Elbeszélések

AZ ARANYHAJ.

Senkinek sem volt több oka a sors igazságtalansága ellen panaszkodni, mint Berkes Dániel úrnak. Ez a megfoghatatlan és kérdőre nem vonható titkos hatalmasság születésétől fogva üldözte, és olyan csínyeket követett el ellene, melyekre csakis efféle homályos jellemű, pogány származású lény vetemedhetik, a kit már a régi bölcsek is vaknak neveztek. Ez a vak végzet, mely hajdanában csupa szeszélyből sziklává és ökörré változtatta a tisztességes embereket, legújabban Berkes urat szemelte ki áldozatúl; s ámbár nem vitte rajta véghez a föntebbi természetrajzi műveleteket, de talált ki ellene oly boszantásokat, melyek sokkal jobban megfeleltek az előhaladott jelenkor jellegének, s talán még gonoszabbak voltak, mint a hajdani klasszikus zamatú csínyek. Már születése órájában azzal fogott ki rajta, hogy meg sem kérdezte szándékát; és így történt, hogy Berkes úr egy szegény csizmadia udvari lakásának hátulsó szobájában látta meg a napvilágot, s ezt is olyan pislogó minőségben, a milyen az udvart körűlálló magas tűzfalaktól csak kitelhetett; holott ha rajta állt volna, s ha megkérdik szándékát, legalább is egy dúsgazdag herczegi törzset választott volna családfául. Ez első megbántást azután egyre-másra követték az újabb csínyek, melyeknek kitalálásában valóban bámulatos leleményességet mutatott a fáradhatatlan szeszélyű végzet. Beoltotta szívébe a nagyratörő vágyakat, és nem adott hozzájok elegendő tehetséget; megtömte fejét tudománynyal, s aztán úgy összezavarta valamennyit, hogy egyiknek sem tudta jóravaló hasznát venni; fölruházta nemes büszkeséggel, de a világot nem görnyesztette alázatosan lábához, hogy meglegyen kettejök közt a helyes arány; és így történt, hogy Berkes úr mindenbe belefogott és mindennel fölsült, meg akarta hódítani a világot és nem tudta a jóllakásig vinni, meghasonlott a világgal, és megátkozta a végzetet.

Legalább ez az elégtétele megvolt; mint minden élhetetlen embernek, a kinek olyan jól esik, hogy van valaki, a kit vádolhat, szidhat, átkozhat, ha nem tud boldogulni. Széles háta van a végzetnek, eltűrheti az ütéseket, melyekkel a henyék, tehetetlenek, elégedetlenek, magok vígasztalására bőségesen ellátják. Berkes úr is a végzetet szidta, mikor egymásután kellett változtatnia a hivatalokat, mert mindenütt azt akarták, hogy alul kezdje, és senki sem tudta megérteni, hogy egy olyan embert, mint Berkes Dániel, azonnal a legmagasabb polczra kellene ültetni. Akkor is a végzetet vádolta, mikor a helyett, hogy egy milliomos bankár egyetlen örökösét vegye nőül, beleszeretett egy kilenczedik osztályú számtiszt hét leánya közűl a hetedikbe, a kiből igen derék, szorgalmas és hű feleség lett ugyan, de a számtiszti tradicziókat átvitte Berkes úr családjába is, szintén hét gyermek apjává tévén ez elkeseredett urat. Akkor is a végzetet átkozta, mikor sok hányatás és csalódás után végre megfeneklett egy rongyos kis falu jegyzői irodájában, és egy pár évi zúgolódás, álmadozás, elégedetlenség és hanyagság után ezt a hivatalát is elvesztette, s hét gyermekével együtt kenyér nélkül maradt.

– Elmegyek a fővárosba, mondá Berkes úr, miután szíve szerint lehordta ősi ellenségét, a vak végzetet. Ott a nagy világban bőséges alkalom nyílik tehetségeim érvényesítésére.

Nem nyílt azonban egyébre bőséges alkalma a nagy világban, mint hogy újra és egyre hevesebben átkozza a végzetet, mely itt sem szűnt meg üldözni. Kezdve attól, hogy csak a legutolsó külváros egyik legpiszkosabb útczájában volt képes szállást venni, egész addig, hogy álló két esztendei várakozás után sem tudott tehetségeinek más elismerést szerezni, mint csak olyant, mely szégyennel tölté el büszke szívét, s nem is lehetett egyéb, mint a gonosz végzet legármányosabb szeszélye.

Mert hogy két esztendeig egyre-másra folyamodott minden állásra, mely csak valamennyire előkelőnek volt nevezhető; hogy minden kikutatható befolyásos úrnál tisztelgő látogatásokat tett és nagylelkűleg fölajánlotta szolgálatát a köz- és magán-hívataloskodás minden elképzelhető ágában, mely nagy tehetségeinek csak némileg is megfelelő volt; hogy minden nap hosszú sétákat tett mindazon helyeken, hol az előkelő világ megfordult, s látásból valamennyi nagy emberét ismerte a fővárosnak; és hogy mind ennek daczára nem tudott egyébhez jutni, mint néhány udvarias és sok goromba elutasításhoz: ez még nem keserítette volna el annyira, mert, mint búskomor mosolylyal mondani szokta, ilyesmiben már régi ismerősök az átkos végzettel; de azt még ettől a sokszor megátkozott régi ismerősétől se várta volna, hogy Bobiczky Jónást is ellene uszítsa s általa mérje büszkeségére a leghalálosabb csapást.

Bobiczky Jónás úrnak nagy szállítóüzlete volt, s raktára épen abban az útczában állt, hol Berkes úr volt kénytelen a hozzá méltatlan egyszobás udvari lakással megelégedni. Mikor sétáiról hazatért, sokszor látta a köpczös szállítót, a mint nagy társzekereket rakatott meg s parancsokat osztogatott egy egész munkásseregnek. Sokszor tett keserű összehasonlítást saját sorsa és e köpczös, meredt szemű, buta arczkifejezésű úr jóléte közt; de azt sohasem merte volna lehetőnek képzelni, hogy e tudatlan ember egyszer csak megállítsa az útczán, vállára veregessen és felügyelői állással kínálja a rakodó munkások mellett.

Pedig megtette, vastag arany lánczát morzsolva ujjaival, és a legszemtelenebb pártfogói tekintettel; és nem sűlyedt el, sőt el sem sápadt a lesujtó pillantásra, melylyel Berkes úr a megalázó ajánlatot viszonozta.

– Szomszédjától tudom, mondá oly nyugodtan, mintha egy hozzá hasonló emberrel beszélne, – szomszédjától tudom, a borbélytól, hogy nincs semmi állása, s hogy írni és olvasni tud. Igaz-e? Tud jól írni és olvasni?

– Talán, felelt sötét gúnynyal Berkes úr.

– Akkor felfogadom. Tízenkét forint fizetés hetenként. Újévkor és nevemnapján öt forint ajándék. Munka nyolcz óra naponként. Többi óráért felűlfizetés.

Nem folytathatta azonban e csábító programmot, mert Berkes úr néma megvetéssel elfordult és szó nélkül ott hagyta Bobiczky urat társzekerei és nagy ládái közt. Előbb le akarta ütni vakmerőségeért; de meggondolva, hogy átkos végzete ezért még a rendőrséget is nyakára zúdíthatná, elégnek tartá a néma megvetést. Egy Bobiczkyval csak nem fog verekedni!

Hanem a borbélynak, ki hívatlan pártfogásával ily szégyent hozott rá, kereken kijelenté, hogy kikéri magának kelletlen jóakaratát, és máskor ne merjen vele ilyent tenni, mert megbánja. Egy házban laknak ugyan, a borbély az útczai, ő az udvari lakásban, de ha már a sors azt a csapást mérte rá, hogy egy borbélynak jobb lakása legyen, mint neki, azért semmi esetre sem fogja eltűrni, hogy egy borbély pártfogói szerepet játszék irányában.

– Nincs más baja? kérdé Cziróka úr, a hegyes orrú borbély, miután szakmaszerű gúnyos nyugalommal végig hallgatta Berkes úr heves szemrehányásait.

– Nincs, felelt komoran Berkes úr. Kimondtam akaratomat, s elvárom, hogy tiszteletben fogja tartani. Nincs szükségem pártfogására.

– Inkább köszönje meg, hogy kenyeret akartam szerezni az úrnak és éhező családjának, feleselt Cziróka úr. Bobiczky úr igen derék ember, és pontosan fizet, az állomás pedig tisztességes. Tizenkét forint hetenként nagy pénz, kivált mikor hét gyermek kér enni és csak egy tud szerezni. Ne féljen, nem az urat értem. Hanem ha olyan büszke, ugyan mondja meg, a büszkeségével fog ezen a kemény télen fűteni, a büszkeségét fogja szegény gyermekeinek föltálalni?

Berkes úr nem felelt a nyelves borbély tolakodó kérdésére, talán nem is hallotta. Ettől is néma megvetéssel fordúlt el, mint Bobiczky úrtól. Ily emberek számára nem lehet más válasza, a mi pedig a fűtésre és a tálalásra vonatkozó kérdést illeti, ehhez senkinek semmi köze. Még neki sincs. Nem is jut eszébe rá gondolni, sokkal inkább elfoglalják nagyratörő tervei, látogatásai a befolyásos nagy uraknál és mindennapi sétái az előkelő világban, hogysem ily apró gondokra ráérhetne. Azt látja, hogy gyermekei élnek és nőnek, és neki minden nap meg van a maga ebédje és vacsorája. Igaz, hogy többnyire igen sovány és nem a legválogatottabb ételekből áll, a mit nem is mulaszt el mogorván szemére hányni legnagyobb leányának, a ki a háziasszonyi tisztet viseli.

Mert Berkes úr felesége, mihelyt megszülte a hetedik leányt, s ezáltal eleget tett családi hagyományainak, sietett itt hagyni ezt a siralmas világot, hol már nem volt semmi föladata. A háziasszonyi gondok a legnagyobb leányra maradtak, a ki már szépen fölserdűlt hajadon volt, mikor apja a fővárosba kerűlt. Tudott is egyet-mást; sütni, főzni még odahaza megtanult boldogult anyjától, holmi kézimunkához is értett, és szeme nemcsak a legszebb égszín volt, hanem elég erős is arra, hogy egy rossz fagygyúgyertya mellett akár éjfélig se fáradjon el az öltésekben, tűzögetésekben s más efféle szemrontó munkában. Szüksége is volt rá, mert kis testvérei akármilyen vékony, szűk gyomrú, apró teremtések voltak, egyszer napjában mégis csak megéheztek, Berkes úr előkelő sétáiról pedig rendesen hatalmas étvágygyal tért haza, s nagyon rosszkedvű volt, hogy mindig a legolcsóbb ételekkel kell táplálkoznia.

– Klára, mondá Berkes úr kedvetlenűl, a mint az ebéd végén leánya gyöngéden vállára hajolt, s félénken kedves egészségére kívánta az ebédet, – Klára, attól félek, hogy az ebéd nem válik egészségemre. Minden nap főzelék, egyre-másra csak főzelék – hisz ez paraszt gyomornak való. Rosszul gazdálkodol, nem tudsz a pénzzel bánni.

– Majd jobban vigyázok, atyám, felelt a leány szelíden.

– Hiszen nem kívánok sokat, folytatá az önző ember, de legalább olyan gazdaasszony lehetnél, mint boldogult anyád volt. Az nem tömött agyon csupa kolompérral, meg paszulylyal. Olyan ember, mint én, néha napján pecsenyét is ehetnék.

– Majd jobban fogok gazdálkodni, atyám, felelt Klára félénken, és elfordult, nehogy apja észrevegye a könyet, mely lassan végigpergett arczán.

És a szép égszín szemek még tovább virasztottak a rossz faggyúgyertya mellett, és még többet fáradtak az öltésekben, tűzögetésekben, és a kis testvérek szűk gyomrocskái egyre szűkebbre szorultak, és az apró éhes teremtések egyre mohóbb szemekkel nézték apjokat, ha napi sétája után jó étvágygyal a párolgó tál elé ült.

– Mi már jól laktunk, szokta mondani Klára, ha Berkes úrnak nagy ritkán eszébe jutott megkérdezni, hogy nem éhesek-e?

– Majd megjön az idő, mondá a derék férfiú és megvetőleg eltaszítá maga elől a kiürült tálat; majd megjön az idő, mikor nem ilyen komisz ételekkel fogjuk gyomrunkat rontani. Ne féljetek gyermekek, a világ utoljára is belátja, mennyit érek, s hozzám méltó állásra fog emelni. Akkor majd más ebédetek lesz, mint ez a silány borsó.

És Berkes úr ilyenkor fényes színekkel festé gyermekei elé a szép jövőt. Milyen nagy házban fognak lakni, milyen szép szobáik lesznek, fényes bársony butorokkal és földig érő tűkrökkel; az asztal egész nap terítve lesz a legfínomabb holmikkal, sültekkel, tortákkal, édes borokkal. Az apró éhes teremtések köréje gyűltek, s nyitott szájjal hallgatták az elragadó festéseket, közben-közben fölszedegetve az asztalról, földről a morzsákat, melyek apjok ebédjéből oda hulltak; és Klára hallgatva, szomorúan kefélte az ajtónál apja kopott felső kabátját, mert ebéd után ismét sétálni megy, s több látogatást is fog tenni befolyásos nagy uraknál.

– Klára, mondá Berkes úr, a mint leánya rásegítette a felső kabátot, s kalapját kezébe adta; a múlt éjjel majd megfagytam. Nem tudsz jobban befűteni?

– Majd veszek ma egy mázsa fát, felelt a leány halkan.

– Mázsát, mázsát! mondá nagy lenézéssel Berkes úr. Látszik, hogy rossz gazdasszony vagy. Mért nem veszed ölszámra a fát? akkor sokkal kevesebbe kerűlne.

– Nincs annyi pénzünk, mondá Klára félénken.

– Mert rosszul gazdálkodol, felelt Berkes úr szigorúan.

– Majd igyekezni fogok, atyám.

– Jobb is lesz, ha több gondot fordítsz a háztartásra és nem sétálsz annyit az udvaron. Már többször vettem észre, mikor haza jöttem, hogy avval a haszontalan borbélylyal súgtál-búgtál. Mi dolgod van vele? Miről beszéltetek?

– Semmiről, felelt a leány nagyon elpirulva.

Berkes úr atyai szeme nem vette észre gyermeke arczán az éhség halványságát, de ezt az égő pírt meglátta.

– Reménylem, mondá komoran, nem fogsz szégyent hozni fejemre. Még csak az kellene, ennyi sorscsapás közt, hogy leányom –

– Atyám, ne szóljon így! kiáltott Klára, és égő arczát az önző ember vállára hajtá.

– Mi az? Mért ijedtél meg? mondá Berkes úr, magához vonva leánya arczát, hogy szemébe nézzen. Mért pirulsz, mért sírsz?

– Oh atyám! még kérdheti? Az a gyanú –

– Gyanú, gyanú! mondá bosszúsan Berkes úr. Én nem gyanúsítlak, de mint szerető, jó, gondos atyád köteles vagyok reád, jövődre gondot viselni. És azért nem tűröm, hogy avval a borbélylyal, avval a Czirókával szóba állj. Még rossz hírbe hozhat; arra pedig csak nem mer gondolni, hogy téged, egy Berkes-leányt nőül vegyen?

– Oh atyám! erről sohasem volt szó.

– Reménylem is, mondá a gondos apa, és elvárom, sőt parancsolom, hogy ezután még szóba se állj vele. Értetted?

És miután ily szeretően eleget tett apai kötelességének, Berkes úr sétálni ment rendes útczáiba, az előkelő világ helyére, s néhány látogatást tett befolyásos nagy uraknál. De senkit sem talált otthon, sőt az egyik palotában az egyenruhás portás gorombán rárivalt, hogy a cselédlépcsőn járjon, a mi Berkes urat újabb átkokra ragadta a végzet ellen. Rossz kedvét épen nem enyhítette Cziróka úr látása, ki megint az udvaron ténfergett, mikor Berkes úr estefelé fáradtan és átfázva haza ért.

– Fogadni mernék, hogy ez a szőrpusztító megint Klárával mert beszélni, gondolá magában nagy haraggal és elkeseredéssel. Reménylem, a leány nem hágta át tilalmamat, s nem állt szóba ez emberrel. De a dolog gyanús, nagyon gyanús. Majd résen leszek, és jaj neki, ha rajta kapom!

Ez apai szándékkal megállt az ajtó előtt s figyelmesen hallgatózni kezdett a kihangzó gyermekzsivajra.

– Oh Klára! kiáltott a legkisebb leány; milyen jó ez a meleg szoba. Azelőtt csak akkor fűtöttél be, mikor apa itthon volt, máskor majd megfagytunk. Milyen vígan ég most ez a tűz!

– Igen ám, mert azelőtt garasszámra vettük a fát, hogy apának meleg szobája legyen, szólt Mariska, Klára után a legnagyobb lány, a kinek már elég esze volt, hogy be legyen avatva a Berkes-család háztartási titkaiba.

– Miért? kérdék az apróbbak.

– Mert nem volt több pénzünk, felelt a bölcs Mariska.

– Hát most van? kérdé a kiváncsi Ilonka.

– Van bizony, felelt büszkén Mariska.

– Úgy hát mi is jól fogunk ma lakni? kérdé a naiv Margitka.

– Holnap estére olyan vacsorát kaptok, mint a király gyerekei, mondá Mariska.

– Mért holnap? kérdé kedvetlenűl az ínyencz Juliska.

– Mert holnap lesz karácsony estéje, mikor a kis Jézus született, és akkor minden jó gyermek mulat és jóllakik, mondá oktató hangon Mariska.

– Karácsony! karácsony! kiálták az apró teremtések, és körbe fogózva körűltánczolták az asztalt. Jó kis Jézus! jól fogunk lakni! jól fogunk lakni!

– Csendesen gyerekek! szólt közbe Klára, ki eddig hallgatva dolgozott a gyertya mellett.

– Aztán igazán olyan sok pénzed van Klára? kérdi a kíváncsi Ilonka.

– Húsz forint, mondá büszkén Mariska. Két darab újdonatúj tízes.

– Oh mutasd meg, mutasd meg! kiáltozák az apróságok, körűlfogva Klára székét. Sohasem láttunk tíz forintost, nagyon szép lehet.

