XI.
Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén. Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz teljességgel elrothadva.
Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki, mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban. Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon – mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely, mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét, hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb, melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt, hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt, hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból. Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is. Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan, majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.
– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!
És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge. Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek, még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában. Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye, az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna. Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:
– Ne bántsad a patkányokat!
Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához. Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik, elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép. Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel. »Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress, szeress!« – lihegte már az asszony.
Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból, az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik szeretnek.
És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal mellett, mintha oda ragadt volna.
Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik, ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték. Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény. És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét, addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist, dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel, egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel, mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének, melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve: közönség.
S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít, ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak, csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember, kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát, bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget, azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.
És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak, mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva, de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos, nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán urnak.
Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok, fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre fokozta a gép gyorsaságát.
És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy lap, ismét egy nap!
A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze, nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is. Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység, talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.
Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot. Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét ölelgetné. Aztán mondja:
– Az enyém vagy!
Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun, megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a »Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott magával.
– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.