VIHAR.
Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a feleségét.
Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának, a mit neki az édesapja:
– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!
Aztán készült az elinduláshoz.
Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a felesége.
Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban, mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét, melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak, melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.
A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére került volna.
Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta. Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.
– Részeg volt bizonyára!
A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek. Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel, némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni, kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda fordult az új kormányoshoz:
– Ma csak nem indulunk…
Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.
* * *
A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az asszonynak, hát segitett neki.
– Vihar!… mondták mindketten.
Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást. Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott, sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek, mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj. Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak, a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása, a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a kormányrúd nyikorgása.
Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett volna, mig mellette lihegett az asszony.
– Karolj át, ha félsz!
Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség. Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.
Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta, mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába, ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe. Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt, nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva, hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt lesz velök.
Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik, ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még, hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak, északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki. Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak szuszogtak gondtalan tovább.
– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának.
Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.
* * *
A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment. Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.
Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.
És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett, mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle. Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte. A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt, fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.