Berkes úr az ajtó előtt állt és hallgatózott. Sötét volt, tűkör sem állt előtte, nem láthatta, mily izzó szégyen ég arczán; csak azt érezte, mintha valami nagyon forrón sütögetné. Minden szó az éhes, sovány, szegény gyermekek ajkáról mintha egy-egy erős kézszorítás volna, mely torkát fojtogatja. Miért? Tehet ő róla? Nem a végzet átkos műve ez is? Nem tesz ő meg mindent, a mi a gondos apától várható? Nem fárad, jár minden nap fényes hívatal után, hogy gyermekeinek mentől dicsőbb jövőt biztosítson? Tehet ő róla, hogy a végzet oly kérlelhetetlenűl üldözi? Mit fojtogatja torkát ez a láthatatlan kéz?

A gyermekek ujjongása oda benn tetőpontot ért. Klára megmutatta nekik a két darab újdonatúj tízest.

– Milyen szép!

– Milyen síma!

– Milyen képek!

– Mennyiszer lehet ezért jól lakni!

A kalapácsütések, melyek eddig apránként hulltak Berkes úr fejére, most egy nagy csapássá egyesűlnek, és olyant sújtanak rá, hogy csaknem elszédűl belé; a fojtogató, láthatatlan kéz olyant szorít torkán, hogy ijedten kap levegőért és szívdobogása eláll. Egy szörnyű gondolat rohan rá, s hiába kergeti, a mint ott áll az ajtó előtt, és hallgatja a gyermekek ujjongó fölkiáltásait, melyekkel a két darab tízest dicsőítik. Honnan szerezte Klára ezeket? Tőle nem kapta – sohasem adott neki pénzt, mióta a fővárosban laknak. Mástól kapta – kitől, mily áron? Mit áldozott föl érte, az önző, hideg, szívtelen, eszeveszett apáért? Ifjúságát, örömeit, éjeit, napjait – vagy még mást is?

– Csendesen gyermekek! hallatszott belűlről Klára szelíd, nyugodt hangja. Adjátok vissza a pénzt; még szétszakítjátok, aztán vége a holnapi jóllakásnak.

Meddig hajtotta önző ridegsége e szegény gyermek önfeláldozását? Az ő gyenge válla viselte egyedűl a súlyos élet terhét, vajjon nem tört meg alatta? Vajjon a munka, mely feltörte kezét, elhomályosította szemét, elég volt-e? Nem kellett mást is oda adnia érette, az önző, élhetetlen, álmadozó, dologtalan apáért?

Nem tudta, mennyi ideig állt az ajtó előtt. A gyermekek zsivaja elcsillapult, mind szépen letelepedtek a tűz mellé, és halkan suttogva, nevetgélve melengették kezeiket. Berkes úr jól látta a kulcslyukon keresztűl. Látta Klárát is, a mint félreteszi munkáját s megteríti az asztalt, számára, az élhetetlen vak ember számára. Belépjen-e, leüljön-e asztalához? Egye meg azt az ételt, melyet leánya az ő számára szerzett, ki tudja mily áron? Látta, mint mozog a szobában föl s alá kedves, könnyű alakja, és úgy vélte észrevenni, mintha mozdulataiban valami bágyadtság látszanék, mintha halvány arczából, fáradt szeméből valami nem gyermekes fájdalom szólna… Az ő szégyene az, a rossz apáé – de milyen szégyen? Hátha mindkettőjöké?…

Többé nem bírja; kinyitja az ajtót s belép a szobába. Nem veszi észre gyermekeit, a mint eléje tódulnak, s szokás szerint kézcsókkal fogadják; nem hallja leányát, a mint kéri, hogy űljön asztalhoz, nagyon jó vacsorával várta. Csak azon a gyötrő kérdésen gondolkozik folytonosan, arra keres választ leánya arczán, mozdulataiban, a szoba melegében, a párolgó ételben.

– Nem vagyok éhes, vess ágyat, tüstént lefekszem, mondja szórakozottan.

– Az istenért! rosszúl van? kérdi ijedten Klára.

– Nem vagyok; vess ágyat, le akarok feküdni.

A gyermekek elcsendesűlnek, összehúzódnak, moczczanni sem mernek, nehogy megzavarják apjokat. Berkes úr a párnára teszi fáradt fejét s behúnyja szemét. Még mindig arról a szörnyű kérdésről gondolkodik. A gyermekek azt hiszik, elaludt; szép csendesen lefekszenek, Klára elszedi az asztalt, megigazítja a tüzet, aztán ő is vetkezni kezd. A gyertyát szegényes papírrámás kis tűkre mellé állítja, aztán hirtelen leveti ruháját, óvatosan körűlnéz, látja, hogy apja szeme húnyva van; visszafordul a tűkör felé s leereszti haját. Gyönyörű szép aranyszőke haja van, csaknem a földig ér; s a mint két vállán lehull és befödi termetét, olyan, mintha arany palástot vett volna magára. Így áll a kis tűkör előtt, hosszan, szomorúan nézve benne lehulló haját, kezével símogatva, illesztgetve, befonva, kifonva. Berkes úr félig nyitott szemmel nézi leányát, és azt hiszi, remegve hiszi, hogy kínzó gondolatára most látja a választ. Hiszen ha csak kaczérságból gyönyörködnék szép hajában, mért volna olyan szomorú, mért homályosítná el szemeit az a két nehéz könycsepp, mikor sóhajtva ajkához viszi s megcsókolja az arany fürtöket és elfordul a tűkörtől?

– Meg kell tudnom mindent, gondolja magában Berkes úr, a mint leánya elfújja a gyertyát s halkan ágyába lopózik. Meg fogok tudni mindent, ismétli századszor, nyugtalanúl hánykolódva ágyán s hallgatózva, alszik-e a leány, nem árul el álmában valamit? Meg kell tudnom mindent, ismétli reggel, midőn a hosszú álmatlan éjszaka után felöltözködik s reggeli nélkül elhagyja lakását. Ma nem jön haza ebédre, meg van híva, mondja leányának. Így majd kevésbbé lesz óvatos, bizonyosan elárulja magát, nem is sejtve, hogy apja a szomszéd útcza kávéházából lesi minden lépését.

Berkes úr nem csalódott. Alig néhány órai várakozás után, mialatt a mogorva pinczér ismételt rohamokat intézett ellene a reggelik különféle nemeivel, észrevette, hogy leánya szegényes kopott nagy kendőbe burkolva, kilép a ház ajtaján s gyors léptekkel a belváros felé indúl.

Apja utána sietett, óvatosan, a házak mellé lapulva, szegleteknél vigyázva, de nem volt szüksége a nagy óvatosságra, Klára egyszer sem tekintett hátra. Biztosan, határozott lépésekkel sietett előre, mint a ki egészen tisztában van útja czéljával. Nem látszott rajta semmi habozás, félénkség, tétovázás, s Berkes úr elszoruló szívvel gondolá, hogy nem először teszi meg ezt az útat, melynek végét nem merte sejteni.

Egészen bejutottak már a belváros nyüzsgő embertömegébe; ma különösen sokan jártak az útczákon, boltokban; mindenkinek vidám volt az arcza, mosolygott a szeme. Berkes úr a tolongásban közelebb férkőzhetett leányához, s alig pár lépéssel volt mögötte, midőn egy üveges boltajtón hirtelen belépett.

Berkes úr a mint meglepetésében gyorsan vissza akart ugrani, nehogy a bolt felé forduló leány észrevegye, elsiklott a fagyos kövezeten. A járókelőknek sokkal több dolguk volt, hogysem észrevegyék, csak egy pár útczai gyerkőcz üdvözölte hangos ujjongással elbukását. De míg kínosan föltápászkodott a földről, azalatt is epesztő gondolatával gyötrődött, s mohón kereste szemével az ajtót, melyen leánya belépett. Könnyű volt megismerni, réztányér lógott fölötte, táblájára pedig egy dupla orrú úri ember volt ülő helyzetben festve, a mint egy görbe nyakú másik úr csodálatos fürtökbe bodorítja haját. E művészi kép alá aranyos betűkkel volt írva: Cziróka Márton, fodrász és borbély műterme. – Szomszédjának, a hegyes orrú borbélynak hívatalos helyisége előtt állott.

– Még ez a szégyen is! gondolá elszorúlt szívvel, reszkető ajakkal a szerencsétlen apa. Azért suttogtak annyiszor, azért pirúlt el leányom, midőn tegnap a gaz csábítót említém előtte. Meghalok szégyenemben.

A szerető apára mindenesetre nagy szomorúság, ha leánya rossz útra téved; de ha e rossz útra egy borbély vezeti, úgy a szégyen bizonyára kétszer akkora. E kettős szégyen terhe alatt görnyedve és estében megmarjult lábát vonszolva, Berkes úr a fodrászi és borbélyi műterem ajtajához lopózott, és egy kis rést keresve a sűrű jégvirágok közt, bepillantott az üvegtáblán.

Leányán kívül csak a terem művészi tulajdonosa volt a boltban. Klára mellette állt, aranyhaja le volt eresztve, s palástként borúlt rá, épen mint tegnap este. De most nem nézett a tűkörbe, pedig a nagy tűkörben sokkal jobban megláthatta volna magát, mint abban a kis, repedéses, papírrámás üvegdarabban. Cziróka úr mellette állt, s nagy bámulattal, sőt mint Berkes úr az ablakon keresztűl észrevette, sovár tekintettel szemlélte a gazdag aranyfürtöket.

