VII.
Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.
S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen, kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele. Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk, hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána, epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a mint elhagyta volt.
Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett, ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a zugligetbe.
A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje, hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra, a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után. Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény »sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz, kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel. Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely egy sornak az értékét tette.
És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek« pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait, hátha abból néhány sort lehetne keriteni.
Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat, elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.
Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz, fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros jegyzője elsikkasztotta.
– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.
Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a tisztességét is.
Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.
A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába, szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek hasznot nem okoz.
– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy másik redakczióba.
Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.
És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a »nyiltszivűek«.
Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon kedveli a muzsikát.
Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik, csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több sorral kecsegtetett.
– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik! – kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.
És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először az operában, – az állam költségén.
De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta fészekből keltek szárnyra, mint azok.
Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő. S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a mely a saját pénzén választatta meg.
De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk, szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség, nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett, hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor. Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai. Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó, izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték, kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig, a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes, mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak. Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra, hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha nem arra, hogy tósztokat mondjanak?
És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt, pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje« lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát, jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek szó szerint idézte a beszédjét:
– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is, én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök. Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de ezzel vége. S ki fizet ezért?
– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.
Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!
Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt, melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek. Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett. Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult oda Pásztor Endréhez:
– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:
– Én rólam?
– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez, nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a »Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, – Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben, szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve, túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…
És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához. Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.
Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel kérdezte:
– Sikkasztó kell?
– Igen, az.
Komoly önérzettel jegyezte meg:
– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…
Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:
– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb sikkasztásról!
– Miféle legújabb sikkasztásról?
– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.
Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:
– A postánál van sikkasztás, örökkön!