V.
És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden áron új orvost akart.
A régivel összebúgott az előszobában.
– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte.
Az öreg doktor azt mondta: igen.
– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az asszony.
Aztán nem várta a választ, hanem folytatta:
– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.
Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért kötött alkut.
Aztán ment vissza hozzá.
– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden tudása még friss a fejében.
És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.
– Betegem van – szólott végre.
– Tudom – válaszolt a férfi.
Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét, hogy marasztalja.
– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a dolgod?
Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az arcza.
– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.
Az asszony is mosolygott.
– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait.
Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:
– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam, gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem hozzá… ma mérget adnék.
Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette:
– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.
Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a pamlagon és szólott:
– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom.
Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan szép volt Kálozdi Erzsébet.
– Szereti azt az embert?
Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon beszélt tovább:
– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.
Szép kék szemeit könny futotta el.
– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által, nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.
Már-már fuldoklott a hangja:
– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem, hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam volna.
Hát az asszony ismételte halkan, sokszor:
– Becsületes feleségem…
Áron Lajos megszoritotta a kezét:
– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony.
Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét:
– Hát ma nem vagyok az?
Már ekkor csengett a hangja.
Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán:
– Nem!
Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette magát.
– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek.
Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva:
– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál… amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –
Belevágott a szavába.
– Miért? Mert sokkal jobban szerettem…
– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony.
De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta:
– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit. Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!
Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.
Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében.
– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem lett úgy, a mint reméltem!
Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel.
– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…
Habozott egy perczig, de aztán kimondta:
– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te…
Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg, hogy láz mered ki a szeméből.
Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva:
– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…?
Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét. A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett a hangja is:
– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is szeretlek!
A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.
– Félemletes asszony! – szólott a férfi.
– Szerelmetes asszony! – volt a válasz.
És adott bátorságot neki.
– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.
Áron Lajos beszélt lázban:
– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos leszek…
Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához. Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:
– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek még ma… még ez órában…
És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal, megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott várta az ajtófánál.
– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai.
Tompa hangon válaszolt:
– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is.
Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját.
– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj.
– Egy óra mulva… – nyögte az asszony.
Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát.
– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája.
Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte:
– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit keresnünk…
– Egy óráig várj.
– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet.
Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is, a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja, néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.
Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az ajtóhoz szoritotta a fülét.
– Jőjj! – könyörgött a férfi.
Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában.
– Jőjj! – könyörgött újból.
Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.
– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről.
Mind erősebb lett a hangja:
– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…
Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja is:
– Jőjj velem…! jőjj azonnal…!
Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából. Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:
– Gyilkos… félek tőled… gyilkos…
Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében. Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket, a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze. Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené. Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta, bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten, magánkivül:
– Ne ölj meg… szeretlek…
Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért. Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.
– Élni… élni… – orditotta az asszony.
– Meghalni! – hörögte a férfi.
Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel egészen a toronyszobáig:
– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…