– Nem nézi meg magát a tűkörben? kérdé a csábos kísértő.

– Nem, tegnap már elbúcsúztam tőle, felelt szomorú mosolylyal a leány. Vágja!

Cziróka úr fölvette nagy ollóját, s másik kezével belenyúlt a hullámzó aranyszálak közé.

– Nincs vesztegetni való időm, mondá türelmetlenűl Klára, még sokat kell bevásárolnom a mai karácsonyfára. Vágja!

De a művész nem tehetett eleget a parancsnak, ollója a földre hullt, az üvegtábla csörömpölve a műterembe zuhant és utána földúlt arczczal berohant Berkes úr.

– Hogy meri levágni a leányom haját? ordított dühösen a nevezett úr.

– Hogy merte betörni az üvegtáblámat! ordított még dühösebben Cziróka úr, és lehajolt a földre ollójáért, míg Klára sikoltva a szoba szögletébe menekült, s mintegy védelműl leomló hajába takarózott.

– Hogy meri levágni leányom haját? ismétlé toporzékolva Berkes úr.

– Mert az enyém! kiáltott Cziróka úr, harcziasan csattogtatva nagy ollóját. Megvettem húsz forintért, ki is fizettem az árát. Úgy bizony, drágalátos Berkes uram, csak mereszsze a szemét; az úr kényszerítette erre szegény leányát. Szereztem volna tisztességes keresetet, Bobiczky Jónás tizenkét forintot fizetett volna hetenként, de nem tetszett a nagyságos úrnak. Persze, úriasabb dolog volt egész nap sétálni és élni ennek a szegény gyermeknek kínos keresményéből. Szégyelje magát! Én tudom, mennyit szenvedett, dolgozott ez a szegény leány, mennyit éhezett, didergett, járt rongyosan kis testvéreivel, csakhogy az úr jóllakjék és sétáljon. Szégyelje magát! Más apa oda adja a lelkét gyermekeiért, és az úr a szájoktól vette el a falatot, melyet véres verejtékkel magoknak szolgáltak meg. Szégyelje magát! Hogy mer az úr számon kérni valamit leányától, micsoda joga van hozzá? Hiszen azt a rongyos életet, melyet az úr adott neki, már százszor megfizette szenvedéssel, keserűséggel. És most, mikor az Úr szent ünnepén kis testvéreinek örömet akar szerezni, hogy legalább egyszer egy évben meleg szobájok legyen, jóllakjanak, mikor épen azon töri áldott fejét, hogy egy új meleg sipkát vegyen hálátlan apjának, és kész elválni egyetlen ékességétől, szép aranyhajától, a melyet én csak azért vettem meg, mert más gazember kollégám bizonyosan felényit sem adott volna érte, – az úr ide jön lármázni és betöri az üvegtáblámat? Szégyelje magát!

A harczias borbély újra vérszomjasan megcsattogtatta ollóját, s olyan pillantást vetett a sokszorosan megszégyenített férfiúra, mintha minden borbélyi törvény ellenére a fülét akarná levágni haj helyett. De csaknem ismét kiejtette az ollót kezéből; Berkes úr meggörnyedve, lassú léptekkel leányához ment, ki még mindig félénken állt a szögletben; melléje ment, szólni akart és keserű zokogással térdre esett előtte.

– Atyám, édes atyám, az istenért keljen föl, ne térdeljen előttem! kiáltott Klára, s igyekezett apját fölemelni a földről.

– Hagyj itt, hagyj itt! mondá fuldokolva a megtört ember. Nem lehet azért szóval, sem könyhullatással bocsánatot kérni, a mit én ellened vétettem. Engedd, hogy itt térdeljek előtted, ez a hely illet meg engem egyedűl… Cziróka úr, mondá hirtelen az elámuló művész felé fordítva könnyes arczát, mely alig látszott ki a föléje hajló Klára leomló fürtjeiből, – Cziróka úr, meg tudná még számomra szerezni azt az állást Bobiczky Jónás úrnál?

– Hogyne tudnám! kiáltott diadalmasan Cziróka úr. Az ünnepek után azonnal elfoglalhatja.

– Köszönöm, mondá Berkes úr. Igyekezni fogok, hogy becsületére váljak szíves pártfogásának.

– Éljen! kiáltott a lelkesűlt hajművész. Legalább nem kell levágni ezt a szép aranyhajat. Pedig köztünk mondva, már volt rá egy grófné vevőm. Fonja be a haját, kisasszony, kár vele ezt a havas pallót seperni.

– Igen – de – mondá Klára félénken nézve apjára; a pénzből már sokat kiadtam, a gyermekek is várják estére a karácsonyfát.

– Azt meg is kell venni, a húsz forintot pedig –

– Köszönettel visszafizetem első hónapi béremből, mondá Berkes úr, és csak ekkor mert fölemelkedni a földről.

A „BÁRÓ ÉS BANKÁR“ PALOTÁN.

(Egy színész elbeszélése után.)

Bájligeti Zalán, a duna-pentelei színház első hősszerelmese, a hatvanas évek elején, elvált a nevezett műintézettől, és ekképen nyert szabadság-idejét arra használta, hogy ismereteinek és tapasztalatainak öregbítése végett meglátogatta a fővárost. Ugyanekkor vonúlt be Palotára az öreg Keszege társasága, és a nagy kocsmában megnyitotta Thalia templomát.

Pesttől Palota akkor sem volt oly messze, hogy kényelmesen be ne lehetett volna rándulni egy pár órára. Keszege úr sem akarta elmulasztani, hogy be ne tekintsen a nemzeti színházba, melynek hatalmas konkurrencziát nyitott a palotai kocsmában. Nagylelkű vetélytárs létére nyugodtan s a legkisebb tüntetés nélkül végig nézte egy pár előadását, s csak úgy magában tanúlmányozta a fővárosi közönség ízlését és irányát, hogy a palotai színház művezetésében tudja magát mihez tartani.

Egy ily alkalommal találkozott Bájligeti Zalánnal. Régi ismerősök voltak, nagyon örültek a viszontlátásnak. Elmondták egymásnak nézeteiket az előadott darab és a játék felől, s ámbár a jóakarat és elnézés nem hiányzott nyilatkozataikból, szakértő pillantásuk több oly hiányt fedezett föl, melyet csupa kollegiális érzelemből nem hallgathattak el. Észrevételeik bámulatosan megegyeztek egymással, és Keszege úr abban a nyomban meghívta Bájligeti Zalánt vendégszereplési cyklusra a palotai színházhoz.

– Jőjjön ki öcsém uram, mondá Keszege úr; nem fogja megbánni. Nagyon szép publikumunk van, a fővárosból is gyakran jönnek vendégeink. Ez lesz a legegyenesebb út, hogy feltünjék a fővárosi közönség előtt, és jövője meg lesz alapítva.

Bájligeti Zalán örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy régi vágyát betöltse és feltünjék a fővárosi közönség előtt, mely Keszege úr biztatása szerint, kirándulásai alkalmával tömegesen és nagy megelégedéssel szokta végig nézni a palotai előadásokat. A föltételekben azonnal megegyeztek és másnapra, első előadásúl a «Báró és bankár»-t tűzték ki.

Bájligeti Zalán koczkáztatott ugyan nehány kérdést a társaság többi tagjai s különösen a másnapi darabban föllépendő művész és művésznő iránt, hanem Keszege úr csak azon sokat mondó, de kissé határozatlan fölvilágosítást adta, hogy társasága a vidék legjobb erőit foglalja magában. Meg kellett tehát elégednie ez önérzetes felelettel, és másnap szép reményekkel, nagyra törő vágyakkal megjelent a palotai színház foyerjében.

A színházi foyert palotai provinczialismussal a nagy kocsma tornáczának nevezték. Ennek a végén állt boldog nyugalommal az igazgató úr, erősen pöfékelve hatalmas gipsz pipájából s elmélyedve a távoli láthatár vizsgálatába. Bájligeti Zalán jelentkezett az igazgató előtt, s mohó türelmetlenséggel azonnal színpad, rendező, szereplő személyek, próba után kezdett tudakozódni.

Keszege úr kiverte a tornácz párkányára gipsz pipáját és művészi nyugalommal felelt a tapasztalatlan kezdő naiv kérdéseire.

– Öcsém uram adja Mirmont bárót. Tudja ezt a szerepet?

– Játszottam, – felelt Bájligeti Zalán kitérőleg.

– Annál jobb, mondá az igazgató úr. Én adom a bankárt, Adélt pedig a társaság primadonnája.

– Hogy hívják? kérdé Bájligeti Zalán türelmetlenűl.

– A név nem sokat tesz, első a művészet, felelt Keszege úr. Majd meglátja, hogy első rangú művésznő, ha nevét nem is kürtölik az újságok. Épen most várom a vonattal.

– Hol van?

– Dunakeszibe ment tegnap bálozni, de ma visszajön, érte küldtem a sugót. Hallotta hírét Ugocsai Taksonynak? Darabokat is írt, melyeket az ármány visszaútasított. Nevezetes ember, kalendáriumot is adott ki. Ő a társaság sugója, mondá Keszege úr ünnepélyesen.

– De hát a próba? sürgeté Bájligeti Zalán aggodalmasan.

– Minek a próba? Olyan sugó mellett, mint Ugocsai Taksony, nem szükséges semmi próba, mondá Keszege úr nagy büszkeséggel.

Bájligeti Zalán, daczára a kitünő sugóra szóló édes biztatásnak, mégis némi szívszorulással gondolt a nevezetes estére, melyen először lesz alkalma fellépni a fővárosi közönség előtt: fogta tehát szerepét, kiballagott vele a mezőre, a vasúti állomás irányában, s a fűbe heveredve, kemény igyekezettel szavalt és tanúlt, hogy a falombok közt csicsergő madarak ijedten elnémúltak és a vakandturás álmos lakója bámulva nyitotta ki szemét a soha nem hallott hangok harsogására.

Szerencsésen és nagy dicsőséggel végére ért szerepének, és épen fájdalmas hörgéssel készűlt a vakandturás fölött elterűlve meghalni, midőn megtört «Isten veled»-jére éles fütty visított végig a levegőn válaszúl. Bájligeti Zalán riadtan ugrott föl a fűből ez ominózus hang hallatára; de körűlnézve, édes megnyugvással tapasztalá, hogy a veszedelmes hang nem a közönség köréből, hanem az épen megérkező vasúti mozdonytól származik.

– Gyerünk öcsém uram, mondá Keszege úr, ki ezalatt szintén előkerűlt a faluból. Gyerünk a pályaudvarba és fogadjuk illendően a primadonnát.

A vonat szikrázva, tüszkölve, lihegve czammogott be az udvarra. Egymás után nyíltak ki a kocsi-ajtók és ugrottak le az útasok. Csak egy negyedik osztályú kocsi maradt bajlóslatúan zárva, mintha maga is félne szörnyű titkát az emberek közé, a napvilágra bocsátani. Végre ez is megnyílt, és lassan, vészterhesen kilépett belőle egy dúlt arczú férfiú, reszkető ajakkal és villogó szemmel.

– Hol a primadonna? kiáltott rá messziről Keszege úr.

– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, felelt sötéten a dúlt arczú férfiú.

– Egy svalizsér káplárral! mondá Keszege úr elképedve. Hát a mai előadás?

– Ott iszik Dunakeszin egy svalizsér káplárral, mondá a dult arczú férfiú még sötétebben. Egyebet nem szólt. Kábult agyában nem volt hely más fogalom számára az iváson és a svalizsér kápláron kívül. Minden további felvilágosítás nélkül megfordúlt és sötét merengések közt a falu felé indúlt.

Keszege úr az első meglepetés elpárolgása után nagy művészi nyugalommal fogadta a gyászhírt. Megigazította orrán pápaszemét, mely a svalizsér inváziónak első hatása alatt egész orra hegyéig lecsúszott vala; megtömte gipsz pipáját, karon fogta Bájligeti Zalánt, és szintén a falu felé irányozta lépteit, a dult arczú férfiú nyomában.

Útközben, rejtelmes suttogással, beavatta Bájligeti Zalánt a palotai kulisszák titkaiba.

– Ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony – mondá rejtélyesen és hüvelykujja bütykével az előttük haladó dúlt arczú férfiúra mutatott – ez a szerencsétlen Ugocsay Taksony imádója a primadonnának. Hozzá féltékeny, borzasztó féltékeny, valódi Othello. El is játszta egyszer Othellot és annyira elragadta szerepe, hogy a nagy zsebkendő jelenetben pofon vágta a primadonnát, mert észre vette, hogy nagyon néz a publikum felé. Nem csodálom, ha ez a hitszegés annyira leverte. De minek is kellett annak a primadonnának Dunakeszibe menni a bálba? Ha tudtam volna, hogy svalizsérok fekszenek ott, bizony el nem engedtem volna. Szegény Ugocsay Taksony! Mit érünk most egy megtört szívü sugóval?

– Sugóval? kérdé Bájligeti Zalán. Hát játszani fogunk?

– Minden esetre, felelt az igazgató. Már elvittek két zártszéket, nagy bevételünk lesz, el nem engedhetjük.

– De mit adunk?

– Hát a «Báró és bankárt».

– Van még a társaságban más alkalmas egyén Adél szerepére? Kérdé Bájligeti Zalán naivul.

– A társaságban nincs rá más alkalmas egyén, mert az egész társaság belőlem, a primadonnából és Ugocsay Taksonyból áll, felelt Keszege úr művészi nyugalommal.

– Hát akkor ki adja Adél szerepét? kérdé Bájligeti Zalán hüledezve.

– Öcsém uram, felelt Keszege úr higgadtan.

– Lehetetlen! kiáltott az elszörnyedt hősszerelmes.

– Művész előtt nincs lehetetlenség, mondá Keszege úr fenséggel. A kocsmáros leánya olyan fél kisasszony, vasárnap úri ruhában szokott járni. Ettől kérjük a kosztümöt, a többi aztán magától jön.

– De kérem… akart remonstrálni a szerencsétlen Bájligeti Zalán.

– Semmi kérem, felelt az igazgató szigorúan. Két zártszéket már elvittek, a jegyzőné és sógornéja számára. Ezek a mi legfőbb mæcenásaink. Mit mondanának, ha ma nem lenne előadás? Tönkre akar tenni, öcsém uram? Mondja, hogy akar.

Mivel pedig Bájligeti Zalán semmi efféle kegyetlen indulatot nem táplált Keszege úr ellen, nem volt egyéb tennivalója, mint elvállalni a neki osztott szerepet. Ez alatt beérkeztek a faluba. Keszege úr azonnal körűlfogta a kocsmáros kisasszonyt és megszerezte Adél kosztümjét, melyet a kocsmában azonnal föl is próbált Bájligeti Zalánra. A ruha kissé rövid volt ugyan és Keszege úr s a kocsmáros kisasszony egyesűlt erőlködéseinek sem sikerűlt összefűzni, hanem ezen könnyen segítettek egy nagy kendővel; Keszege úr pedig kitette a színlapra, hogy Adél személyesítője a marseillei tengerésznők legújabb divata szerint lesz öltözve.

A színlap összeállítása különben némi fejtörésbe kerűlt. Végre Keszege úr számtalan pápaszemtörlés és tintaelcseppentés után összeállítá a hazai színlapirás valódi remekét.

«A nagyhírü művészpár Bájligeti Zalán és neje Zelma első vendégföllépte.»

– De hogy fogok én saját magammal beszélni? – kérdé Bájligeti Zalán kétségbeesetten.

– Azokat a jeleneteket kihagyjuk, felelt Keszege úr, vagy pedig, a mit Arthurnak kell mondani, elmondom én, a bankár. Ne féljen öcsémuram, bátorság! A művész előtt semmi sem lehetetlen.

A színlapokat Keszege úr személyesen hordta ki, s egy óra múlva diadaltól ragyogó arczczal jelenté a kamarában tanuló és ruháit próbáló Zelmának, hogy nagyon szép közönségre számíthatnak, pesti vendégek is lesznek.

De ekkor új felleg tornyosúlt a művészet egén s elborítással fenyegette a mai előadás fényes csillagát. Ugocsai Taksony, a szerelmében csalódott sugó, határozottan kijelenté, hogy az istennek se fog sugni. Egyszersmind a kocsma asztalához csapta sugókönyvét, s az őrjöngő féltékenység rémeitől üldöztetve, kirohant a mezőre. Ott is maradt egész éjjel, a zúgó szélbe kiáltva bánatát és átkait a hűtlen primadonna ellen, s merész kihívásokat intézve a csábitó svalizsér káplárhoz, ki Dunakesziben ivott és mulatott a hitszegő Desdemonával.

Keszege urat a sugó rémes állapota sem vette ki művészi nyugalmából. Miután kétszer utána ment a mezőre, s mindannyiszor meghiúsult reményekkel tért vissza: lemondott minden további kísérletről, hogy a svalizsér stratagema áldozatát kötelességének öntudatára ébreszsze. Visszament a kamarába, hol Zelma épen a női toilette titkai fölött törte fejét, s bejelenté a szomorú hírt, hogy nincs sugó.

– Hála istennek! kiáltott Zelma, s kezdte gyorsan levetni rokolyáját.

– Csak maradjon a kosztümben öcsém uram, mondá Keszege úr. Két zártszéket elvittek, játszani fogunk, ha ég és pokol összeesküszik ellenünk.

– De a sugó… veté ellen a szerencsétlen vendégművészpár.

– Itt van az öreg Hamvas. Régi czimborám, minden előadásra kilátogat Pestről, hol tagja a szegények házának. Rendesen a bilét-kontrolt szoktam rábízni, de ma elvállalja a sugást is, mondá az igazgató.

– Tehát nincs mentség, játszanom kell? sóhajtott Bájligeti Zalán és neje Zelma.

– Menthetetlenűl, felelt Keszege úr.

