ELBESZÉLÉSEK.

ELBESZÉLÉSEK.

IRTA

CSIKY GERGELY.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1880.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

GOMBOS UR VÁLÓPÖRE.

I.

A nagy útcza sarkán vegyes kereskedése volt, fényes aranybetüs feliratokkal ajtaja mindkét szárnyán, s ablakában oly ízlésesen rendezett kirakattal, hogy az iskolás gyerekek óra hosszat elandalogtak előtte. Nem is volt hazug szemfényvesztés, mit a kirakat bájai hirdettek a benn található gyönyörüségek felől. A ki oda belépett, bizonyára nem jött ki üresen; mert nem volt a városban az a finnyás vén kisasszony, sem az a kritikus gazdasszony, ki ellene tudott volna állani az erős bűbájnak, melyet a véghetetlen változatosságban kínálkozó jó és olcsó portéka gyakorolt, rang és ízlés különbsége nélkül, mindenkire.

Virágzott is Gombos Bálint úr vegyes kereskedése, és a bejárás fölé festett egyszarvú, – mely merész leleményességgel, de kissé hiányos természetrajzi ismerettel görbenyakú paripából és ennek homlokán diszlő szarvas-agancsból volt furfangosan összealkotva, Gombos úr személyes utasításai nyomán – mondom, eme mesebeli egyszarvú symboluma lett a kalmári jólétnek még a hetedik útczában is. Sőt a szomszédos úri házak szakácsnői is tudomást vettek a szerény vegyes kereskedésről, és sokszor megesett, hogy sürgős szükség esetén ott vásárolták be a sáfrányt, gyömbért és czitromot, az útczabeli büszke fűszerkereskedő nagy megbotránkozására és méltatlankodására.

És mindeme nagy forgalom és előkelő protekczió daczára Gombos úr még sem tudott boldogulni. Az a csatorna, melyen a pénz házába folydogált, bizony szűk egy csatornácska volt ahhoz a másikhoz képest, melyen valódi tavaszi áradásként kifelé zuhogott. A bevétel sehogy sem akart a kiadás magaslatára emelkedni, és mivel Gombos úr oly áldott természetű volt, hogy mindenkinek, de legkivált a feleségének elfogadta tanácsát, azt is könnyű szerével elhitte, hogy e különbséget legjobb kölcsön-pénzzel kiegyenlíteni, és a mint elhitte, úgy meg is tette. Az adósság csodálatos módon gyarapodott, mely rossz szokásban különben minden adósság osztozik; de a szép menyecske minden vágya ki volt elégítve, és Gombos úr e fölött való örömében rendesen elfelejtette hitelezőit, legfölebb azzal csitítva le meg-megmorduló lelkiismeretét, hogy a nagy lutri minden huzására egy-egy promesset vásárolt, minden ízben ama szent meggyőződéssel, hogy bizonyosan elüti a főnyereményt.

– Rossz vége lesz ennek, Bálint – szokta volt mondogatni Gombos Menyhért úr, a jubiláris városi irnok, midőn néha napján, boltzárás után együtt pipázott öcscsével a hátulsó szobában, míg a szép menyecske új ruháját mutogatta az előkelő világ esti sétáló helyén, melyet a környékén szomorkodó néhány köszvényes fa kedveért az újítók parknak, a konzervativ-hajlamúak azonban promenádénak neveztek.

Gombos úr bátyját is fölötte szerette, s mint tudományos foglalkozású férfiúnak, nagy tisztelője volt. Az ilyes megjegyzések tehát szeget ütöttek fejébe; de a szeg csak addig maradt benne, míg a fiatal asszonyka haza nem jött sétájáról, s ragyogó szemmel el nem beszélte az álmélkodó testvérpárnak, mennyien csodálták ma is szépségét, hányan jöttek utána, s mennyire irigylik mindnyájan az ifjabb Gombos urat, ennyi szépség és jó ízlés egyedüli urát és parancsolóját.

– Az irigység beszél belőlük, – gondolá magában Gombos úr, ha ilyenkor egybeveté a világ beszédét és jóakaratú tanácsait – mikben a világ igen bőkezű – felesége ragyogó szemével és kipirult orczájával. – Szegény bátyám sem ment ettől az emberi gyöngeségtől. De nem veszem tőle rossz neven; nem én. Inkább sajnálom árva fejét. A ki szomorú legénységében megszürkűl, megvénűl, akármilyen tudományos férfiú legyen, mégis csak megsinli, ha fárasztó napi munkája után otthon két ilyen fényes szem helyett vén nagynénje ránczos ábrázatja köszönti. Szegény bátyám, nem csoda, ha megirigyli az én boldogságomat.

Gombos úrnak tökéletes igaza volt ebben, mint minden öreg férjnek, kinek fiatal és szép felesége van. Csakugyan irigyelték tőle a szép asszonyt sokan, és ha épen Menyhért urat igazságtalanúl is gyanusította e fekete érzelemről, akadtak elegen, finom öreg urak és kecses úrfiak, kik méltán magukra vonták Gombos úr szánalmát. Csupán az volt a különbség Gombos úr felfogása és a valóság között, hogy Gombosné asszonyság szintén meg volt győződve a pusztító hatásról, melyet bájai műveltek, és mint jó asszonyhoz illik, tökéletesen osztozott férjével a szerencsétlenek fölött való szánakozásban. A szánalom igen szép erény, gyöngéden enyhíti a szenvedők fájdalmát s könnyíti a boldogtalanok súlyos terheit; Gombos úr azonban csak közvetve vett részt eme nemes erény gyakorlatában, a mennyiben hűségesen fizette a szabók és divatárusok véghetetlen számláit s csinálta egyre-másra az adósságot.

Végre egy fényes mosolygó tavaszi reggelen Gombos úr egyszerre, minden hosszas fejtörés nélkül megtanulta az erkölcstanárok ama tudományos tételét, hogy az erény, tulságosan gyakorolva, megszünik erény lenni. Legalább azt még sem tarthatta erénynek, minden jóakarata mellett sem, mikor felesége oly nagy mértékben átengedte magát a szánalom gyakorlatának, hogy e nemes indulattól lelkesülve, az említett mosolygó reggelen eltűnt egy középkorú vaskos úrral, kinek a város szomszédságában nagy mezei birtoka, tengernyi pénze, arany ékszere és négylovas hintaja volt, – csupán amaz igen méltányos okból – a mint ily jószivű asszonyságról föl kell tenni, nehogy a középkorú vaskos úr szíve meg találjon repedni; mert ez öngyilkos hajlamát szóval és irásban ismételve kijelenté.

Nem lehet mondani, hogy Gombos úr kellemesen lett volna meglepetve, a mint a bevégzett tények teljes megmásíthatatlanságukban tudomására jutottak. Pesszimisztikus hajlamai egyátalában nem voltak, de legkivált nejének alakja oly verőfényes magaslaton állt szegény öreg szívében, hogy még átsuhanó felhők sem vetettek oda árnyat soha. Hiszen maga nevelte fel őt, s már amaz időtől fogva, midőn még első felesége életében mint szegény hontalan árvát örökbe fogadta, egész ama napig, melyen szívének és az egyszarvúnak úrnőjévé tette, szeme előtt nőtt fel viruló hajadonná; saját szemével látta napról-napra fejledezni ritka szépségét, saját fülével hallotta mindenfelől jóságának, szelídségének, okosságának magasztalását. Még tisztán látta – s oh! hányszor idézte maga elé örömkönyes szemmel rövid boldogsága minden napján – a szép jelenetet, midőn a piruló lány sirva és nevetve borult keblére s halkan rebegé fülébe, hogy hálás, szerető neje, gyermekének jó anyja lesz. Az a jelenet sem mosódott még el emlékéből, midőn egyik karjával szép menyasszonyát, a másikkal első házasságából maradt leányát ölelve, mindkettőt keblére szorítá, s mindketten hol egymást, hol őt csókolva, sirva esküdöztek, hogy őt örökre szeretni, tisztelni és boldogítni fogják. Leánya meg is tartá esküjét, – – de a másik, a másik!

Nem – az is megtartotta, az is boldogította őt. A rövid pár év alatt, míg neje volt, a mai szomorú napig, soha sem adott okot panaszra, mindent férje boldogságára tett. Legalább ő boldog volt s örömét találta benne, akármit tett neje. Könnyelmüségét, kaczérságát, fényüzését nem látta, a mit látott, az saját szerelmének visszaverődő fénye volt, és a káprázat, mely elváltoztatá a valóságban hiúvá, romlottá fajuló alakot, boldoggá tette őt. Mélyen aludott, szépet álmodott, rázták, költögették néha, a kik megsokalták álmát; de nem ébredt föl; hanem most önmagától enyészett el a szép álom – oh, miért enyészett el?

Miért ám? Nem volt talán önmaga az oka? Nem gondolhatta meg vén fejével, hogy a kényeztetésnek egyformán rossz vége van kicsinyénél, nagyjánál? Hiszen lelke jó volt, legalább épen annyira hajlott a jó, mint a rossz felé. Bölcs vezetés mellett, igazi okos szeretettel mért ne lehetett volna az ellenkező irányba terelni? De neki nem volt annyi esze, hogy a gyönge virágot széltől, záportól megóvja; azt gondolta, elég ha gyönyörködik színében, illatában s így is örökké csak számára fog virulni.

