X.
Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe: »Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá, bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist. Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a szemébe:
– Rossz asszony volt az édes anyja…
Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes anyját:
– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon.
Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:
– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi, szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.
És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek, önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az irtózatból kiáltott ki:
Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig kérdezte:
– Mért nem akartad, hogy megszülessem?
Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a »kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében: »Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi, meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül, hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása. És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon, hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult, beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte utána.
– Mért nem akartad, hogy megszülessem?
És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette, felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul, ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának, kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a hangjával is:
– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás, ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt, elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.
A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most, a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának. Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva, legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül. És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát, érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte, hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha. És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.
És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön, mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa, nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását, minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta. Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott szépen, meginditón:
– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd, őrködöm feletted…
Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó lelkéből szólott:
– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni, irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár? Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért, hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve, csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék tőlem.
Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan, lemondóan:
– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá, fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni. Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És semmi keresni valóm nincs.
Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett. Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt, volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába, hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:
– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor – meghaltam. Igy hát, isten veled!
Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma, minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában, lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül. Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért. Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a vitába:
– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit kiván?
A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk, minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz, pénz kellett nekik s az övék volt a világ.
– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott lelkesülten az egyik soros.
A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt, a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált. Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a »titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:
– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának?
Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen. Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.
– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.
A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért. S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:
– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat.
Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit, bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró nem állhatta meg megjegyzés nélkül:
– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje!
Hát Pós Ákos meglepődött:
– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott lenni utánok.
Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát:
– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag.
Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy, akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.
– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:
– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között.
A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű, alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a hangjában:
– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem!
Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés!
Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán praktikus szelleme is beleszólt:
– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian.
Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében. Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.
– Hány éves ön?
– Tegnapelőtt lettem husz esztendős.
Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt mindegyik szava:
– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a ballerinákba.
Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra.
– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva. Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember, mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek, szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong, tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám – a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni.
Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen egyedül maradt:
– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is.
A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal vágott oda neki:
– Talán nálad… meglehet…
Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva, árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny, piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke. Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a fejéből fog épületes dolgot csinálni.
Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz, barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:
– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne.
Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés okából.
Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva, mondotta:
– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk, – nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.
Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a halálról, de elég intelligensek gondolni arra.
Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman jegyezte meg:
– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának képviselővé kell lenni.
– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa egykedvűséggel.
Pós mind türelmetlenebb lett.
– Van ott napdíj? – kérdezte.
Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy pesszimizmusához konzekvens maradjon.
– Nincs! – felelte végre.
– És nem sztrájkolnak?
– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek. Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy azt magunknak bővitjük ki.
– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.
Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos előtt:
– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.
Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből. A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.
– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…
Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:
– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.
Pós Ákos megdöbbent:
– És különben?
– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.
Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.
– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!
Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a humanizmussal.
De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:
– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.
És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána kiáltott:
– Első vezérczikk, cicero ritkitva!
Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:
– Meg kell védeni a munkadókat!
Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is, fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a mikor végre megszünt a zaj.
Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára, kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem tehette.
Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja, balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:
– Szent inggallér – minő képtelenség!
A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:
– És ezek az inggallérok piszkosak is!
Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:
– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat, vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!
Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára összezsugorodnak.
Pós Ákos unatkozva vágott közbe:
– Minő kegyetlenség!
Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:
– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő, nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok; Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!
Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó mondatát:
– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik a foguk!
Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:
– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!
– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé mondogatta:
– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása. Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros fotográfusainak. Én nem teszem többé!
Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban kérdezték egyszerre:
– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé
A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:
– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!
Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána szólott:
– Este megvárlak a Szikszaiban.
E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták. Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások, egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!« Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából, szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére, egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni. Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében. Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.
Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek, megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott, hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:
– Boldog vagy?
Karvaly sietve válaszolt:
– Boldog. Szeretek és dolgozom.
Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.
– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.
Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:
– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.
Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek, hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját, melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben nagyon is különbözik attól.
A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem fakadt, mig ismételgette:
– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa gyilkosság, csupa bűntett.
Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó, meg nem állotta megjegyzés nélkül:
– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!
Karvaly visszavágott:
– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.
Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe, minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült, fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:
– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a csillagzat.
Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna, négy fal között:
– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!
– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul
Halmos.
Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez utóbbi odaszólott a társának:
– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.
Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:
– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…
És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.
Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő nézéssel jegyezte meg:
– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.
Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.
És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:
– Nem is plein-air, hanem Madonna!
Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele igazságáról:
– Az mindegy, kérem.
– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan, szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.
És Halmos csak folytatta:
– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól való.
A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába. Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:
– Meztelen madonna legalább?
Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a kérdésére:
– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.
– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.
– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.
Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve kiáltott fel:
– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az epocháimból!
Kármán megvigasztalta:
– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…
A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.
A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy jókedvűen kérdezte:
– Elcsapnak?
Már most megindult a Kármán jó szive:
– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…
Közbevágott a másik:
– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…
– Tehát menni fogsz az egyetemre?
– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is kell ember.
– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a szigorlatokat!
A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe s majdnem a fülébe súgta:
– Már késő.
Kármán meglepődve kérdezte:
– Késő? Ugyan miért?
– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…
Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek ezen a világon.
Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier, mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.
Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti. Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni. Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak, látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.
Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó. Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta. Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról, melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait, melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják: »Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony: »Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol: »Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«
És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt komoly, mig maga elé mondogatta:
– Milyen nyomor!
Karvaly megtoldotta:
– Milyen nyomoruság!
Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a szalonjába.
És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:
– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.
A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ« poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha teljességgel berekedt volna, hirdette:
– Márja meghalt!
És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő lusta hangján szólott:
– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.
Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit, mintha ő is meg akart volna halni.
Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:
– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért, hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki, minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.
Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta magának:
– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint mindannyiok.
Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.
Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése. Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos, hogy Márja János föltámad odáig.
S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók. Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta. Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát. Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött, hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen. Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap – valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.
Halmos meg akarta vigasztalni.
– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár gaz!
Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája, iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban, lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét, minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá, hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták, hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.
A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola, bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette, hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást, a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül, agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja, semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:
És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.
És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:
– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!
Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása váltotta fel egymást.
– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.
A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a katonaság után.
Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a metteurnek:
– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk. Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!
A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:
– Mindent röviden!
Krampusznak is odaszólott:
– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.
Tiz már készen volt az ötvenből.
Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.
– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.
Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.
Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha hitta volna az embert magához.
– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.
Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn. Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül. A rendőrség mondta volt a fülébe:
– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.
– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.