Zelma megtapogatta ábrázatját s ijedten vette észre a négy napos szakál erős tüskéit. Borotválkozni akart előbb, de Keszege úr nem engedte, mert a közönség már gyülekezni kezd s a színpadot is föl kell állítani. És midőn Zelma vígasztalan arczkifejezéssel húzta végig kezét tüskés szakálán, megnyugtatá azon anthropologiai fölfedezéssel, hogy a marseillei nőknek bizonyosan ilyen arczbőrük van…

– Bátorság, öcsém uram, nagyon jól fog menni.

Az első jelenetet kihagyjuk, csak a másodikkal kezdjük, mikor a bankár belép. A többi aztán magától jön, mondá Keszege úr vígasztalólag.

– De a harmadik felvonást még el sem olvastam, szabadkozék Zelma.

– Odáig el sem jutunk, mondá az igazgató. Mihelyt a jegyzőné ásítni kezd, azonnal megcsináljuk a katasztrófát, én megölöm öcsém uramat, azután magamat; és a függönyt leeresztjük. Ennek hatása lesz, nagy hatása.

Keszege úr nem hallgatott többé semmi ellenvetésre, karon ragadta a vonakodó Zelmát és a nagy ivószobába vitte, hol épen a színpadot állították föl.

A színpad, mint a lángész minden találmánya, igen egyszerű volt, de annál czélszerűbb. A szoba felső végén egymás mellé állítottak három kerek kocsmai asztalt, ez volt a színpad. Előtte a falba kétfelől szöget vertek, ezt zsineggel összekötötték, a zsinegről lepedő lógott le s eltakarta a három asztalt a szoba többi részétől, ez volt a függöny. A gömbölyű asztalok természetesen úgy érintkeztek egymással, hogy közöttük hézag maradt, egy ilyen hézagban széket tettek a földre, rá ültették az öreg Hamvast a könyvvel, ez volt a sugólyuk és a sugó. Keszege úr fölmászott az asztalra, leeresztette a függönyt, lelkére kötötte az öreg Hamvasnak, hogy jól vigyázzon és el ne aludjék, meggyujtatott négy faggyúgyertyát, kettőt a nézőtéren, egyet a színpadon, egyet a sugólyuk mellett, és jelt adott, hogy nyissák ki az ajtót s kezdjék meg az ouverturet.

Az ablak alatt megszólalt egy kintorna dallamos hangja s a helyzethez illő búskomor nótát játszott. Az ajtó megnyílt s a közönség tódulni kezdett a színházba. Keszege úr félrevonta a lepedőt, s megigazítva orrán pápaszemét, figyelmesen és nagy érdeklődéssel kitekintett.

– Szép közönség lesz, mondá aztán Bájligeti Zelmához fordúlva, ki rövid rokolyában és nagy kendővel az egyik asztal végén állt a falhoz lapulva.

A vendégművész előre lépett, óvatosan, nehogy a sugólyukba essék az öreg Hamvas nyaka közé. Előre lépett s kíváncsi érdeklődéssel tudakozódott, hol vannak a fővárosi vendégek?

– Ott ni, mondá Keszege úr, kinyújtva kezét a félrevont lepedő mellett.

Bájligeti Zelma szívdobogva követte a kinyújtott kéz irányát. Egészen hátul, a szoba legtúlsó végén, hosszú falóczán állt egymás mellett hét vagy nyolcz gyanús egyéniség. Egyik almát evett és héját a földre dobta, nehányan szivaroztak, nehányan vakaróztak és ásitottak. Valamennyien azon előkelő hanyagsággal viselték magukat, melyet a nagyvárosiak szoktak magukra venni a vidéki közönséggel szemben.

– Ezek a fővárosi vendégek? mondá Zelma a csalódás keserűségével. Hisz ezek csirkefogók.

Keszege úrnak nem volt ideje megtorolni közönségének e sértő qualificatióját, mert a kintorna-nyitány elhallgatott, a közönség türelmetlen lábdobogással jelenté, hogy már részesülni akar a műélvezetben. A jegyzőné is megérkezett és sógornéjával az első rangú két zárszékre telepedett.

Keszege úr ismét a falhoz állította a remegő vendégművészt, lemordúlt az öreg Hamvashoz, hogy vigyázzon; aztán elővette pálczáját s egy üres poharat háromszor megkongatott vele. A harmadik csengetés után belebökte pálczáját a lepedőbe s földobta a zsinegre. A függöny fölemelkedett.

A közönség, meglátván a falhoz lapuló Adélt, tengerésznői kosztümjében és marseillei arczbőrével, óriási kaczagásban és tapsviharban tört ki, s a vendégművészt, mielőtt szerepéhez fogott volna, hétszer kitapsolta. Zelma zavartan és szégyenlősen hajtogatta magát, egyik kezével rokolyáját fogva, mert rémülten vette észre, hogy a kapocs lepattant róla.

– Van hatás öcsém uram, dörmögött Keszege úr, megigazítva orrán pápaszemét, a mint Zelma kezét fogva közösen hajtogatták magukat a tomboló közönség előtt. – Jőjjön előbbre, hadd lássák jobban!

– Nem mehetek, leesik a rokolyám, felelt Zelma a kétségbeesés lázas suttogásával és erősen a falhoz lapúlt.

– Sugj, mordúlt le Keszege úr a sugóbarlangba.

Hamvas bácsi tehát magasan föltartotta könyvét és ünnepélyes lassúsággal súgni kezdett, s a nagyszerű előadás kezdetét vette.

Egy darabig csak ment valahogy, Keszege úr nem sokat törődött, minő nyelvtani alakban adja vissza az alulról felhangzó szavakat; azt sem bánta, ha az öreg Hamvas közben-közben tubákolt s nagy ünnepélyességgel kifujta orrát. A bankár ezalatt oda fönn művészi pauzákat tartott, beárnyalta szemét kezével, végig nézett a közönségen s barátságosan integetett egyik-másik ismerősének.

Adél megható alakítás volt. Nem sokat hallott ugyan az öreg Hamvas földalatti dörmögéséből, de a falhoz lapuló helyzete s aggodalmasan rokolyáját fogó taglejtése, egyesülve ijedt hebegésével, oly művészi egészet nyújtott, hogy a tapsvihar újra meg újra kitört, s még a fővárosi vendégek, ott a lócza tetején is hangos rikoltásokkal jelenték megelégedésüket a műélvezet fölött.

A faggyúgyertyák ezalatt tragikus hangulatban lobogtak és valódi görög kalapot formáltak koppantatlan hamvaikkal.

Közeledett az első felvonás leghatásosabb jelenete. Keszege úr dúlt arczczal, de egyszersmind örvendező lihegéssel rohan a színpadra azaz a szélső asztalról a középső asztalra, és felkiált:

– Ő az! érzem, hogy ő! Mikép is lehete… (mi az? mordult le a sugóhoz) kérkednem (mi az? nem hallom –) lehete kétkednem? Örülj Adél! De mi bajod van? Olyan (mi az? nem hallom.)

– Ha nem látok, süsd meg! dörmög Hamvas bácsi a sugólyukban. – Koppantsd meg a gyertyát.

Keszege úr koppantót keres, de nem talál; utoljára azzal segít a dolgon, hogy megnyálazza két ujját s úgy veszi el a gyertya hamvát. A fővárosi vendégek tapsolnak s «ujrát» kiáltanak. Keszege úr felbátorítva az első siker által, megkoppantja a másik gyertyát is.

E művészi pauza alatt Zelma aggodalmasan iparkodik bekapcsolni rokolyáját, de csak azt nyeri vele, hogy még jobban megbomlik az egész kosztüm. A szerencsétlen vendégművész hideg verejtéket izzad s halálos gyötrelmek közt lesi a jegyzőné ásitását.

– Na most látsz már, súgj tovább, mordul le Keszege úr a sugólyukba. (Hamvas bácsi súg. Olyan halvány vagy és remegsz.) Olyan hablány vagy és mekegsz. (Mi az? Hangosabban!) És mekegsz! (Nyisd ki már a szádat.)

– Tintafolt van a könyvben, süsd meg, dörmög bosszúsan az öreg Hamvas, hasztalan nézve jobbról-balról a hyerogliph-szerű betűket.

– Fordítsd a végire, csak a végire, morog a bankár és új művészi pauzát tart.

Hamvas bácsi jó vastagon ujja közé fogja a lapokat, és a könyv legvégére fordít.

– Na súgj már, mordul rá a bankár… oh vaj… (Mi az? micsoda vaj?) (Hamvas bácsi súg: vajha gyermekem maradtál volna.) Oh gyermekem vajt haraptál volna! (Mi az? nem hallom.)

– Ásított a jegyzőné, sugja mohón Adél a tépelődő Granville bankár fülébe. Keszege úr ez örömhírre felsikolt és a kétségbeesett őrjöngés legmagasabb fokára jutva, mardosó szemrehányásokat tesz hűtlen nejének.

– Meghalunk mindketten, üvölt Keszege úr, és kirántva zsebéből drót pipaszurkálóját, meggyilkolja nejét, azután pedig saját szívébe mártja tőrét. Halálos vergődése közt észreveszi, hogy nincs szék a színpadon, lenyúl tehát a nézőtérre, fölemel egy üres széket, s reá ülve fájdalmas sóhajtással lehunyja szemét és meghal.