Nehéz könyek csordultak ki Gombos úr szeméből, a mint e keserű szemrehányásokat tette magának, és búsan a boltasztalra hajtá szegény szerelmes szürke fejét. Hosszan lelógó szalámirudak ingerkedtek fésületlen hajával, pirosra paprikázott oldalszalonna zsírozá be arczát, a mint öntudatlanúl ráhajtá kábult fejét; egyik kihúzott s hirtelenében félrefordúlt fiókból lassan, búskomolyan hulldogált hátára, karjára a finom kalácsliszt, lassankint kisérteties fehérséggel vonva be egész alakját. Nem látott, nem érzett ő semmit. Egy kis mezitlábos leányka félóráig állt asztala előtt, vékony hangon kérve egy krajczár ára medveczukrot, s lábujjhegyre ágaskodva nyujtogatá fel csábítólag a fényes pénzdarabot, de utoljára ez is megsokalta a boltos hallgatását s máshová tért nyalánk vágyait kielégíteni. Gombos úr nem tudott ez üzleti kudarczról semmit. Csak ült asztala előtt, mereven bámulva kitárt főkönyve lapjaira, s igyekezve a sűrű könyfátyolon keresztűl megkülönböztetni az idomtalan betűket, majd meg újra lehajtva fejét, a midőn az összetorlódó gondolatok nagyon nehézzé kezdték tenni.

Pedig bizony nem ártott volna, ha kitörli szeméből a könyeket, kiűzi fejéből a nehéz gondolatokat s tiszta szemmel, könnyű fővel veszi elő ama számokat, melyek most összevissza tánczoltak előtte a könyv lapjain. Ama naptól fogva, melyen felesége elhagyta, egymásután zúdultak rá mindenfelől a csapások, oly rohamos sorozatban, hogy egyiktől a másikig lélekzetet is alig tudott venni. Hitelezői mind abban a meggyőződésben látszottak élni, hogy eltűnvén a legtöbb beruházást igénylő czikk az üzletből, Gombos úrnak egyátalában nincs többé pénzre szüksége, egymásután álltak elő követeléseikkel, s Gombos úr megrendült hitele, hanyagsága és szórakozottsága – az első csapás következménye – nem volt képes sokáig ellenállni az áradatnak. A bolt előtt megütötték a dobot, portékáit széthordták, ajtaját bezárták, és az a csodálatos szörnyeteg, a délczeg egyszarvú, leszállt az ajtó fölötti fényes polczáról, hol annyi éven át volt tárgya a kis gyermekek rettegésének és a természetbúvárok töprenkedésének.

II.

Gombos úr bukása oly dicséretes gyorsasággal pergett le az emberi igazságszolgáltatásnak különben meglehetős kényelmesen forgó orsóján, hogy ő maga jóformán még magához sem tért a neje okozta meglepetéséből, midőn leányával együtt már az útczán találta magát, semmi egyéb vagyonnal, mint néhány száz forintnyi még ki nem fizetett adóssággal. Ebben foglaltatott Menyhért bátyjának megtakargatott pénze, s mindkettejük nagynénjének, Debora asszonyságnak, kétszáz forintnyi összes vagyona, melyet temetési költségül tett félre húsz év előtt, midőn szomorú özvegységre jutott, s azóta őrizett makacs szivóssággal, minden újévkor kijelentvén gratuláló unokaöcscseinek, hogy az esztendő folytán bizonyosan értékesítni fogják a kétszáz forintot.

Midőn tehát az élemedett kora daczára is hirtelen mérgű asszonyság meghallá a szomorú igazságot s meggyőződék, hogy le kell mondania a fényes temetés nagyravágyó ábrándjáról, rettenetes haragra lobbant, s kereken kijelenté, hogy Bálint öcscse vagy kötöznivaló őrült, vagy czégéres gonosztevő, és így egyik esetben sem alkalmas arra, hogy vele egy házban lakjék. A kérlelhetetlen asszonyság e zord itélet kimondása után komor hallgatásba merűlt, s két hétig egy árva szót sem szólt senkihez. Két hét mulva ismét megszólalt s megengedé, hogy Márthát a házba vegyék; de apjáról, a főbűnösről, hallani sem akart. Gombos úr megnyugodott ez itéletben, leányát elhelyezte Menyhért bátyja házában, maga pedig igyekezett élni, a mint ment.

Ez pedig csak ment valahogy, de hogy miképen? azt se Gombos úr, se senki e világon, kivéve a mindentudó úristent, meg nem tudta volna mondani. Elég az hozzá, hogy Gombos úr nem pusztúlt el, s egy évvel az egyszarvú siralmas bukása után, ugyanabban a bőrben járt a világban, mint régi nagysága idejében, csak egy kissé meggörnyedve és tetemesen megszürkűlve. A lefolyt évet tökéletesen betöltötte folytonos szaladgálása valami kenyérkereset után és házassági katasztrófájának utóhatása. Nem volt az emberi megélésnek az a módja, melyet Gombos meg ne kisérlett volna; nem volt a kis városban az a megüresűlt hivatal, melyre nem aspirált és folyamodott, mindenkor ama biztos hittel, hogy ezt az egyet okvetlenűl el kell ütnie. Állandóan réme lett a hatalmasoknak és befolyásos egyéniségeknek, s csaknem közveszélyes hírbe jött ama megátalkodott rögeszméje folytán, hogy minden embernek kell tisztességes munkához jutni, melyből megélhessen. Házassági balesete, bukása és ez állandó hivatalkeresése, a kis városban bizonyos tekintetben nyilvános személyiséggé tették, kit mindenki ismer, bámul vagy sajnál a körülmények szerint, de a ki, mint a kiváló szellemek rendesen, csupán ez erkölcsi hódolatban részesül kortársai részéről, azon kívül pedig éhen halhat, ha nem tud egyebet tenni.

De Gombos urat eme nyilvános szereplésén kívül még inkább elfoglalták saját privát szívbeli ügyei, melyeket a középkorú vaskos úr föllépése a lehető legtragikusabb bonyodalomba kevert. Az első csapás kábitó hatása alatt s utána mindjárt a bukás és dobrajutás viharai közt nem volt ugyan sok ideje felesége hogyléte felől tudakozódni, de mihelyt lecsendesűlt kissé az első megrázkódás, azonnal kérdezősködni kezdett, és az első szóra hallott aztán többet is, mint a mire kíváncsi volt. Úgy látszott, mintha minden ember többet tudott volna felesége mult és jelen sorsáról, mint ő maga; legalább akármerre fordult, bőséges adatokat hallott mind elmult csínyeiről s kalandjairól, mind mostani viselt dolgairól, úgyannyira, hogy ha Gombos úr az irás mesterségére akarta volna magát adni, három nap alatt elég anyagot szedhetett volna össze tizenkét kötetes regényre. Így azonban csak maga számára értékesíté tanulmányait, s beérte ama tanulsággal, hogy a világ legnagyobb része őt magát, az ő vakságát s kényeztetését okolja a megtörtént balesetért, s nevet vagy legfölebb kétértelmüleg szánakozik rajta, és hogy feleségének sokkal jobb dolga van most, mint nála bármikor lehetett volna.

Mert a középkorú vaskos úr, – a kinek különben volt tisztességes, sőt előkelő úri neve is, nagyságos Bialréthy Péter úr, – annyira bele bolondúlt a megszöktetett szép asszonyba, hogy nemcsak elhalmozta minden világi jóval és dicsőséggel, hanem egész komolyan nőűl is készűlt venni. A középkorú vaskos egyéniségek sem mentek efféle emberi gyarlóságoktól, sőt talán nagyobb hajlandóságuk van ilyesmire, mint más halandóknak. Hogy pedig a hír nem volt üres mendemonda, és hogy Gombos Bálintné asszonyság a legjobb úton járt a nagyságos asszony fényes rangja felé, Gombos úr maga is belátta, midőn nemsokára idézést kapott a törvényszék elé, melynél neje válópert indított ellene, mint könnyelmű, pazarló és kicsapongó férfiú ellen.

Gombos úr elképedve olvasá az idéző levélben e szörnyű bűneinek lajstromát, s nehogy kellő védelem hiányában még börtönbe vagy vérpadra jusson – a mint hogy az ilyen nagy gonosztevőt méltán megilleti, – menten sietett az ügyvédhez, – kit bukása idejéből ismert, s ki akkoriban oly ügyesen el tudta tüntetni egész vagyonát, hogy tökéletesen meg lehetett győződve tudományáról. Az ügyvéd úr gyanús mosolylyal fogadta az ismerős nevetséges alakot, s szóhoz sem engedte jutni.

– A válóper ügyében jő, úgy-e Gombos úr? – e szavakkal fogadá, mielőtt még egészen a szobába lépett volna, s egyik kezével még a kilincset tartá.

