MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL.
Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak.
Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte, még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje, melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó gyémántja, selyemruhája. És melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője.
Azt mondták mind a hárman:
– Milyen édes lesz férjhez menni!
Hát elváltak, hogy férjhez mehessenek.
* * *
Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek.
A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már. Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van.
A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a szemeiben sok a tűzből – ez minden.
Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével:
– Gyűlölöm, utálom. Nem akarok lenni a felesége!
Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével kergette a vőlegényt a menyasszonya után.
– Csak nem fél? Nem fogja megharapni.
Máskor azt mondta neki:
– Fiatal leány, fiatal ember… ugyan, hogyne értenék meg egymást!
Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon, udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik fölebbvalójával.
Azt mondta a leány:
– Ki nem állhatom.
Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt, azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott.
Azt felelte a leány:
Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt.
Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a kölyök pedig milyen hatalmas!
Öreg asszonyok összebujtak a fejökkel. Hallotta Flóra a mint mondogatták:
– A leánya ölte meg… az a czudar!
– Egy kereszténynyel szökött meg! – óbégatták mások.
– Vajjon hol lehet? – kérdezték a gyászfátyolos férfiak.
Ott volt köztük, nem látták. Igy szokott ez lenni mindig.
De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben, mégis csak maradt ott hely az irigységnek is.
– Milyen cretin!
– És milyen szerencséje van!
Igen, mert már akkor a »Nagy Bank« direktora volt.
* * *
Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony elszökött mellőle, hát elvette a másodikat.
Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt. Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala szokásban.
Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is. Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan, mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást. Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai. Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis angyalokat sem tűrte meg maga mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és tragőda-allürös asszonyságok közzé.
Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis.
Véletlenül találkozott az apjával.
– Nem a férjem volt?
– A férjed? Most beszéltem vele a bankban.
Ismét csak reszketett az ajka:
– Pedig mintha őt láttam volna…
Hát az öreg Helm mosolygott:
– Örökösen magad előtt látod!
A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol, nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van. Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova, ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen. »Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket, hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának. »Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték a rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt kövér.
– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az ismerősök.
* * *
A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni.
Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. Azt mondta az asszony, hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb mérleget a bankban.
Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja, hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan, mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a nézésök is sötét, félemletes.
De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat jártak a szinházba.
Hát egyszer a barnaszemű asszony ott ragadt.
A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok megmaradt a vénnek.
– Nagyon szép hangja van… ismételgette.
– És nagyon szép teste van!… jegyezte meg valaki.
Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött, mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit. Elszaladt a szinházba, kezdetben minden este, később gyakran, még későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre. Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta. Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt.
– Miért jösz ily későn? – kérdezte és ásitott.
A zseniális asszony ugy felelt, hogy nem hazudott:
– A szerelmi kettőst megismételtük, soká tartott…
Néha csak reggeltájt jött haza az asszony. Ekkor sem hazudott:
– Bankett volt a tiszteletemre…
Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank« zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor:
– Légy okos és hű!
Hát a férj könyezett. Aztán elutazott.
* * *
A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong, tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban.
De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni. Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét?