III.
Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó szigorlatra készült.
És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni. Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta, hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:
– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.
Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről. Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog, szerelmetes madárka.
Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt, mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik közel.
És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is. Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja.
… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett, mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett. Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«
És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele, aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:
– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint futok most.
Sokáig nem beszélt az asszony.
– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.
Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.
– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.
– Soha… – válaszolt az asszony.
Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de szerelem volt.
Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.
Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak, a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.
– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek közül.
A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf. Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember volt és mindig komolyan beszélt.
És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az oka, ha czéda most.
Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se bánta.
Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.
Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.
És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé, valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:
– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet, nekünk nem lehet elválnunk többé!
Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a homlokán:
– Nekünk már csak meghalnunk lehet…
Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:
– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél, nekünk nem lehet elválnunk többé!
Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését, talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a hangja, a mikor ismételte:
– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!
Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata… Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet, ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon. Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.
– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.
Felcsillogott a férfi két szeme.
– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…
Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a hangján:
– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!
És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:
– Véled, véled, szép Erzsébetem!
Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta, hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó, éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.
Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza pírban égett ismét.
– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.
A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:
– Menjünk a szinházba. Premièr van!