– Hjah! ebbe bele kell nyugodni, – folytatá az ügyvéd úr. – Az asszonyságnak hatalmas érvei vannak, sok tanú áll rendelkezésére, és Bialréthy úr minden áldozatra kész. Azt tanácslom, nyugodjék bele mindenbe s makacs perlekedés által ne verje magát költségekbe; mert veszteni fog, veszteni, azt én mondom.

Gombos úr még mindig a kilincset tartá egyik kezével, a másikkal meg kopott kalapját forgatá, s oly megátalkodottan nézett ennek foszlányos belsejébe, mintha onnan akarná kiolvasni mondókáját. De úgy látszott, még nem találta meg benne az illő exordiumot, mert egyre hallgatott s nézte a kalap fenekét.

– Ez eset nagy feltűnést okoz szakértő körökben, – folytatá az ügyvéd vigasztaló hangon. – Ön érdekes ember, Gombos úr, fölötte érdekes ember. Valódi tanulmány egy szenvedélyes jogász számára. Ha csupán passziómat követném, azt mondanám, elvállalom ügyét; de nem teszem, mert a sok költséget nem tudná kifizetni, s perét elveszti, bizonyosan elveszti. Az asszonyság mindent be fog bizonyítani.

– Azt is, hogy én könnyelmű és pazarló vagyok? – olvasá Gombos úr a kalap fenekéről.

– Tanú rá legujabb bukása.

– De mindent ráköltöttem.

– Annál menthetetlenebb a könnyelműség, – mondá az ügyvéd szigorúan.

Gombos ur erre nem talált feleletet kalapjában, azért ismét elhallgatott s nagyot sohajtott, valószinűleg súlyos bűnei öntudatában.

– Kicsapongásokat is követtem el? – olvasá ismét a kalapból.

– Fájdalom ezt is be fogják bizonyítani, – viszonzá az ügyvéd. – Kollégámtól hallottam, ki ez ügyet viszi, hogy tengernyi tanút állíthat. Ön iszákos volt, Gombos úr, sőt többször meg is csalta nejét. Azt mondják, még titkos viszonya is volt egy mosónővel, ki eltünt e vidékről. Szégyelje magát, Gombos úr, hogy ily bűnök tudatával még hozzám mert fordulni segélyért, – mondá az ügyvéd úr fölébredő erkölcsi tisztaságának büszke méltóságával.

– Ezt is be fogják bizonyítani? – hebegé Gombos úr nagy álmélkodással. – De hiszen ez nem igaz.

– A mit a törvényszék igaznak itél, az igaz, – felelt az ügyvéd szigorú homlokránczolással. – Épen önhöz illik a törvény szentségét megtámadni. Szégyelje magát, Gombos úr!

Gombos úr e másodszori felszólításra csakugyan nagyon megszégyelte magát, s belátván, hogy ily bűnös embernek semmi keresnivalója sem lehet az igazság tiszta templomában, kihátrált az ajtón, melynek kilincsét egy pillanatra sem eresztette volt el a lefolyt jogi konzultáczió alatt, azután pedig letámolygott a lépcsőn s az útczára lépett.

Épen akkor robogott el a kapu előtt egy elegáns phaëton. A tüzes paripákat fényes amazonöltözetű hölgy hajtá biztos kézzel, a hátulsó bakon libériás inas ült óriási magas-tetejű kalappal. A kocsi oly villámgyorsan száguldott el a kapu előtt, hogy Gombos úr majd a kerekek alá kerűlt, a mit különben cseppet sem bánt volna, midőn a lovakat kormányzó előkelő hölgyben saját feleségére ismert. Az útczán néhány járó-kelő ácsorgott. Gombos úr egyet sem ismert közülök; de ezek, úgy látszott, mindnyájan ismerték őt is, nejét is. Elébb vele együtt bámultak az elrobogó kocsi után, s midőn ez az útczasarkon befordult, oly bizalmas és boszantóan részvevő arczczal néztek Gombos úrra, mely világosan mutatta, hogy az ő siralmas sorsát mindnyájuk közkincsének tekintik.

Egy alacsony, vörösképű öreg úr meg épen annyira vitte a részvétet, hogy Gombos úrhoz csatlakozva, bőséges felvilágosításokat adott neki neje felől. Hogy nehány hét óta visszatért Bialréthy úrral külföldi útjáról; hogy most a város szomszédságában lakik a nevezett középkorú vaskos úr jószágán; hogy mindennap be szokott kocsikázni a városba; hogy Bialréthy úr azonnal nőűl fogja venni, mihelyt vége lesz a válópernek; hogy a fiatal asszony már úgy beletalálja magát fényes sorsába, mintha bölcsejétől fogva nagyságos asszonynak nevelték volna; hogy a városban minden nő irigyli szerencséjét – s több efféle érdekes leleplezéseket, melyeket Gombos úr kábultan hallgatott végig, s annyira megfeledkezett a közönséges illendőségről, hogy a városház kapuja elé érve, szó nélkűl a faképnél hagyta bőbeszédű útitársát, meg sem köszönve eddig tanusított fáradságát, mit a vörösképű öreg úr keserű gúnynyal említe fel aznap a kávéházban, hol Gombos úr válópere képezte az állandó beszédtárgyat, s hol a vörösképű öreg úr, mint a ki e nevezetes személyiséggel három útczán keresztűl meghitten társalgott, átalános figyelem és kíváncsiság központja lett.

Gombos úr ezalatt a városház hátulsó folyosóján sötét, alacsony barlangba nyitott, hol Gombos Menyhért úr hatodmagával másolt a közjó érdekében. Tőle, mint elismert tudományos férfiútól, akart tanácsot kérni válságos helyzetében. Menyhért úr meglátva öcscsét, letette orráról pápaszemét; gondosan fiókjába zárta iratait s szó nélkűl lement vele a hátulsó udvarra, hol nehány sütkérező hajdún kívül senki sem szokott megfordulni a nap ez órájában. Gombos úr átadta neki az idézőlevelet s röviden elmondá az ügyvéddel folytatott jogtanácskozmányának eredményét.

Gombos Menyhért úr igen tudományos ember lehetett s öcscse bizonyára őszinte hittel annak is tartotta; de ez esetben igen messzire vitte a tudós férfiak legdíszesebb erényét, a szerénységet. Akármennyi tudomány rejtezett agyában, azt ugyan soha sem fitogtatta, sőt a lehető legkevesebb beszédű volt, és legfontosabb életkörűlményeiben is csak egyes, orákulumszerű szavakban nyilvánítá véleményét. Most is komolyan és ismételten átolvasta a kezébe nyomott iratot, éles bíráló szemmel mérlegelte a szabályosan egymás mellé állított betűket s hamarjában megbecsülte a törvényszéki irnok szakbeli értékét, majd mély figyelemmel hallgatá öcscse elbeszélését, s végre hosszas megfontolás után kimondá a kívánt jogvéleményt.

– Bajos dolog, – mondá Gombos Menyhért úr, fejét bólongatva s komolyan nézve a kezében tartott írásra.

Eme két szóban roppant tudomány és éles jogbölcsészet rejtőzhetett ugyan, de Gombos úr, mint kevésbbé iskolázott fő, nem volt képes mélyére hatolni, azért csak hallgatva nézett bátyja komoly arczára, mintha várná a bővebb magyarázatot.

Gombos Menyhért úr azonban, úgylátszik, nem szándékozott jogvéleményét kommentárokkal kísérni, mert öcscse kérdő tekintetére még komolyabb arczczal ismét csak ezt felelé:

– Bajos dolog.

– Mit tegyek? – kérdé Gombos úr eme másodszori orákulum után.

Gombos Menyhért úr azt vélé, legjobb lesz Debora nénitől kérni tanácsot, ki okos és tapasztalt asszony s fiatal korában jó barátságban élt egy nyelves asszonysággal, kinek hét és fél évig tartó válópöre volt férjével. Igen; de még mindig nem bocsát színe elé, – veté ellen az ifjabb Gombos. – Egy esztendő alatt még az öreg asszonyok haragja is lecsillapúl, – viszonzá erre az idősebb Gombos, mely nagy mondás tudományos színezete által annyira meglepte Gombos urat, hogy nyomban útnak indúlt, bebocsátást kérni a félelmes asszonyság színe elé.

Debora néni Menyhért úr házában lakott, melynek egyedüli és absolut hatalmú uralkodója volt, Menyhért úr, mint a nagytudományú férfiak rendesen, nem kerülhetvén ki házi körében az asszonyi iga édes terhét.

Ugyanitt lakott az egyszarvú bukása óta Mártha, Gombos úr leánya is, ki csakhamar Debora néni kedvenczévé lett, a mennyiben ily zordon asszonyság udvaránál valaki egyátalában kegyencz lehet. Annyi bizonyos, hogy a félelmes agg hölgy kegyelméhez a legbiztosabb kulcs a szép kis Mártha félénk szószólása volt, és Gombos úr, ki leányával titokban mindennap találkozott a szinben s jól ismerte a megközelíthetetlen erősség belviszonyait, most egyenesen Mártha után kérdezősködött, midőn Menyhért úr konyhájába félénken bepillantott.

