NYOMORUSÁG.
I.
A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak, felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna, egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú, faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.
– El fog rothadni, ha itthon ül mindig!
Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe. Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:
– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása!
Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:
– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon!
Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket, melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj, ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána, mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak, mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan. A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva, támolyogni látszott, mint a részeg.
Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember, durván odaszólott neki:
– Hát mit ácsorog?
Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg, elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken, melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:
– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja esik!
És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.
Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból, kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte, mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és mosolygott a saját félénkségén.
És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.
A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt:
– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom!
Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér, megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély, férfias hangján kérdezte:
– Kit gyászol ön kisasszony?
Magdolna végig nézett magán s azt mondta:
– Senkit.
– Hát akkor miért jár egészen feketébe?
Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:
– Mert más ruhám nincsen.
A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak:
– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja!