V.
Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal, hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.
Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.
A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az »Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte, hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.
A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag, némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.
Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt viselt.
– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.
De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát, gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az operában.
Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette, hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.
A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a kezét.
– Jőjjön fel hozzám az előadás után.
Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.
Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken érezte, hogy él.
– Pedig ma este szabad volnék…
Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek. Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett akarta.
Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek. Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát, mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek, mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk. Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg, ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az erősebb: az asszony.
Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett, mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s még sem tudta megváltani.
A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei, melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal. Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe. Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják, anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna, ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott aztán:
– Várjunk még Antal! Várjunk még!
Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig szamár.
– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg Münch mosolyogva.
Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.
Aztán töltött a harmadik palaczkból.
Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett a hangjában is:
És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.
– Rossz jel – szólott kaczagva.
Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek nézni.