– A kisasszony az öreg asszonyságnál van, – felelte a ház egyetlen szolgálója.

Gombos úrnak tehát nem maradt egyéb tennivalója, mint minden salvus conductus nélkűl egyenesen a rettenetes szoba ajtaján kopogtatni. Az ajtó megnyilt. Gombos úr nagyot lélekzett és belépett. Az öreg asszonyság az ablak mellett ült s midőn megismerte vendégét, harcziasan megrázta fejét s fölemelkedett székéről.

– Miben lehetek uraságod szolgálatára? – kérdé félelmes udvariassággal, mely Gombos urat jobban megijeszté, mintha féktelen haragjában ajtót mutatott volna.

– Csókolom kezét kedves néném, – mondá Gombos úr alázatosan.

A rendületlen asszonyság azonban nem látszott hallani az udvarias és hódoló köszöntést, hanem Mártha felé fordúlt s röviden kiparancsolta a szobából, mert – a mint metsző gúnynyal megjegyzé, mihelyt a leány betette maga után az ajtót, – ily fiatal leány bizonyosan nem hallgathatja meg veszedelem nélkűl egy botrányos hírű ember beszédét.

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé aztán Gombos úrtól nagy udvariassággal, de nem csekélyebb következetlenséggel, a mennyiben előbbi gúnyos megjegyzése eléggé sejteté, hogy jól ismeri a jelenlevő bűnöst.

Az öreg hölgy azonban harczi kedvében nem sokat törődött a következetességgel, s mivel Gombos úr e kérdésre hirtelen meglepetésében semmit sem felelt, újra kérdezé engesztelhetetlen udvariassággal:

– Kihez legyen szerencsém?

– Nem ismer kedves néném? – kérdé Gombos úr ártatlanúl.

– Ismerlek, jó madár, – tört ki az öreg asszonyság, egyszerre kiesve udvarias szerepéből, s ama meglepő gyorsasággal, mely öreg és ifjú hölgyeknek közös sajátja, szökve át egyik végletről a másikra. Ismerlek, jó madár; bár soha se ismertelek volna. Mit akarsz itt? Ki hívott? Vigyen el az ördög.

– Kérem, édes néném, csak egy perczre hallgasson meg, – esengett Gombos úr, Debora asszonyság felé nyujtogatva a kezében tartott hívatalos iratot.

– Vigyen el az ördög, – ismétlé az erélyes asszonyság.

De mivel az ekképen utasított titkos fekete hatalmasság e másodszori konjuráczióra sem jelent meg, hogy Gombos urat elvigye, az ingerlékeny agg hölgy felhagyott ez irányban minden további kísérlettel, és székére roskadva, heves könyekre fakadt.

– Megöl ez az ember, meggyilkol, – zokogá panaszos hangon. – Pedig még el sem temethetnek; elverte a temetési költségeket is. A temető árkában fognak elásni.

E borzasztó gondolat ismét visszaadni látszott előbbi harczi kedvét, mert felugorva székéről, újra szembeszállt sírontúli nyugalmának bűnös megrontójával.

– Mit akarsz? – kérdezé lángoló haraggal.

– Csak ezt az írást méltóztassék elolvasni s némi tanácsot adni, – mondá Gombos úr, ismét feléje nyujtva idézőlevelét.

– Nem tudok olvasni, – mondá fagyos ironiával a kérlelhetetlen agg hölgy.

Gombos úr nem merészelt nagynénje tudományos képességeinek diskussziójába bocsátkozni, hanem minden további vitatás nélkűl, kiindulási pontúl véve a fennebbi önmegalázó nyilatkozatot, kitárta a többször említett okiratot, és mély, ámbár jelentékenyen reszkető hangon elejétől végig fölolvasá, mialatt az engesztelhetetlen asszonyság mindkét fülét erősen befogta kezével. Hogy azonban e hadi csel daczára is jól megértett mindent, elárulá ama rövid, de lesujtó nyilatkozata, melyet amen fejében a felolvasáshoz csatolt s mely állt e két szóból:

– Úgy kell!

Gombos úr alázatosan kérdé, – mit legjobb ily esetben tenni?

– Úgy kell, megérdemled, mondá Debora néni minden felelet helyett. – Te voltál az oka, te hoztad magadra és mindnyájunk fejére ezt a szégyent. Fiatal leányt kellett elvenned vén ember létedre, mikor volt saját felnőtt leányod, ki elbírta volna háztartásodat? Most edd meg, a mit főztél. Te cziczomáztad, te czifráztad azt a drágalátos menyecskét. Más vén ember, ha már elköveti ezt a bolondságot, legalább kordában tartja feleségét; de te vak voltál, vagy tán, uram bocsá’! magad tanítottad a hiúság tudományára. Gyönyörködtél benne, gyönyörködjél most is. Hiszen azért költötted rá mindenedet, azért juttattad tönkre egyetlen gyermekedet és hoztál szégyent az ő nevére is, azért fosztottál meg másokat még a tisztességes temetéstől is, hogy örömet csinálj neki. Most meg van az öröme. Gazdag, előkelő asszonyság lesz. Érd be vele.

Gombos úr vígasztalanúl mellére hajtá fejét s megtört hangon mormogá, hogy ő mindig jót akart.

– A mit akartál, az bekövetkezett, – mondá az öreg asszonyság szigorúan. – És most elég a jóból; nekem ezzel ne alkalmatlankodjál többet. Te vagy az oka mindennek, viseld békességes türéssel, és ha elválasztanak a feleségedtől, adj hálát az istennek, mert ez a legkisebb baj, mit esztelen fejed megérdemel. Hanem ebbe a házba többé ne tedd a lábadat. Eleget vétkeztél eddig is leányod ellen, legalább ne öld meg egészen szerencséjét. Egyik derék fiatal kereskedő tisztességes szándékkal jár a házhoz, de ha itt gyakran találkoznék veled, attól félek, nem merné ily rosszhírű ember leányát elvenni. A legjobb, a mit leányoddal tehetsz, az, ha minél inkább elfelejteted a világgal, hogy apja vagy. Ha már rád ujjal mutogatnak az emberek, legalább lányodra ne mutassanak. És most isten hírével!

S ezzel a keményszívü asszonyság visszaereszkedett székére és buzgón hozzáfogott félbenhagyott kötéséhez, ez által kijelentve, hogy vége van az audiencziának. Gombos úr megfordúlt és kitántorgott az ajtón. A kegyetlen szavak még egyre zúgtak fülében, mintha tenger fenekén járna és a torlódó hullámok szakadatlan moraját hallaná. Lábait egymás után rakta a földre, közönséges emberi szokás szerint, de mégis úgy érzé, mintha a szoba padozatja vinné őt kifelé, mintha a föld is megindúlt volna, hogy őt messzire feldobja a légbe. Kábúltságában fölfelé tekintett, a mint a boltozatos tornáczon végigment és csodálkozott, hogy még mindig nem ütötte fejét a boltozatba. Hanem azért valami mégis nagyon súlyosan nyomta fejét. Levette kalapját, de a teher egyre nehezebb lett s attól félt, hogy szétnyomja agyát. A tornácz túlsó végén mintha leánya alakját látta volna, mintha feléje sietne, mintha csókot hintene felé ujjával – Gombos úr félénken a tornácz falához lapúlt s leosont a lépcsőn, nehogy megmételyezze közellétével az ártatlan gyermeket. A kapu alól ismét visszatekintett – hátha csak káprázatot látott, mert érzé, hogy fejében, szemében valami idegen elem van, melyről nem tudta, hogy mi; de annyit tudott, hogy elszédíti agyát, nem létező dolgokat láttat szemével. Mire visszafordúlt, már elfeledte, mit akart látni: de látott csodálatos, ismeretlen színeket tánczolni a légben és a ház falán, és hallotta fülében azt a zsibbasztó zúgást, minőt gyermekkorában sokszor hallott, ha üres kagylót tartott füléhez. Gombos úr visszaemlékezett erre, s csodálkozott, ki ismétli most vele e gyermekkori kedvtelését? De ezen sem töprenkedett sokáig, egyszerre eszébe jutottak nénje kegyetlen szavai s félénken körűltekintve, lassan, óvatosan, tolvajmódra kiosont a kapun.

III.

