VIII.
Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő, lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.
Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység. A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles, félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el. Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu, az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának, mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.
Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához, a melyen a szinészek jönnek ki.
A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.
A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek, tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba, de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.
Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába, szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel, melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor, hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon – haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán. Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak: szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes. Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz Anna.
Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után, mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele, elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból, hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba. Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.
Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget, felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele. Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte, hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.
És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével, erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette, mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.
És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána, akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá, hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása, szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő egyedül.
És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta, hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat, boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan, nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle, véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán, bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett gyönyört vele egy érzésből.
Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében. Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe, halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást, csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről, nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza, hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.
Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka, hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva. De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot, mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje. Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír, dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle, nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!
Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót, látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével, hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:
– Szeretlek… szeretlek…
Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala egykor, most tele volt gyöngédséggel.
Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.
Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor, a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon, mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:
– Nem szereted már az édes anyád…
Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek, meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia elaludt.
Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék. Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan, mig Endre ment, futott az ő lidércze után.
A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez, hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó. Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki odaszólott a fiatal poétának:
– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!
Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.
Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja elveit vallja a magáénak.
– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi, Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten, mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé, kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.
Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.
– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed! Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya sem tartja fenn szűzen magát!
Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.
Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott, kétségbeesve, könyörgőn:
– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…
De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik szavából, mint zenekarból a pozaun:
– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon. Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!
Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik szavával rombolni, zúzni akart volna.
Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a csodálkozás.
– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?
– Nem!
– Ha felakasztanak érte?
– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de ott, ott halok meg én!«
Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt, hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak. Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:
– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen, megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én, – fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«
És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:
– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!
Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.