyugalmát megzavarja.

A kísérteties hangok lassanként elenyésztek, s egy kimondhatatlanúl hamis és éles nyikkantás után egészen megszűntek. Az ajtó ismét kinyílt, s vihogva, ugrálva, fütyülve kiszökött rajta az előbbi nyolcz éves ifjú úr, egy másik hasonló korú, hasonló viseletű fiatal gonosztevő társaságában. A megnyilt ajtón keresztűl egy pillanatra felvillant a haragos öreg úr vörös képe is, mint felhők közűl az alkonyodó nap; de a felhők ismét összecsapódtak, az ajtó bezárult és a két ifjú úr merész tartással a lépcső felé indult. Most már egyik sem vitt köpönyege alatt valami terjedelmes tárgyat, egyiknek zsebei sem voltak duzzadtak, mi véglegesen megerősíté Laska urat azon meggyőződésében, hogy a fiatal tolvajok a vörösképű öreg órgazdánál hagyták zsákmányaikat. Laska úr hirtelen kinyitá ajtaját s hősi elhatározással a fütyülő ifjak elé lépett.

– Hová mentek? kérdé Laska úr fenyegető hangon.

A két fiatal gonosztevő megállt s oly higgadt elszántsággal nézett fel Laska úr szemébe, hogy akármely világfinak becsületére vált volna. Feleletük azonban egyszerű pantomimikából állt. Az egyik Laska úr felé ölté nyelvét, a másik pedig orrához illeszté hüvelykét, mialatt többi ujját kecsesen mozgatá a levegőben. Laska úr nem ismervén a tolvajnyelvet, nem érté meg e gyanús jeleket, s azért újra, még nagyobb szigorúsággal kérdé:

– Hová mentek?

– Kopasz, kopasz! kiáltott a két fiatal gonosztevő, s Laska úr jobb és baloldala mellett lesurrant a lépcsőn. Az első emeleti tornáczra érve, ismét visszakiálták a jelszót: Kopasz! kopasz! – s azzal rohantak le az udvarra, és Laska úr onnan is hallani vélte, mint a szélben elenyésző hangot: Kopasz! kopasz!

Lehet, hogy e szó valami tolvaj jelige volt, melylyel a fiatal gonosztevők egymást közös akczióra figyelmeztették; lehet, hogy illetlen czélzás akart lenni Laska úrnak tarkóig érő tisztes síma homlokára: elég az hozzá, hogy az ifjú tolvajok eltüntek, és Laska úr kénytelen volt egyenesen az öreg órgazda barlangjába hatolni, ha borzongó kíváncsiságát ki akarta elégíteni.

Hősi lélekkel és vértanúi elszánással lépett tehát a rémes ajtóhoz és meghúzta a csengetyűt. Az ajtó kinyílt s a vörösképű öreg úr fölemelt ököllel rohant ki rajta, egyenesen Laska úrnak tartva. De meglátva a nevezett férfiú alakját s elszánt arczát, hirtelen leereszté öklét, alázatosan mormogva:

– Azt gondoltam, a gyerekek jöttek vissza.

– Beszélni szeretnék uraságoddal, mondá Laska úr szigorúan.

– Tessék besétálni, mondá a vörösképű öreg úr.

Laska úr nem minden titkos félelem nélkül lépett be a rémes bűnbarlang ajtaján, bár arczán egyedűl szigorúság és hősi elszántság látszott. Kíváncsi pillantást vetett szét a konyhában, melyen keresztűl mentek, de itt semmi gyanúsat nem látott, mint a tűzhelyen két igen csorba lábast. Az első szobába érve, a vörösképű öreg úr leülteté Laska urat egy aszkóros székre s alázatosan várta nyilatkozatát.

– Két gyermeket láttam innen távozni, kezdé Laska úr a vallatást, miután kíváncsi tekintettel körűlnézve az órgazda barlangjában, csupa oly tárgyakat látott, melyeket a legkétségbeesettebb tolvaj sem tartana érdemesnek ellopni.

– Igen, tanítványaim – nagy zsiványok – mondá a vörösképű öreg úr.

– Az arczátlan, még nyiltan be meri vallani, gondolá magában Laska úr, s erősen megmarkolá zsebében a pisztoly agyát, melylyel óvatosságból ellátta magát.

– Én Laska Fábián magánzó vagyok, folytatá szigorúan Laska úr. Szomszédságában lakom.

– Örvendek, mondá a vörösképű öreg úr.

– A falak igen vékonyak e házban, minden hang áthallatszik rajtuk, mondá Laska úr metsző gúnynyal.

– Valóban? Tetszett hallani? Talán… mondá a vörösképű öreg úr; szemében a remény szikrája csillámlott fel, s megragadva Laska úr kezét, egymás után kezdte ujjai hajlékonyságát próbálni.

– Mittesz az úr! kiáltott Laska úr megrettenve.

– Jó ujjak, hajlékonyak, nagyon hajlékonyak, megpróbálhatjuk, mondá mohón a vörösképű öreg úr.

– Az én ujjaim hajlékonyak! mondá Laska úr nagy méltatlankodással.

– Nagyon hajlékonyak, használhatók, – mondá biztatólag a vörösképű öreg úr.

– Használhatók! kiáltott Laska úr még nagyobb méltatlankodással.

– Kitünően, mondá a vörösképű öreg úr.

– Talán engem is tanítványának fogadna, mint azt a két kis zsiványt, mondá Laska úr lesujtó iróniával.

– A legnagyobb örömmel, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igazán? mondá Laska úr.

– Azonnal megpróbálhatjuk, mondá a vörösképű öreg úr; a másik szobába futott s csakhamar egy hegedűvel tért vissza, melyet az elszörnyedő Laska úr kezébe nyomott.

– Mi ez? mondá Laska úr.

– Hegedű, mondá a vörösképű öreg úr.

– Mit akar vele? mondá Laska úr.

– Uraságod mondá, hogy tanítványom kíván lenni, mint az a két kis zsivány, kiknek épen most adtam órát, mondá a vörösképű öreg úr.

– Igaz, mondá Laska úr nagy lélekjelenléttel, s elereszté zsebében a pisztoly agyát. Majd később megbeszéljük a dolgot.

Laska úr büszkesége nem engedvén, hogy elárulja csalódását, megtanult hegedűlni.