És ment tovább, tovább, merre ingatag lába vitte. Nem tudta merre megy, azt sem tudta, ha egyátalában megy-e; csak annyit sejtett homályosan, hogy a házak falai két oldalt el-eltünedeznek mellőle és hogy valami titkos erő feltarthatatlanúl ragadja tovább ismeretlen irányban. Agyát egyetlen kínzó, nehéz gondolat tölté be, mely mint a lázbeteg álma, újra meg újra elülről kezdődött és soha sem tudott befejezést érni. Homloka tűzben égett, mintha gyors időközökben izzó vassal sütögetné valaki; többször hozzá is kapott, hogy elhárítsa a gyötrő fájdalmat; de csak a nehéz verítéket törölhette le róla. Majd meg azt sejté, hogy a gyalázó bélyeget ütik homlokára, mely nénje szava szerint őt teljes joggal megilleti. Körűlnézett, ha nem veszi-e észre a járó-kelők arczán, hogy valami feltűnőt, valami visszariasztót látnak homlokán? Épen egy hangos beszédű társaság haladt el mellette s homályosan nevét is hallá a sok szószaporítás közt. A mint megállt, az emberek is észrevették, egy-kettő mosolygott, más elfordítá fejét, de mindnyájan elhallgattak és tovább mentek; nehány percz mulva azonban Gombos úr hangos kaczagást hallott amaz irányban. Bizonyosan rajta nevettek, róla beszéltek. Ki is lehetne más a világ nevetségének, a jók megbotránkozásának tárgya? Gombos úr most már nem mert az útcza közepén haladni, félt az emberek itéletét ily vakmerőség által kihívni; a házak falához lapúlt s így osont tovább, tovább, czéltalan útján, lelkében ama szorongással, szemében azzal a félénk riadozással, melyet a páriák érezhetnek, midőn véletlenűl egy buzgó brahmin város útczáin kell végig lopózniok.

De hát miért? – kiáltott ekkor egy elkeseredett hang lelkében, a mint reszkető lábbal egy ház csukott kapujához dőlt s rongyos kendőjével letörlé a verítéket arczáról. – Mit vétett ő, hogy veszett vadállatként kell az emberek elől menekülnie? Mi ütötte homlokára azt a csúfos bélyeget, melyre ujjal mutogatnak az emberek? Körűlnézett nehezülő szemével, mintha választ keresne kérdésére. Az útcza néptelen volt, a ritkuló házak azt mutatták, hogy már közel jár a város végéhez. Csodálkozott, hogy ide jutott s nem foghatta fel, mi hozta erre? Az égre nézett; a nap már leáldozóban volt. Gombos úr bámulva kezdé sejteni, hogy több óra óta van útban s el nem képzelheté, hol járt, mit mívelt annyi idő óta. Hiszen alig volt dél, midőn bátyja házát elhagyta. Bátyja házát! Ott mondták szemébe a kegyetlen igazságot, hogy ő rosszhírű ember, kinek saját leányát kerűlnie kell, nehogy megrontsa jó nevét és szerencséjét. S ő ezt eddig nem tudta. Azt hivé, a világ szerencsétlen embernek tartja, ki felett szánakozni kell; s ime, most hallja, hogy az emberek őt okolják mindenért, őt tartják felesége megrontójának, ő rá mutatnak ujjal, mint a város botránykövére. Feje elszédűlt e gyötrő visszaemlékezésre, ébredni kezdő eszmélete elaludt, mint a gyönge láng – és ismét megindúltak lábai, függetlenűl akaratától s vitték tovább, tovább.

De a lázadó hang ismét felsikoltott lelkében. Miért? Mit vétett ő? Szeretett, nagyon szeretett – egyebet semmit sem követett el. Oly nagy bűn a szerelem? Ismét eszébe jutottak nénje szavai. Vén ember volt, – hogy mert szeretni, hogy merte a természet rendjét felbontani? Az ő szerelme bűn is volt, őrültség is volt. Magához kötött egy fiatal bájoló leányt, kinek nem tudta szívét betölteni, kit mintegy erővel ráhajtott a romlás ösvényére, míg ő azt hitte őrültségében, kielégítheti tökéletesen, ha cziczomázza, dédelgeti, mint a gyermek a bábut, és ezalatt tönkre tette önmagát, megrabolta leányát, szégyent, nyomorúságot hozott családjára, nevetséget és átkot saját bolond fejére. Miért szeretett, oh miért szeretett, ha az ő szerelme bűn volt és őrültség?

Egészen beesteledett már, midőn Gombos úr hosszas öntudatlan vándorlása után megállapodott s a fennebbi nehéz kérdést tevé fel magának, melyre a világ nagy bölcsei sem tudtak megfelelni. Világos tehát, hogy ily szegény, tanulatlan, öreg bukott szatócs hasztalan kereste volna rá az illő választ. Gombos úr is megelégedett azzal, hogy nehányszor keményen mellbe és főbe ütötte magát s szigorúan megtépte rendetlen szürke haját. Miután így illendőképen megbünteté magát elkövetett bűneiért, annyira magához tért, hogy a külvilágra is némi figyelmet kezdett fordítani. Kinn volt az országúton; a város végső házait jó messzire elhagyta már. Az éj ugyan leszállt, de a tele holdvilág mellett elég tisztán lehetett látni a vidéket. Szemben ama fával, melyhez Gombos úr támaszkodott, magas úri lak emelkedett, mindkét oldalán erős kőfallal, mely mögűl a kert koronái kandikáltak ki az országútra. Gombos úr tompa érzéketlenséggel bámult a díszes úri lakra, szórakozottan megolvasta kivilágított ablakait s csodálkozott, mért nem világítják meg valamennyit. Valami megfoghatatlan érdeklődés nem engedé szemét a házról elfordítni; úgy sejté, hogy sokszor látta, jól ismeri – s aztán egy hirtelen nyilalás szívében – megmagyarázta, micsoda ház előtt áll.

És mintha e belső sugalatot külső jel is akarná erősíteni, a kertből vídám, ezüstcsengésű nevetés hangzott ki a néma országútra. Gombos úr nagyon jól ismerte e kedves kaczagást, hajh! sokszor gyönyörködött valaha benne, talán épen ezen a helyen is, midőn hajdanában szép vasárnap délutánokon erre sétáltak s együtt tréfáltak, együtt nevettek a köpczös Bialréthy úr kurta lélekzete fölött. Gombos úr figyelmesen előre nyujtá nyakát, ha vajjon nem kaphatna-e el megint egy pár hangot abból az ezüstcsengésű nevetésből? Legalább még egyszer szeretné hallani. Leült a nedves fűre és a fa törzséhez támasztotta fejét. És a törzsben lakó erdei szellemek suttogni kezdtek fülébe. Gombos úr álmélkodva hallgatott rájuk; az soha sem ötlött volt eddig eszébe, a mit most a szellemektől hallott. Hogy ez a szívtelen hiú asszony nem azért hagyta őt el, mert nem volt képes szívét betölteni, hanem azért, mert a fény, a kincs csábította, mért pénzen adta el lelkét, önmagát; hogy ez a teremtés épen úgy nem szereti mostani kedvesét, mint nem szerette őt, kit tönkre tett, meggyilkolt, és épen úgy elhagyná azt, mint elhagyta őt, ha nagyobb árat kinálnának értte. Gombos úr csak hallgatta, hallgatta a szellemek lázító suttogását, és úgy érezte, hogy gyűlölni kezdi ezt az asszonyt, és feszülten figyelt, ha nem hallaná-e legalább még egyszer nevető hangját, s halkan felelt a szellemeknek, hogy gyűlöli, meg tudná ölni ezt a szívtelen asszonyt.

Hazudtál, szegény öreg csalódott szerelmes! Nem gyűlölted te őt; szeretted, akkor is őrülten szeretted.

IV.

Gombos úr egész éjjel ott ült a fa tövében, beszélgetett a szellemekkel és leste hiába felesége hangját. A mythologikus őskorban reggelig bizonyára örökkön könyező forrássá változott volna; de mivel Gombos úr a jelen józanirányú korszak fia volt, melyben a megcsalt férjek nem változnak kővé, forrássá vagy panaszos dalú fülemilévé, hanem törvényes úton bíró által döntetik el szívbeli pöreiket, – a fakadó hajnallal ő is fölemelkedett éjjeli őrtanyájáról, s tökéletesen elcsigázva, a hűlés következtében szerzett erős náthával haza vánszorgott nyomorúlt pinczelakásába.

A válópör pedig belépett a maga törvényes folyamába. Gombos úrnak, mint minden ingó és ingatlan vagyon hiányában szűkölködő embernek, a törvényszék hívatalból rendelt ki ügyvédet. Az ügyvéd úr nevetve fogadta el a sok tréfával kínálkozó ügyet s kollégáival azon melegében számos talpra esett élczet közölt a komikus kliens rovására. Gombos úr maga is szerencsés volt e kitünő élczek néhányát szerző saját ajkáról élvezhetni, midőn irodájában megjelent. Legjobb volt ezek között a szerelmes vén bak regéje, melynek finom czélzásai fölött az ügyvéd úr torkaszakadtából nevetett, s igen rossz néven vette, hogy Gombos úr, kinek kizárólagos mulattatására beszélte el a humoros regét, még el sem mosolyogta magát. E fölötti haragjában kissé kurtán bánt el vele, s miután tudtára adá, hogy ügyét bizonyosan el fogja veszteni, megvígasztalá ama biztató igérettel, hogy a pert minél továbbra húzza. Ez által – mondá – legalább megszekirozzák a szerelmes párt s présbe szorítják Bialréthy urat.

