Elbeszélések

Senki sem tartja méltónak, e hiábavaló szavakról tudomást venni. Legfölebb összemosolyognak, s magukban gondolják, hogy szegény Tornyai más valami bécsi találkozás miatt is zsörtölődhetik. A költői hajlamúak képletesen magyarázzák a hallott szavakat – jóllehet nem tartozik az elfogadott költői képek közé, egy huszártisztet kis fehér hosszúsörényű öleb alakjában festeni; sőt vannak, kik merészebb kombináló tehetséggel a többször említett kis négylábú állatot a rejtélyes huszártiszt tulajdonának tartják – köztudomású dolog lévén, hogy az ármádia legtöbb tagja el van látva efféle házi állatokkal.

Tornyai úr nem volt tanúja a kis epizódnak, azért nem is czáfolhatja meg neje állításait. A szomszéd szobában ül, mély beszélgetésbe merűlve Csuka úrral, a város legfogasabb prókátorával. Figyelmesen hallgat rá, mint udvarias házigazdához illik, de el nem képzelheti, miért kérte őt Csuka úr fontos arczczal pár szóra a mellékszobába, s miért beszél neki már egy óra óta különféle válópöreiről, melyeket mind a legfényesebb sikerrel fejezett be? Végre megsokalja Csuka úr replikáit és duplikáit, s épen midőn a harmadik fórumhoz akar fölebbezni, kisiet a szobából, azon kénytelen mentséggel, hogy vendégei után kell néznie. Csuka úr bosszús arczczal követi, s a terembe lép, hol mindenfelől feszűlt arczok, kérdő szemek fogadják. Mindenki észrevette, hogy Tornyai úr hosszú ideje van már titkos beszédben az ügyvéddel; bizonyosan a válóper megindításáról értekeznek. Csuka úr komoly fejrázással s megvető vállvonítással felel a kérdő szemeknek, s mindenki bámul az ügyvéd diskréczióján, sóhajt a világ romlottságán, s magánkívül van örömében a bekövetkezendő botrányok fölött.

A nevezetes lakomát követő reggelen nehéz útazó kocsi gördül be a Tornyai-ház udvarára. A házban még mindenki alszik, az ablakfüggönyök le vannak eresztve; az éltes asszonyság, ki a hintóból kiszáll, aggodalmasan kérdezősködik az ásító házmestertől a történt események felől. A házmester haragos, mert egész éjjel fönn volt, s csak most kezdett kissé szundikálni; de nem meri haragját kimutatni úrnőjének anyja előtt, azért házmestertől kitelhető illendőséggel felel, hogy semmi egyéb baj nem történt, mint hogy a tegnapi lakoma nagyon sokáig tartott, s az utolsó vendégnek éjfél után két órakor kellett kaput nyitni. «Lakoma volt tegnap?» «Szolgálatjára». «Hála istennek!» sóhajt az ijedt arczú öreg asszonyság, és fölviteti holmiját a házmesterrel, ki el nem tudja gondolni, mit hálálkodik az éltes hölgy egy lakoma miatt, melynek egyéb czélja sincs, mint a tisztességes embereket megfosztani az álom jótéteményétől?

A megriadt öreg asszonyság alig győzi várni, hogy gyermekei fölébredjenek. De fölkeltetni nem engedi őket, mert az olyan ember rossz kedvű, ki nem aluszsza ki magát; pedig rá nézve most igen fontos, mily hangulatban találja az ifjú párt. Engesztelni, javítani, bocsánatot szerezni jött; azért útazott egész éjjel, s jóformán holmival sem látta el magát, mert mihelyt megkapta a végzetes táviratot, azonnal fogatott és kocsira ült. Nem is csoda, ha egy anyát megrémít, útra riaszt az ilyen üzenet. A hegyes orrú nagynéninek hegyes a tolla is, írásmodora pedig rövid, de sokatmondó; és mikor arra is kell ügyelni, hogy a húsz szón túl ne terjeszkedjék, nem igen használhat enyhítő körülírásokat.

– Isten hozta kedves mama! Be jól tette, hogy meglátogatott! – kiált az ajtóból a fiatal asszony, s örvendve rohan anyja karjai közé. – Gábor, jer sietve, nézd, mily kedves vendég érkezett! –

Tornyai úr nyomban követi nejét, s oly örömmel üdvözli az éltes asszonyságot, milyennel kevés anyóst szoktak üdvözölni.

– No ez csakugyan szép! Ugy-e hosszú időre jött, kedves mama?

Az öreg hölgy kisírt szemeket, dúlt arczokat várt; az, a mit lát, egészen kiveszi sodrából. Alig tud felelni gyermekei ezernyi kérdésére, csevegésére, hízelkedésére; csak nagy hosszú időre hebeg valamit a fölötti öröméről, hogy már kibékültek.

– Kibékültünk! – kiáltanak mindketten bámulva.

– Igen, hála istennek! – felel mohó örömmel a jó asszonyság. – Hála istennek, mert a válóper megölt volna. –

– Válóper! – kiáltott még nagyobb meglepetéssel a viszálkodás gyanújával terhelt házaspár.

– Mindig is féltem én attól a Bécstől, – folytatja panaszos hálálkodását az öreg asszonyság; – de azért egy perczig sem hittem én bűnösnek az én Jankámat. Tudtam, hogy félreértés, rágalom volt az egész. Csakhogy te sem vetted komolyan, édes fiam! –

– Bécs! – kiált nevetve Tornyai úr. – Most értem már. Hát ezt is hallotta már mama? – De hogy tudott megijedni? Csak nem félt, hogy elválunk egy kis öleb miatt?

A mama mindegyre jobban és jobban álmélkodik, és egyre-másra oly kérdéseket tesz, oly feleleteket ad, hogy az ifjú pár is egyre mélyebben belekeveredik a zavart bámulat polypkarjaiba. Utoljára a csupa meglepetéstől és álmélkodástól mindhárman annyira összezavarodnak, hogy a mama ismét reszketni kezd és mystifikácziótól tart; gyermekei pedig komolyan összenéznek, s aggódó tekintettel tudatják félelmöket a mama egészségi állapotát illetőleg. Végre előkerűl az öreg asszonyság zsebéből egy összegyűrt és könnyek foltjait viselő távirat, s egyszerre világosság lesz a konfuziók éjszakájában.

Világosság – már tudniillik olyan, a milyen. Tornyaiék most már értik, miért emlegetett szegény anyjuk egyre-másra huszártisztet, Bécset, elválást; mindezen titokszerű szavak bennfoglaltatnak a telegrammban, s a nagynéni lapidáris stylusában a főmozzanatokat képezik; de hogy micsoda rémes titok lappanghat e rejtélyes izenet fátyla alatt, azt képtelenek megérteni; s a zűrzavar valószínüleg még nagyobb lenne, ha szerencsére be nem lépne épen e pillanatban a megoldhatatlan rejtett szó szerzője, saját hegyes és hamis mivoltában.

A merész szellemű agg hölgy kész első irodalmi kísérletének következményeivel szembeszállni. Igenis, ő küldte a távíratot, mert azt hitte, ily botrányban csak a nő anyjának lehet sikerrel közbelépni. Reményli, senkisem vonja kétségbe ehhez való jogát; mert unokaöcscse jó nevéért, boldogságáért, szerény meggyőződése szerint, ő is érdeklődhetik. Azt is bátor föltenni mindenkiről, hogy jó szándékát nem fogják gyanúsítani. Hogy honnan jöhetett ily gondolatra? Az egész város beszéli; vannak, a kik ismerik is a huszártisztet. Ő egy perczig sem hitte, a világért sem; de annyian emlegették előtte, hogy rokoni kötelességének tartotta a gyanúsított nő anyját tudósítani. Reményli… és a többi.

– De hiszen ez képtelenség! – kiált a fiatal Tornyainé, és bámulva néz férjére, férjéről a nagynéni hegyes orrára, mely kérlelhetetlen vádló gyanánt mered feléje mozdulatlanúl.

A férj egy pillanatra elgondolkozik. A képtelen vád keresztűl suhanó felleget hajt homlokára. A nagynéni hegyes szeme látja a felhőt s vihart jósol; de csalódik, mert Tornyai úr épen oly álmélkodó meggyőződéssel ismétli neje fölkiáltását. «Képtelenség!»

A nagynéni köhög, homlokát ránczolja, s örömét fejezi ki, hogy ily hamar földeríté a rágalom alaptalanságát. De az egész város beszéli. Ő nem hitte, mindenkinek mondta, hogy ez lehetetlen; de az emberek oly gonoszak, oly kárörvendők… és a többi.

– De ez így nem maradhat, – mondja a mama. – Föl kell világosítani az embereket, el kell némítani a rágalmat. –

– Természetesen, – válaszol a nagynéni, s szánakozó pillantást vet a szegény Tornyaira. Ugyan jól ránczba szedhette ez a vén asszony, gondolja magában. Hogy teszik magukat, mintha valóban semmi sem történt volna! Talán el is hamarkodtam a sürgönyözést. Akkor kellett volna csak, mikor már megkezdte a válópert. Szegény öcsém, most már újra behálózták!

– De az lehetetlen, hogy e képtelenséget az egész város higyje és beszélje.

– Az egész város, – mondja a nagynéni ünnepélyes hangsúlylyal. – Kívülem mindenki a legtisztább igazságnak tartja s esküszik rá. –

– Borzasztó! Hogy némítsuk ezt most el? – Tornyaiék még nagyon fiatalok, a mama pedig egész életét falun töltötte; elég naivak tehát azt hinni, hogy legjobb lesz a pletykával egyenesen szembeszállni, torkon ragadni, s úgy dobni szemébe hazugságát. Még ma látogatást tesznek ismerőseiknél, a mama is sorra járja régi barátjait, előhozzák a képtelen rágalmat, s megczáfolják diadalmasan. A néni erősen helyesli a tervet, s a maga részéről szintén ajánlkozik segédcsapatnak ez igazoló pletyka-irtó hadjáratban.

A vállalkozás fényesen sikerül. Mindenki hallott ugyan a képtelen rágalomról, de nem akarta elhinni. Hívatkozik többekre, kiknek tisztán mondta, hogy ez lehetetlen. Hogy is hitte volna? oh kérem, a legnagyobb méltatlankodással utasította el a rágalmazót. De hogy is tehették volna föl róla, hogy ily képtelen pletykát el tudjon hinni?

Tornyaiék tökéletesen meg vannak elégedve az eredménynyel. A rágalom kígyójának diadalmasan fejére taposták képtelen voltát, senkisem hiszi, nem is hitte, s a legnagyobb méltatlankodással kárhoztatja el az ismeretlen gonosztevőt, ki először koholta ki e nevetséges rágalmat. Tornyai odahaza elégedetten öleli keblére könnyező, mosolygó kis feleségét, a mama boldogan haza útazik, gyermekének jó híre helyre van állítva.

A városban pedig két kombináczió kereng. Az egyik szerint az öreg asszony hírét vevén leánya botlásának, ide sietett, s addig beszélt szívére, míg lemondott bűnös szerelméről, s kiadta huszárjának az útat; Tornyai pedig elég gyönge volt anyósa befolyásának engedni, s kibékült nejével. A másik sokkal regényesebb verzió szerint Tornyai párbajra hívta a huszártisztet, s bal vállán veszélyesen megsebesítette; anyósa pedig megigérte, hogy kifizeti minden adósságát, ha kibékül nejével. Mindkét verziónak nagy pártja van, s a nagynéni rejtélyes fejcsóválásai és baljóslatú köhögései nem döntik el, melyik igaz a kettő közűl.

TARTALOM.

• Gombos úr válópöre 1
• A végrehajtó 51
• A félelmes szomszéd 91
• A 233-dik szám 112
• A kis Viola 155
• Hervadt koszorúk 184
• Maláta úr karácsonyfája 227
• Vasúti történetek 239
• A betegápoló 288
• Zavaros történet 297
• Az új lakó titka 331
• Az aranyhaj 343
• A «báró és bankár» Palotán 365
• Kisvárosi pletyka 382