PUSZTULÁS.
I.
Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt. A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt. Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek, tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök. Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín nadrágja.
Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet, szeretkezést nekünk!«
És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet, akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat. A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad. Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.
– Mikár Emma!
Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével a professzora kérdését.
– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.
– Emma mindennap felel…
A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:
– A közelében akarja mindig.
S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát. Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón: »Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«
Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak. A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb összhangra még?
És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a két kar… és miként volna boldog…
Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána hajoljon.
Már mintha a professzor is félne.
Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.
A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:
– Jobban van már? Talán ha hazamenne…
Egészen gyönge hangon szólott:
– Inkább itt maradnék…
Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.
Aztán ismét Emma felé fordult.
– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni akar, tessék jelentkezni.
Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a mikor a négy órát csengették.
A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban szaladtak le a lépcsőn.
Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.
Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:
– Az unokabátyám!
Pedig a szeretője volt.