Gombos úr nem fogta fel ugyan e mysztikus szavak értelmét, de nem is kereste sokáig. Annyit látott, hogy ügyvéde is neveti őt, mint nevette mindenki, a ki nem fordúlt el tőle megvetéssel. Midőn a törvényszék elé lépett, a bíró urak is összemosolyogtak, sőt a fiatal jegyző azonnal sikerült torzképet is rajzolt róla, mely kézről kézre járt mindenkinek nagy gyönyörűségére, míg Gombos úr félszemmel folytonosan kísérte a torzkép vándorlását s a megfelelő vidám arczkifejezéseket. Hozzászokott már mindenhez s nem is hihette, hogy máskép is lehessen. A mint az indus pária tökéletesen meg van győződve arról, hogy megvetett állapota a természet rendjének szükségszerű következménye, s távolról sem vonja kétségbe a jámbor brahmin jogát, midőn az őt kedélyesen leszúrja: azonképen Gombos úr is egészen rendén levő dolognak vette azt, a mi vele történik. Ha az útczán járt s túlsó végén hangos kaczagást hallott, bizonyosra vette, hogy rajta nevetnek s szépen kitért más útczába; ha pedig valaki feje fölött hangosan becsapott egy ablakot, szentűl meg volt győződve, hogy ez az ő megjelenése fölött való méltatlankodásból történik s a falhoz lapúlva csöndesen tovább lopózott, nehogy jelenléte által még jobban felingerelje a haragos egyéniséget.

Bátyja házához sem mert többé menni, nehogy rossz hírbe hozza ártatlan leányát. Szegény Mártha nem tudta mire vélni apja elmaradását, és sokszor fölkereste őt pinczelakásában. De Gombos úr ilyenkor bezárta ajtaját, s midőn a leány az ajtón keresztűl sirva kérlelte és hizelgő szavakkal esengett, hogy bocsássa legalább egy pillanatra maga elé, Gombos úr megkeményíté szívét s haza küldé. Legalább azt a terhet ne viselje lelkén, hogy megrontotta leánya szerencséjét. Azzal kárpótolta magát, hogy éjjelenkint bátyja háza elé lopózott s órákig elnézte az ablakot, mely mögött leánya aludt. Különben is többnyire csak éjjel járt ki, a napokat pedig nedves földalatti lakásában tölté.

Ide kopogtatott be egy nap Gombos Menyhért úr. A válópör mozgásban volt egy pár hónap óta már s az egész város róla beszélt. Sok tanú lépett föl Gombos úr ellen, nehéz bűnöket bizonyítottak rá, de vagy a bűnök nem voltak elég súlyosak, vagy a tanúk elég kifogástalanok, elég az hozzá, hogy Gombos úr ügyvéde derekasan húzta-halasztotta az ügyet s többször mondá kliensének leereszkedő vállveregetéssel, hogy Bialréthy úr nemsokára présbe kerűl.

Mindennek különben semmi köze Menyhért úr látogatásához. A tudományos úr ugyan szintén bőségesen hallotta úton-útfélen öcscse viselt dolgait, hanem egyes tagolatlan morgásokon kívül eddigelé még senki előtt sem nyilvánítá magánvéleményét. Sőt mostani látogatása által fényesen megmutatta, hogy a testvéri szeretet magasan felűl áll a világi szerencsétlenségeken.

– Hogy vagy? – kérdé a tudós férfiú, miután komolyan kezet fogott öcscsével s tudományos szórakozottságában egy fölfordított dézsára ült.

– Köszönöm, jól, – viszonzá Gombos úr gépileg.

Menyhért úr erre mély hallgatásba merűlt s álló egy óráig tudós problemák megoldásán látszott fejét törni. Egy óra mulva ismét a földi dolgokra irányzá szemét, melyet az utolsó negyedben mereven a szoba szegletét bevonó pókhálóra szegzett volt; fölemelkedett a dézsáról, megrázta öcscse kezét jóakaró komolysággal, és a következő meglepő szavakban adta elő bölcsészi elmélkedésének rezultátumát:

– Hogy vagy?

S miután pár perczig hiába várt feleletre, megfordult, fölvette kalapját s lassan kiment a szobából. De azonnal ismét visszatért s minden magyarázat nélkül a felfordult dézsára ült.

– Igaz, majd elfeledtem, – mondá a tudós férfiú. – Márthát megkérte egy fiatal ember.

Gombos úr nagyot sóhajtott. Tehát mégis használt leányának az ő visszavonulása. Hála istennek, legalább őt nem tette boldogtalanná.

– Neve Deszkási Imre, – folytatá Menyhért úr nagy megfontolással. – Szép név és jól hangzik.

Gombos urnák nem volt semmi kifogása a név hangzása ellen.

– De a fiú apja – folytatá Menyhért úr még nagyobb megfontolással, – nem akar a házasságba egyezni – mert – mert –

– Mert az én leányom, – egészíté ki Gombos úr keserű sohajjal.

A tudós férfiú meglepetve nézett öcscsére, kiről soha sem tett volna föl ennyi találékonyságot.

– Nemcsak ez a baj, – mondá aztán vígasztalólag. – Ezt még elnézné, ha a leánynak legalább pár ezer forintja volna.

– Pár ezer forintja! – sóhajtott Gombos úr, s körülnézett nyomorult odujában.

Menyhért úr óriási tudománya nélkűl is könnyen ki lehetett találni, hogy e tekintet azt akarja mondani: ebből nehéz volna pár ezer forintot összehozni. A tudományos úr jó sokáig gondolkozott e tétel fölött, s végre hosszas számítás és szemlélődés után e következtetésre jutott:

– Nekem sincs.

S mivel Gombos úr ez orákulumra csak szomorú fejbólintással felelt, a tudós férfiú ismét felállt a dézsáról, komolyan kezet fogott öcscsével s most az egyszer valósággal eltávozott.

Alig telt el azonban egy negyedóra, ismét látogató lépett Gombos úr földalatti barlangjába, nem oly nagy philosoph, mint az előbbi, de sokkal előkelőbb és finomabb. Az ügyvéd úr volt.

Az ügyvéd úr rendkívül vidámnak látszott. Kedélyesen megveregette Gombos úr vállát s pálczájával tréfásan lelökte az asztalról azt a penészes kenyérdarabot, mely Gombos úr mai ebédjét képezte.

– Jó hírt hozok, – kiáltott jókedvűen. – A mit előre jósoltam, beteljesedett. Bialréthy urat már szorítja a prés, erősen szorítja.

Gombos úr nem látszott ezzel törődni.

– Sőt többet mondok, – folytatá az ügyvéd lassúbb hangon. – Már ki is sajtoltuk belőle, a mit lehetett. Bankót sajtoltunk ki. Hahaha! Mindenre kész. Hahaha! A szerelmes öreg urak mindenre készek.

E kettős vágású finom czélzás annyira megnyerte a humorisztikus ügyvéd tetszését, hogy Gombos urra tekintve, hangos kaczagásba tört ki. Azután lecsendesülve, folytatá előbbi bizalmas hangján:

– Bialréthy úr ajánlatot tesz önnek, Gombos úr. Ha elismeri ama vádakat, melyeket neje ön ellen fölhozott s így azonnal véget vet a hosszadalmas válópörnek, fizet önnek készpénzben négyezer forintot. Szép ajánlat. Készpénzben azonnal négyezer forint, s nem kell érte egyebet tenni, mint irásban elismernie, hogy ön könnyelmű, pazarló és kicsapongó. Csak a nevét kell aláírnia. Szép honorárium, hahaha! ennyiért még apagyilkosságot is vállalna magára, úgy-e.

És mindezt oly kedélyes meggyőződéssel mondá az öreg ember szemébe, mintha teljes lehetetlennek tartaná, hogy ez ajánlatot még vissza is utasíthatná. Gombos úr érzé jól e nagy megalázást. Neki lehet bátran ily ajánlatot tenni. Mit is várhatna egyebet? Talán azt, hogy önérzetet, becsületérzést tegyenek föl róla? Nevetség!

– No hát, mikor jő hozzám, fölvenni pénzét? – sürgeté az ügyvéd türelmetlenűl.

De hátha megmutatná, hogy még sem oly komisz ember, a milyennek tartják? Volt idő, midőn ismerős szerény körében mindenki tisztelte őt s becsületes embernek tudta. Sokan emeltek előtte kalapot az útczán s előkelő nagy kereskedők nyilvánosan kezet fogtak vele. Mit tett azóta, hogy ennyire sülyedt mindenki szemében? Hátha fölemelkednék régi nemes önérzetében, s úgy dobná ki ajtaján e szemtelen embert, hogy megtanulná, mi az, becsületes embernek ily ajánlatot tenni?

– Megnémult, Gombos úr? – nógatá az ügyvéd, nem is sejtve, mily nyájas szándékkal gondolkozik felőle e pillanatban a hallgató ember. – Vagy tán kevesli az összeget? – Gondolja meg – négyezer teljes jó forint – minden levonás nélkül, még én is lemondok az engem illető honoráriumról, – a mi igen nagylelkű tett volt az ügyvéd úr részéről, tekintve, hogy Bialréthy úrtól ő sem kapott többet négyezer forintnál.

Ah! nem, nem. Neki nincs már joga ily nemes felbuzdulásra. Vele tehetnek már akármit, nem alázhatják le. Négyezer forint nagy pénz; épen elég volna leányának. Boldoggá lehetne általa, akármily módon jutott hozzá apja. Egyforma a pénz értéke, akár tiszta akár piszkos, és a mi szégyen belőle származik, csak az ő fejét érheti, a kit már semmi sem szégyeníthet meg.

– Szóljon már, atyafi! – kiáltott az ügyvéd haragosan. – Mikor akarja fölvenni pénzét?

– Mentől elébb, – mondá Gombos úr.

– Jőjjön hát azonnal hozzám, – viszonzá az ügyvéd. – De az utczán három lépésre mögöttem maradjon. Menjünk.

El is mentek. Gombos úr aláirta bűneinek bevallását, el sem olvasva mit ír alá, aztán zsebre rakta kialkudott bérét, vette kalapját s alázatosan ajánlotta magát. Az ügyvéd úr hátat fordított s kinézett az ablakon, mintha nem hallaná Gombos úr búcsúzását. Az öreg bűnös ezt is egészen rendén valónak találta, szép csendesen kicsúszott az ajtón, halkan betette maga után s leosont a lépcsőn.

És ugyane tolvajlépésekkel, a házak falaihoz lapúlva, mellékutczákon sietett bátyja lakása felé. Érezte, most már ellenmondás nélkűl érezte, hogy nincs joga fejét fölemelni, a becsületes emberek szeme közé nézni. Megtapogatta zsebében a pénzcsomagot – ott volt – nem égette meg ujját, be sem piszkolta, de azért nem mert föltekinteni. Tudta, hogy homlokára van ütve visszavonhatatlan gyalázata; nem merte a tisztességes emberek méltó boszúját arczátlanúl kihívni. Sietett, sietett, a mennyire lába bírta, megmegriadva, ha egyes szavakat vagy lépteket hallott maga mögött. Egészen elfuladt lélekzete, midőn a Menyhért úr kapuján belépett s az udvaron ténfergő szolgálótól leánya után kérdezősködött.

– A kisasszony a szobájában van, – mondá a szurtos konyhahölgy, bámulva meredvén a lihegő öreg ember verítékes arczára. Gombos úr megriadva fordult el a bámész tekintettől, mintha ez is gyalázatát vetné szemére. Megkeményíté szívét, vidám, nyugodt kifejezést erőltetett vonásaira és gyorsan benyitott Mártha szobájába.

A leány örvendező sikoltással ugrott apja nyakába. – Csakhogy itt vagy, csakhogy újra láthatlak! Miért taszítál el oly sokáig magadtól? Hisz én mindig szerettelek, tiszteltelek. Oh mily jó vagy, hogy ismét fölkerestél, édes, drága, szegény atyám!

– Leányom, – mondá Gombos úr gyorsan, mint az iskolás fiú, ha leczkéjét mondja föl, – leányom, Menyhért bátyám ma nálam volt és tudtomra adta, hogy egy derék fiatal ember megkérte kezedet. Nincs ellene kifogásom, és fogadd apai szerencsekívánatomat… Áldást akart mondani, de akkor jutott eszébe, hogy az áldás gúnynyá vagy épen átokká válhat az ő ajkán.

Mártha szólni akart, de Gombos úr gyorsan folytatá:

– Tudom, hogy a fiú apja pár ezer forintot kíván. Azért jöttem; elhoztam. – Itt van, négyezer forint.

Mártha némán tekintett nagy meglepetésében a kezébe nyomott pénzcsomagra. De nem szólhatott, mert Gombos úr lélekzetvétel nélkül beszélt tovább.

– Ebből fizesd ki fönmaradt tartozásaimat. Nehány száz forintot tesz az egész. A többi legyen hozományod; azt hiszem, elég lesz. Isten áldjon meg, gyermekem.

– Atyám, – mondá a leány, megfogva Gombos úr kezét, a mint ki akart suhanni az ajtón. – Atyám, micsoda pénz ez?

– Jó pénz, – felelt Gombos úr sietve. – Én szereztem, – jó úton szereztem. Legyen a tiéd, számodra szereztem.

A leány kimondhatatlan fájdalommal és szeretettel nézett atyja szegény gyötrelmes arczába s csöndesen visszatette kezébe a csomagot.

– Mi az? – Miért vonakodol elfogadni? – kiáltott Gombos úr réműlten. – Ha mondom, hogy jó pénz, számodra szereztem. Vedd el gyermekem, a tiéd.

Mártha szomorúan rázta fejét s apja vállára borult.

– Haha! – kaczagott Gombos úr kínosan. – Talán attól félsz, hogy lopott pénz? – Ne félj, gyermekem, senkit sem öltem meg értte.

Mártha egyre hallgatott és szorosabban simult apja kebléhez.

– Vedd el, gyermekem, ne félj, – sürgeté Gombos úr nagy aggódással. – Elveheted, semmi rosszat sem tettem érte. Csupán a nevemet írtam alá. Csupán elismertem valamit, a mi úgyis igaz.

– Mi az? suttogá a leány.

– Csekélység, – mondá Gombos úr, enyelgő hangot erőtetve végső agoniájában. – Ha épen oly kíváncsi vagy, hogy máskép nem akarod elfogadni, megmondhatom. Csak – csak – azt írtam alá, a mivel az az – asszony vádol. Úgyis igaz, és legalább vége lesz a válópörnek. Meguntam már; így lerázom a nyakamról.

A leány kivette apja kezéből a pénzcsomagot és földre dobta. De ismét lehajolt értte, fölvette és visszatette Gombos úr kezébe.

– Add vissza neki ezt a pénzt, atyám, – mondá reszketve. Többet nem szólhatott, hangja elfuladt és heves sirással az asztalra hajtotta fejét.

Gombos úr vígasztalanúl tekintett majd rá, majd a pénzcsomagra. Többé nem merte szóval kínálni, csak némán s félénken nyujtogatá leánya felé.

– Szegény, – szegény drága atyám, – zokogott Mártha, elhárítva kezével a feléje nyujtott csomagot. – Vidd vissza, dobd lába elé. Oh, mint gondolhattad, hogy engem boldoggá tehet az a pénz, melyet te tiszta jó neved megtagadásával szereztél? Ily rossznak tartottál engem, atyám? – Oh, ezerszer drágább nekem a te mocsoktalan híred a világ minden kincsénél. Nem fogadom el ez áldozatot soha, soha. Vidd vissza, dobd arczába ezt a gyalázatos pénzt!

Nehány perczig csendesen zokogott a leány, azután fölemelé fejét, hogy még egyszer szegény szenvedő apja keblére boruljon. A szoba üres volt. Gombos úr már az útczán futott.

V.

Futott föltarthatatlanúl, de már nem félénken, nem czéltalanúl. Egyetlen egy gondolat űzte, melynek lázító mámorában elfeledett minden egyebet. Azt az asszonyt látni, szemébe dobni a bűndíjat. Hogyan jut elébe, mit fog mondani, mit fog azután tenni – nem tudta, nem is gondolt rá. Csak az az egy gondolat foglalta el agyát, hogy látni fogja őt, szemébe fogja dobni szégyene bérét.

Megállapodás nélkűl rohant tovább; a város házai ritkúltak, lassankint elmaradoztak, míg végre a jól ismert fa alá érkezett, hol egykor egy egy egész éjszakát virasztott át. Szemben vele büszkén emelkedett az úri lak, a fák koronái előkelő megvetéssel néztek rá a kert falán keresztűl. Még világos volt; Gombos úr nem tudta, hogyan jusson a házba. Bensejét nem ismerte, attól tarthatott, ha így vaktában bebotlik, a milyen rongyos, kopott ember, vagy az ebek fogják le, vagy a cselédek dobják ki a kapun. Meg kell elébb ismerkednie a helyiséggel. A fa tetejéről be lehet látni a kertbe s a nyitott ablakokon keresztűl a szobákba. Gombos úr gondolkozás nélkűl felkúszott a fára. Nehéz, vén ember létére máskor lehetetlennek tartotta volna e munkát, de most valami emberfölötti láz adott könnyűséget tagjainak. A fa sűrű lombjai eltakarták; leült egy vastag ágra és figyelmesen vizsgálódni kezdett.

Eleinte semmit sem látott, de a mint a nap nyugvó ágya felé közeledett s a hűs esti szellő megborzongatá a fák leveleit, a kertben két mozgó alakot vett észre. Megismerte mind a kettőt s erős reszketése úgy megrázta ülőhelye lombjait, mintha orkán ingatta volna meg a fát. Figyelmesen kísérte szemével a mozgó alakokat, a mint közelebb jöttek a kerítéshez, majd meg eltávoztak; el-eltűntek az árnyas fasorokban, majd ismét tisztás helyre léptek. Sokáig beszéltek, nagyon jól mulathattak, de végre mégis elváltak. Az egyik, az alacsonyabb és köpczösebb, a ház felé indult, a másik egy gyeppamlagra dőlt. Gombos úr szívdobogása csaknem elállt. Neje egyedűl maradt a kertben.

