IV.
Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül is várta, hátha besompolyog valahogy.
Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat kérte:
– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…
Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és szomorúnak látszott.
– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.
Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna. Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken keresztűl.
– Csak miattad tudom elhagyni!
Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.
Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen, mig gyengéden szólott a leány:
– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…
Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el. Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló asszonynak:
– Az Antal menyasszonya vagyok én!
Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.
És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás. Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők szeretkeztek.
A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét. Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A pusztulásért küzdtök hát?
S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket, úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az »Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában, hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem ismerik.
A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain. Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát, a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének« eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.
És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly kiált be hirtelen.
Az Emma hangja.
A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában kiégett egy élet.
Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.
A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.
A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a fájdalmában:
– Édes anyám! Édes anyám!