Zelma végjelenését hatásosabbá akarja tenni s nagyobb művészettel hal meg, csakhogy leroskadásában eltéveszti a középső asztalt és keményen főbe rugja az öreg Hamvast, ki a darab végét látva, épen ki akar emelkedni barlangjából. A tompa nyögés és az elfojtott káromkodás, mely a sugólyukból felhangzik, misztikus színt ad a tragédia befejezésének és viharos tapsokra ragadja a közönséget.

Keszege úr fellelkesülve az előadás sikere által, fölemelkedik székéről, az asztal szélére lép, meghajtja magát s a következő jelentéssel fejezi be a mai estét:

– Nagyérdemű-közönség! Köszönjük a szíves látogatást és további becses pártfogásába ajánljuk magunkat. Jövő vasárnap adatni fog egy híres franczia vígjáték, czíme: «A dijoni őrültek háza Párisban», dráma négy felvonásban!

KISVÁROSI PLETYKA.

Tornyai úr és neje haza érkeztek külföldi útjokból. Sokáig voltak oda, csaknem félévig; bejártak minden országot, melynek járt útjai vannak, megnéztek minden megnézhetőt, miről világot látott embernek beszélni kell és illik. Sokat fáradtak, még többet költöttek. Tehetik, van miből. Fiatalok még, elbírják a fáradságot; gazdagok, elbírják a költséget.

Rokonok, ismerősök alig győzik hazaérkezésüket várni. Két hét óta, mióta tudniillik Tornyai úr házmestere levelet kapott valóságos párisi póstabélyeggel és Tornyai úr lakásán megindúlt az ablaknyitogatás, padlósurolás és szőnyegkopogtatás, nem múlt el egyetlen egy nap sem, hogy egyik-másik tagja a nagyterjedelmű atyafiságnak és baráti körnek be ne szólott volna a hirtelen nagy nevezetességre emelkedett házmester füstös szobájába. «Megjöttek már?» volt a rendes reggeli és esti köszöntés. «Még nem» volt a rövid, de napról-napra bővebb kommentárokkal kísért válasz, és a házmester ünnepélyesen kinyította fényes almáriomának legfelső rejtett fiókját, s kegyeletes büszkeséggel hívatkozott Tornyai úr levelére a hiteles párisi póstabélyeggel, melynek csudájára bejártak még azok is, kik semmi összeköttetésben sem álltak a Tornyai családdal.

– Hétfőn reggel – volt a házmester állandó felelete az utolsó napokban egyre gyarapodó kérdésekre. Megjött a hétfő reggel, vidáman mosolygott a fölkelő nap széles piros ábrázata, de annál zordonabb volt a házmester álmos arcza, midőn az éjjeli virasztás, kirakodás, rendezkedés után egy kis órai édes szendergésre akart kényelmes karszékébe ereszkedni, de az első bólintás után felriasztá onnan a házmesterek kérlelhetetlen végzete, a csengetyű. «Még korán van kaput nyitni» dörmögött a nyugalmában háborgatott férfiú, de a csengetyű nem látszott nézetében osztozni, s mindegyre erősebben figyelmezteté, hogy a házmesteri méltóságnak is meg vannak a maga rossz oldalai.

A kinyílt kapun öreg asszonyság suhan be. «Tudom, haza jöttek már, egész éjjel lestem kocsijukat», mondja a házmesternek, és a lépcső felé siet. «Még nem keltek föl», akar tiltakozni a ház álmos őre; de az öreg asszonyság már a felső lépcső karfáján kihajolva kiált vissza, hogy «nem tesz semmit, a házi úr nagynénjének szabad bejárása lehet akármikor.»

– A háziúr nagynénjének – valóban sok kiváltsága van, a mivel nem minden halandó dicsekedhetik. Kiváltsága van arra, hogy fölverje az álmos szobalányt, kinyittassa vele a terem ajtaját s ismét aludni küldje. Kiváltsága van arra, hogy össze-vissza turkálja a terem székein, pamlagain, asztalain festői rendetlenségben heverő érdekes külföldi ritkaságokat, s míg azon töri fejét, melyiket kinek szánták – kiválaszsza a legszebbiket, mely bizonyosan az övé lesz. Kiváltsága van arra, hogy a mellékszoba ajtajához közeledjék s figyelemmel kísérje az onnan kihangzó beszédet: nem mintha hallgatózni akarna, hanem csak azért, nehogy a nem-használat által elévüljön kiváltsága – unokaöcscse és unokahuga titkaival megismerkedni.

A nagynéni hegyes orrú, hegyes állú, hamis fogú, hamis fürtü, hatvan éves ifjú hölgy. Füle nem hegyes, de jól tudja hegyezni, ha beszédet hall az ajtón keresztül; nyelve sem hamis, de azért elég hamisan tudja forgatni, ha füle hozzá juttatja valami forgatni valóhoz. Ez a két legkitünőbb érzéke; valódi művészettel használja mindkettőt. Most a fül foglalkozik; a nyelv sorát várja.

A másik szobában férfi és női hang váltakozik gyors menetű, szaggatott, drámai dialógban.

– Bécstől egész hazáig, ez mégis sok, – mondja a férfihang.

– Tehetek én róla? – válaszol a női hang.

– Te csaltad magaddal, – vádol a férfihang.

– Nem igaz, – védekezik a női hang.

– De mégis szereted, – hörög a férfihang.

– Mért ne szeretném? – daczol a női hang.

– Én nem tűröm, – zsarnokoskodik a férfihang.

– Én meg el nem hagyom, – lázong a női hang.

– El kell tőle válnod, – parancsol a férfihang.

– Inkább életemtől, – engedetlenkedik a női hang.

– Nem vagyok már férjed? – gúnyolódik a férfihang.

– Nagyon is érezteted, – panaszkodik a női hang.

– Vagy ő, vagy én, – kegyetlenkedik a férfihang.

– Önző, – zokog a női hang.

– Szörnyűség! – sopánkodik magában a nagynéni. Kétségbe van esve a hallottak felett, de a lelke örül, hogy valami titok nyomára jött, melyet mindenki csak az ő kezéből kaphat hamisítatlan, hiteles minőségben. Nyugtalankodni kezd, hangyák zsibongnak lábaiban, mozogni kell. Lelkét megkapja a nagy föltalálók láza, nem maradhat magában, nem tarthatja magának titkát, emberek közé hajtja a láz, közölnie kell azt, mit nem magáért, hanem az emberiség üdvére fedezett föl, talált föl.

Halkan az ajtó felé vonúl, de a másik ajtó megnyílik, s belép az ifjú házaspár. A néni nem mehet, rajta kapták, keresztűl kell esnie az első találkozás csókjain, ölelésein, kérdezősködésein. Szeretne már menni, de nem akarja rokonait megsérteni a hirtelen távozással; amazok sem bánnák, ha már elmenne, de azért tartóztatják. Egymás kedvéért vannak egymásnak s önmaguknak terhére. De a néni hangyái mindegyre tűrhetetlenebbűl zsibongnak. Mennie kell, csak egy pillanatra akarta kedves rokonait ölelni. – De miért oly gyorsan? Hisz alig beszéltek még valamit, pedig annyi mondani valójuk van. No de semmi; ma estére ugyis meghívják az egész rokonságot, akkor majd kibeszélhetik magukat.

A néni fényes példáját adja a hatvan éves üdeségnek, midőn az útczán végig siet. Nem is siet, hanem lebeg; nem is lebeg, hanem csak úgy elpárolog. Valami benső kényszerűség sarkalja, űzi, hogy mielőbb fogékony lélekre találjon, melylyel eszméit közölje. Ez a benső kényszerűség teremti az emberi szellem nagy műveit, ennek kérlelhetetlen sarkantyúját érzi most oldalában az alkotó szellemű öreg hölgy. Mily kár, hogy ily kora reggel még senkit sem talál az útczán. Már közel van lakásához, s nagy fölfedezése még mindig holt tőke az emberiségre nézve. Töprenkedik: kinél tehetne ily kora reggel látogatást legillendőbben; midőn a szomszéd útczából terjedelmes asszonyság alakja merűl föl, háta mögött kosarat vivő szolgálóval. A néni meg van mentve.

Kimondhatatlan nyájasan üdvözli a terjedelmes asszonyságot, mit ez elég balgán saját érdemének tulajdonit. Az idő, álom és piaczi árak másodrangú kérdésein hamar átesnek, a néni lázas sietséggel, de művészi beosztással törtet czélja felé. «Megjöttek már, épen tőlük jövök.» A terjedelmes asszonyság magánkívül van örömében. «Oh, az én kedves kis Tornyainém! Csakhogy újra látom! Mily színben van? Javára volt az útazás?» A néni baljóslatúan köhög. «Neki semmi baja, de a férje, szegény öcsém! Ki hitte volna?» A terjedelmes asszonyság fülét hegyezi, vadat szimatol. «Szent isten, mi baja van? Csak nem beteg?» A néni rémes nyugalommal rázza fejét; a terjedelmes asszonyság ujjongó kétségbeeséssel találgat tovább. «Nem beteg? Akkor tán neje, az én kedves, egyetlen kis barátném…? Nem, ez gondolatnak is borzasztó!» «Úgy van», felel a néni síri hangon. – «Ki hitte volna ezt az én kedves barátnémról!» sóhajt a terjedelmes asszonyság örvendező bánatában. – «Kegyednek elmondom, kedves Manduláné asszonyság, úgyis köztünk marad. Az asszonyka Bécstől idáig udvaroltatott magának egy fiatal emberrel.» «Szörnyűség!» «Férje szemeláttára!» «Mily elvetemült!» «És még szemébe mondja férjének, hogy nem hagyja el kedvesét.» «Hallatlan!»

– Hallatlan! – ismétlé magában a terjedelmes Manduláné asszonyság, a mint tovább gördűl a zöldséges piacz felé; míg a néni már a túlsó útczasarkon beszélget egy furfangos tekintetű sovány öreg úrral. «Hallatlan!» mondja századszor a terjedelmes asszonyság. «Összeadni magát egy huszárhadnagygyal, s hozzá még egész nyiltan, férje tudtával. Szegény kis barátném, mennyire sajnálom!»

Manduláné asszonyság a sajnálkozás legmagasabb fokát elég sajátságosan elégedett mosolylyal, kézdörzsöléssel és vidor kacsintással fejezi ki. A bánkódás ugyanezen symptomái jelentkeznek a kosarat vivő boglyas szolgálón is, ki nem csekély megbotránkozással hallotta az előbbi szóváltást. Nem is mulasztja el, a piaczon több, osztályához tartozó kosaras hölgynek titok pecsétje alatt elmondani, hogy Tornyainé asszonyság Bécsben megszökött férjétől egy katonatiszttel, de Tornyai úr elfogta és erővel haza hozta; míg a nem csekély térfogatú Manduláné asszonyság Gerezdiné és Csontosné asszonyságokkal közli titok pecsétje alatt, hogy Tornyainét férje titkos találkozáson kapta egy huszárkapitánynyal, és a dologból valószínűleg válóper lesz. Mindhárman benső meghitt barátnői a kedves kis Tornyainénak, s nem tudnak hova lenni örömükben és sajnálkozásukban.

A furfangos tekintetű sovány öreg úr, kit mély beszélgetésben láttunk egy útczasarkon a nénivel, fejcsóválva és a helyzetnek megfelelő drámai tartással vesz búcsút a hegyes tulajdonságokkal ellátott koros hölgytől. Gyömbéri urnak különben a furfangos tekinteten és soványságon kívül még más ismertető jelei is vannak. Charakter nélkül nyugalmazott főhadnagy és hősi tradiczióinál fogva természetes lovagja minden üldözött és rágalmazott női erénynek. Meghallgatta ugyan a néni fölfedezését, el is hitte a mint illik; de erős szándéka, védelmére kelni az elnyomott nőnek s oda dobni kesztyűjét bárkinek, ki ellene mer szólani. E dícséretes határozattal bejárja ismerős házait a délelőtt folyamában, lesve valami czélzást vagy elburkolt sértést, melyet lovagi módon megtorolhasson. Nem lelvén sehol kellő provokáczióra, hősi lélekkel önmaga hívja fejére a küzdelmet és veszélyt – elbeszélve mindenütt, hogy Tornyaiék el fognak válni és boszújával fenyegetve mindenkit, ki a nőt mondaná e szomorú katasztrófa okáúl.

A patika előtt nagy csoport úri ember áll. Beszélgetnek, szivaroznak, megjegyzéseket tesznek az átmenőkre. Ez a rendes napi foglalkozásuk; mely magában véve igen érdekes ugyan és magas szellemi élvekkel kínálkozik; de gyakori ismétlődése folytán kissé vesztett eredeti varázsából. Ma azonban élénk szavak kereszttüze váltakozik szakadatlanúl; találgatások, tréfák, czélzások, fogadások váltják föl egymást. Van a ki látásból ismeri Tornyainé kedvesét s esküt merne tenni rá, hogy a viszony régibb keletü. Néhány ügyvéd, tagja e díszes társaságnak, komoly elmélkedésbe merűl a kérdés fölött: ki nyeri el közülök e zsíros válópert. Egy merész tartású, kissé álmos tekintetü fiatal úr, pelyhedző állát símogatva sajnálkozik, hogy nem ismeri személyesen Tornyaiékat; akkor nem kellett volna a menyecskének Bécsből importálni oly czikket, mely nálunk is kapható. A fínoman elburkolt tréfa hangos kaczajt támaszt; az álmos tekintetü úr egyszerre nagy kópé hírére emelkedik, s több öreg úr komolyan fölteszi magában, hogy ezentúl óvatosabb figyelemmel kíséri az álmos fiatal urat, ha meglátja háza tájékán.

A borbélyműhelyben fürge hajművészek a legújabb botránynyal mulattatják vendégeiket. Az egyik azt is tudja, hogy Tornyai úr első kétségbeesésében borotvával akarta elmetszeni nyakát – oly élethíven mutatva saját borotvájával ez öngyilkos merénylet megfelelő taglejtéseit, hogy a beszappanyozott öreg úr, kinek épen orrát fogja és torkát vakarja, egy pillanatig halottnak véli magát.

Családapák délben erkölcsi tanításokat adnak felnőtt leányaiknak, összetett kezekkel kérve őket, őrizkedjenek minden rossz példától. Felnőtt leányok összesugnak, nevetnek, szörnyűködnek s nagyon szeretnék látni azt a veszedelmes hódítót. Öreg asszonyságok baljóslatúan csóválják fejöket s emlékeznek rá, hogy ezt mind előre megmondták. Féltékeny hajlamú férjek scénákat csinálnak otthon és sötét tekintettel kísérik feleségeik mozdulatait; sőt egy különösen gyanakodó természetű szatócs a pinczébe zárja nejét, mert rajta kapta, hogy az érdekes huszártiszt után leskelődött a boltajtóban.

A rokonok, ismerősök, kik a nap folytán látogatást tesznek a hazatért párnál, részvevő, szánakozó arczczal lépnek be, mint a halottas házba. Beszédökben óvatosak, kíméletesek, nehogy valami fájdalmas húrt érintsenek; hangjuk tompa, kimért, szomorú; tekintetök csak lopva keresi az ifjú pár arczán a szörnyű viharok nyomait. A nők feltünően hidegek a házi asszony iránt, a férfiak ellenben sokkal nagyobb figyelemben részesítik, mint eddigelé; sőt több középkorú és ifjú úr azon titkos reményben fog vele kezet, hogy a rejtélyes huszártisztet ki is lehetne ütni a nyeregből.

Este az ifjú házaspár fényes lakomával ünnepli meg hazatérését. Jelen vannak a rokonok, a jó barátok, teljes számmal és megfelelő gyászos tartással. Nem is lakoma ez, hanem tor, még pedig valami igen gazdag amerikai nagybácsi tora, ki után nagyon sokat örökölnek. Azért űl sötét gyász az arczokon, s rugdalózik csapongó öröm a szívekben. A társaságnak nincs központja, nincs vezéregyénisége, kire a többiek hallgatnának; Tornyai úr tett ugyan több hiábavaló kísérletet, hogy érdekes úti tapasztalásaival mulattassa a társaságot, de mindannyiszor siralmas hajótörést szenvedett. – Tornyainé is próbált kedves barátnéinak a legújabb párisi divatról eredeti tudósítással szolgálni; de nehány elfojtott s inkább Bécsre, mint Párisra vonatkozó czélzáson kívül nem mutathatott föl egyéb eredményt. A társalgás általában halk hangon s apróbb csoportok közt történik, s nincs mód, mely kizökkentse szigorú temetési hangulatából. Tornyainé mindent megtesz élénkítésére, és nem képes felfogni: miért lábatlankodik folytonosan körülötte egy furfangos tekintetű sovány öreg úr, s miért ajánlja fel már századszor lovagi szolgálatait, bármi vészben, bárki ellen?

A furfangos arczú sovány öreg úr lovagias nyilatkozatait fájdalmas, hosszú sikoltás szakítja félbe. A társaság baljóslatú tekintettel néz össze, kölcsönösen tudatva, hogy ily helyen egy fájdalmas sikoltásban nincs semmi váratlan. Gyömbéri úr udvariasan mentegetőzni akar, midőn nagy meglepetésére a fájdalmas sikoltást oly hangok követik, melyek a csalódásig hasonlítnak az ugatáshoz.

A háziasszony lehajlik és csitítólag símogatja a kis öleb hosszú fehér sörényét. A sivalkodó kis vadállat elcsendesűl s két lábra állva megcsókolja úrnője kezét; azután ismét visszaereszkedik természetes négylábú állapotába s apró fehér fogait megmutatja a furfangos tekintetű sovány öreg úrnak, ki lovagias buzgalmában kegyetlenűl rátaposott lompos uszályára.

Tornyainé nevetve fordúl a társasághoz. «Szegény kis kutyám, már az első nap megtámadják legérzékenyebb oldalán. Ha ezt sejti, bizonynyal nem jő erővel utánam. Képzeljék, ez a kis oroszlánfejű állatka a bécsi pályaudvarban erőnek erejével hozzánk csatlakozott s mivel gazdáját hiába kerestük, kénytelen voltam magammal hozni. Sajnáltam volna szegénykét a kocsikerekek közt hagyni. Olyan szép, hosszú sörényű, okos szemű, bolondos állatka. Volt is miatta elég bajom férjemmel, még a kocsi-ablakon is ki akarta dobni; azóta még mindig zsörtölődik. Pedig ugy-e, kedves kis bohó?»