VI.
Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz. Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával jött.
– Megfulladt az öreg ténsasszony!
Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból a kertes házból. Hát most kiköltözött.
Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből, mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább. Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:
– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy az enyém legyen.
Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel a szemében. S csak később szólott neheztelőn:
– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem igy is bűn-e, a mit cselekszem?
Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált a hangja, mig beszélt:
– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…
Az asszony felütötte a fejét.
– És én, nem szenvedek-e?
Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban csókolta a homlokát, a szemeit.
– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz, úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot, hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem kötött.
Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban. Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:
– Oh légy hát édes… légy az enyém!
S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt. Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki izgatott, remegő hangon:
– Oh ne még… ne még!
Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben. Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját. S beszélt, mintha búcsúznék örökre.
– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.
Az asszony megrándult.
– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.
Antal érvelt tovább s azt mondta végül:
– Még ma este elutazom.
Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.
Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony. Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.
A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az ájulásban, úgy tért eszméletre magától.
– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.
De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!«
S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott. A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte zálogházba az ékszereit.
Münch nézte a pénzt.
– Nem elég! – szólott megtörten.
Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte, hogy tehetetlen.
Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy, mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek, bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat csapott az agyába:
– Teréki adna néked…
Az asszony visszahőkölt.
– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.
– Igen ő.
Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek, hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták, hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek egymásé, mint a kik egymásnak születtek.
Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.
– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.
Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje, pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És Emma kaczagott az örömében:
– Oh, milyen édes lesz nekünk!
De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.
És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:
– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!
Münch kapott a pénz után.
– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.
Az asszonyban kigyuladt a vér.
– Hát engem akartál elveszteni…?
S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.
Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az előbb elutazott.
A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:
– A »gyermek-bál« megbabázott!
Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.