IV.
Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna, hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt. A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az emberek.
De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.
És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen. Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:
– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!
Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:
– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.
Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.
Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni. Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának. Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is, mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!«
Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta, mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom ajkakra.
– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!
Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép, okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán. Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a mikor oda fordult az asszonyhoz:
– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a szemem előtt… és mindig csak magát látom.
– Hát elmegyek! – szólott az asszony.
Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más, mint amaz.
Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.
De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran, rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében. Aztán szólott:
– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.
Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.
De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében, »Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki szótlanul az ajtón.
Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.
– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.
Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:
– Lehetetlen dolgoznom…
És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha szakállában s kérdezte édes szóval:
– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?
Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:
– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van meg.
És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:
– Nem jön el a modellem.
Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott, mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki, hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!
És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a meztelenségét.
Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül, üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete szemű, fekete hajú Bachans-nő!
Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.