IX.
És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig, a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába. S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki, mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte, egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára, remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon, egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.
Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal, holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek, látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte, hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más, csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki. Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta, tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett. Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe, balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:
– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!
Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt, hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel, hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt. Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét, mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.
Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem, mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen, hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.
És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie, fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való, mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő, az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben, kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók. S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal, menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes. Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást, bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a »Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen, magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve magán.
És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez… Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához. S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben, mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta, hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes, hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután, kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta, hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé, ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.
Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől, megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva. Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:
– Az egyetlen, a ki igazán szeret.
És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét, kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog. Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez. Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében, de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő, mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben, a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott, hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni, boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.
Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében, hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin, eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz. Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat, hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.
Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat, mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.
Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal, gyűlölettel:
– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat!
A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt. Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:
– Az agyamat, gazemberek, az agyamat!