Gyorsan lecsúszott a fáról, de tövénél összeroskadt. Lába reszketett. Lélekzete elállt. Épen az az elfogultság vett rajta erőt, melyet akkor érzett, midőn először lépett eléje ama szándékkal, hogy nőűl kérje. Mi ez? Még most is szereti őt? Az a gondolat, hogy nehány percz mulva szemtől szembe fog vele állni, még most is megakasztja szívdobogását? Nem szerelem ez, hanem gyűlölet – erősíté Gombos úr – s összeszedve minden erejét, a falkerítéshez sietett.

Előbbi őrhelyéről kikémlelte volt, mint juthat legkönnyebben a kertbe. Közvetlenűl a falon kívül fa állt, melyre fölmászva a kerítés tetejére, onnan egy ugrással a kertbe juthat. Gombos úr könnyen megtette ez útat; ugortában meg sem ütötte magát. A bokrok közé kúszott s néhány percz mulva a gyeppamlag előtt állt.

A hölgy ijedt sikoltással ugrott föl helyéből, midőn a poros, megtépett, dúlt arczú alakot észrevette. Az alkony leszállt ugyan, de jól megismeré hajdani férjét. Szava elállt, nem kiálthatott segítségért. Mozdulatot tett, mintha el akarna futni.

– Ne félj, ne fuss el, nem bántalak, – suttogá Gombos úr fuladozva. – Csak azért jöttem, hogy ezt a pénzt visszaadjam.

S ezzel lába elé dobta a sokszor említett csomagot.

– Bocsásson el, vagy segítségért kiáltok, – hebegé az asszony reszketve, és ismét mozdulatot tett, hogy elfusson.

– Maradj itt, – mondá Gombos úr és megfogta kezét. – Vedd föl azt a pénzt és vidd vissza. Nem fogadom el, semmi vallomást sem teszek, nem akarok elválni.

– Hordja el magát, szemtelen ember, vagy cselédeimmel dobatom ki, – kiáltott az asszony, a mint látta, hogy nincs oka erőszakos támadástól félnie, s hangjával együtt visszatért bátorsága is.

Gombos úr erősen tartá neje kezét, maga felé vonta és merően arczába nézett. Eszébe jutott, mennyire szerette ő ez asszonyt, mint nevelte, ápolta, kényeztette, mint áldozta föl érte mindenét, és mivel fizetett ez vissza, mint dúlta föl életét, becsületét, földi és mennyei üdvösségét, mint bélyegezte meg a világ előtt s gyalázta meg saját gyermeke szemében; eszébe jutottak a gyötrelmek, melyeket miatta szenvedett és az örömek, melyeket mellette élvezett… egy rövid pillanat alatt a gondolatok, a visszaemlékezések ezrei torlódtak össze agyában; szerelem s gyűlölet korbácsolta vérét… feje szédűlt és szeme vérbe borúlt, s mindig erősebben vonta maga felé az ismét remegni kezdő asszonyt.

– Róza, – hörgé rekedt hangon – Róza, emlékkezzél, mid voltam én neked és mit tettél velem. – Gondold meg, még most sem késő. Jőjj vissza és én mindent megbocsátok, mindent elfelejtek.

– Segítség! – sikoltott a megréműlt asszony, hasztalanúl vergődve az őrjöngő öreg ember karjaiban.

– Még egyszer kérlek, jőjj vissza, s én jobban foglak szeretni, mint valaha, jobban mint bárki e világon, – hörgé Gombos úr, s ekkor már egészen magához szorítá a vergődő asszonyt.

– Segítség! – sikoltott ez, elfuló lélekzettel. A két kar vasfogóként szorítá nyakát, arcza erősen az öreg ember melléhez tapadt, és ez mindig keményebben, mindig őrültebben szorítá magához.

A kettős sikoltásra mozogni kezdtek a házban. Lámpafény közelgett, léptek zaja hallatszott. – Gombos úr nagy figyelemmel kísérte a hangok közelgését s látta, hogy már kevés ideje van. Sietnie kell.

– Jer velem, – hörgé ismét, – s magával kezdte vonni a vonagló alakot. Őrjöngésében nem vette észre, hogy már csaknem egészen megfojtotta. Még erősebben szorítá nyakát. Az asszony szeme kidüledt, arcza szederjes lett, ajka csak gyengén mozgott, de mintha fuldokolva ezt suttogta volna.

– Gyűlöllek, utállak…

A közeli bokrok már mozogtak a siető emberek lépteitől. Gombos úr látta, hogy pillanatig sem várhat. Elereszté a mozdulatlan alakot. Az összeesett minden hang nélkűl; a bokrokból emberek rohantak ki. Gombos úr nehány ugrással a falnál termett, hihetetlen erővel fölmászott, s épen midőn tetejére ért, hallá háta mögött az elszörnyedő kiáltást:

– Gyilkos! gyilkos!

Leugrott a túlsó oldalon s tovább futott. A szörnyű kiáltás folyton-folyton sarkában járt. Gyilkos! gyilkos! Többen a házbeliek közűl üldözésére eredtek, – talán ezek kiabálták utána a rettenetes nevet? De mégsem! – Gombos úr gyors rohantában egy árokra akadt s legjobbnak vélte, ha elrejtezik mélyében. A víz ugyan derekáig ért, de észre sem vette. Üldözői elhaladtak fölötte az árok pallóján, lépteik rég elhangzottak a sötét éjszakában, de valaki mégis szakadatlanúl kiáltotta az iszonyú szót. Gyilkos! gyilkos! Ki kiálthat? – Ki a gyilkos? Zavart fejével sokáig kereste a választ e kérdésre, míg végre eszmélni kezdett. – Tehát megölte őt, – nem fogja többé üldözni. Nem akarta, de nem bánja, hogy így történt. Kiterítik… s hosszan elgondolkozott, milyen fog lenni a ravatalon… Szép halott lesz, oh! hiszen életében is oly szép volt! Mégis kegyetlenség volt, ezt a fiatal szép életet kioltani… – Gombos úr borzongani kezdett, észrevette, hogy csipőig vízben áll. Még meghűtheti magát s megbetegszik, pedig szeretné a halottat még egyszer látni.

E gondolatra gyorsan kimászott az árokból s lucskosan a magányos úri lak elé vánszorgott. A ház ablakai mind ki voltak világítva, belűl erős sürgés-forgásban látszott lenni minden. Bizonyosan most terítik ravatalra a halottat, – gondolá Gombos úr, s elgondolkozott, hogyan láthatná meg. Legalább még egyszer, legalább utójára. Eszébe jutott az útszéli fa, melynek lombjai közt ma egyszer már jó őrhelyet talált. Ismét fölkúszott s eközben még el is mosolyodott ama gondolatra, hogy a mai napot csupa fáramászással tölté el. A lombok közt elhelyezkedve, megelégedéssel vette észre, hogy minden szobába kényelmesen beláthat. Csakhamar ráismert a halottas teremre. Legalább annak mutatta az a mozdulatlan alak, mely fehér lepellel betakarva az ágyon feküdt, míg mellette nyolcz viasz gyertya égett. Gombos úr figyelmesen megolvasta a gyertyákat s boszankodott a házi úrra, hogy nem tudott legalább tizenkettőt gyújtatni. Ily szép halott bizony megérdemelte volna. De az arczát nem láthatja, a fehér lepel egészen elfödi. Nem fogja többé látni soha, soha. Sem ő, sem más; a férgek fognak rajta lakmározni.

Hangos beszéddel haladt el a fa alatt nehány ember. Üldözői voltak, kik eredménytelen útjokról fáradtan tértek vissza a kastélyba s természetesen a gyilkosságról és a gyilkosról beszéltek.

– Elszalasztottuk, – mondá az egyik.

– Se baj, majd ráakadunk holnap, – mondá a második.

– Úgy is tudjuk, ki volt, – mondá a harmadik.

– De vajjon az a vén gazember volt bizonyosan? – kérdé a negyedik.

– Ráismertünk, – feleltek mindnyájan egyhangulag.

– De hová tünhetett? – kérdé az első.

– Talán az árokba esett s a pocsolyába fúlt, – találgatá a második.

– Ne félj, a ki akasztófára van szánva, nem fúl az a vízbe, – röhögött a harmadik.

Gombos úr feszűlt figyelemmel hallgatott a lassankint elhaló beszédre, s halkan, öntudatlan ismétlé az utóljára hallott szavakat: «A ki akasztófára van szánva, nem ful az a vízbe».

De majd elfeledkezett tulajdonképeni czéljáról. Még nem láthatta a halott arczát. Gyorsan ismét az ablakra fordítá tekintetét. Minden a régiben volt, a fehér lepel még mindig elfedte a mozdulatlan alakot. Gombos úrnak eszébe jutott, hogy látta ő máskor is tetőtől talpig fehérben ezt az alakot, csakhogy akkor narancsvirág-koszorú volt fején, élet ragyogott szemében, öröm mosolygott ajkán. De most, most…